|
Az idén nehezen
érkezett a tavasz. Benne jártunk a márciusban. Zuhogott a hó, de fagypont
körüli lehetett a hőmérséklet, mert jórészt elolvadt rögtön. Fújt a szél is,
lucskos, hideg, fázós idő volt, olyan, amit már nehezen visel az ember,
mondván: a kabátot kéne ilyenkor levenni, s a napon sütkérezni. Tulipánt
vettem. A tavasz okán, hogy legyen. Bolyongtam sokáig a sírok között. Nehezen
találtam rá, pedig nem először vagyok itt. S jönni akarok minden tavasszal a
halála évfordulóján. Pedig naponta találkozom vele. Ott a tabló, hogy a JESZ
alapító tagja, a fotók, szép sorozatok, jó képek, színháziak. A szerepei
sorban, az arcai titokzatosan vagy mosolygón, nyíltan…
A tizedik évet
hagyjuk el lassan a JESZ-szel, készülünk ünnepelni.
Hát elő kell sorolni, hogy ehhez a tízhez mit adott Horváth Csaba, a JESZ
alapító tagja, aki velünk volt 1995-től 2004-ig. Aki nélkül nincs Janus Egyetemi Színház, akinek színházcsináló
történetét akarom most elmondani:
 András ismerte, hozta. Már túl voltunk a
Kisszínház körüli harcokon. Áthurcolkodtunk a „Ságváriba”.
Nem vittünk sokat, az agyonhasznált fénymásolót, egy 286-os számítógépet,
néhány kiszuperált lámpát, egy háromsoros pultot. És átjöttek az
egyetemisták, a „C” szakosok és Csaba. András próbált velük,
inkább csak tréningezett. Az igazgatónak nem tetszett, hogy az egyetemisták
zavarják a rendet, volt is belőle veszekedés. Partizán életet éltünk akkor, 1995-ben a Harmadik Színházban. De dolgoztunk. Nyolcan voltak hadrafoghatókKomár
Andrással együtt. Négy fiú és négy lány. Pénzünk semmi, a színháztól nem is
remélhettünk, de előadást akartunk. Színházat. Kaptam egy butácska francia
darabot, négyszereplőst, rossz fordítással. Szituációs gyakorlatsornak jó
lesz, tanulni belőle lehet. Aztán jött az ötlet: Laci zenéje kell ide, az
adja majd a hangulatot, összeköti a jeleneteket, táncolni is lehet. Hát nekiálltunk,
kettős szereposztással, négyen játszottak, a másik négy karként a zenés
részek alatt beszállt táncolni, a következő előadásban cseréltek. Így állt
össze a revütragédia. Csókolózós darab volt. Tapasztalatlan, kezdő színészek
nagy gáttörője. Belemenős darab volt, kitárulkozós. Kiderült, hogy tudunk-e a
partnerrel együtt élni a színpadon, és azt is láttuk, hogyan csinálja ugyanazt a másik. Sokat röhögtünk, de sok volt a
konfliktus is. Csaba is megharcolta a magáét. Szeretett játszani, de nem
akart belemerülni, elveszni a szerepben. A siker nem adja magát olcsón. Jónak
lenni nem könnyű, a téteket meg kell fogalmazni, és meg is kell fizetni. Azt
hiszem, erre jött rá, mikor a „Reszket a Hold”-at
próbáltuk. Valahogy úgy sikerült, hogy a bemutatón (mindkét szereposztással
eljátszottuk a darabot) Komár László a Memphisben
vásárolt arany öltönyben élőben szolgáltatta a
zenét, a színészek a legjobb formájukat hozták, és tomboló ovációval fogadták
a nézők az előadást. Másnap az igazgató (kiváló dramaturgiai érzékkel)
kirúgott bennünket a Harmadik Színházból. András és én állástalanok lettünk,
de volt egy jó előadásunk, és volt néhány sikerrel töltekezett, elkötelezett
színészünk, akikre számíthattunk. Csabáék
lelkesedése töretlen volt. Játszottunk a Rákban, voltunk területi és országos
diákszínjátszó fesztiválon, elnyertük az első díjunkat is. Sokat voltunk
együtt, megismertük egymást. Ha nincs az ő hitük, munkakedvük, bizalmuk,
akkor ma nincs Janus Egyetemi Színház. Nyertünk az
első pályázatunkon. Kitaláltuk a nevet, alapítványt, s az első darab terve is
fogalmazódott már: Darvasi Vizsgálat a rózsák
ügyében. Kortárs mű, titokzatos krimi, költői nyelv. Kopasz, meztelen,
földszagú fiú a főszereplő. Professzionális előadást terveztünk. A Harmadik
Színház stúdióját bérelnünk kellett, de vállalta a munkát Fekete Bandi bácsi,
Lipics Zsolt és Fábián Anita. Az egyetemista lányok
asszisztenskedtek, Tóth András, Inhof
Laci, Atosz játszottak. A főszereplő pedig, akin az
egész előadás fordult, Horváth Csaba. Súlyos szerep volt, igazi lehetőség, de
a figura zárkózottsága, titokzatossága, belső lobogása, már-már őrültsége
csak nyomokban egyezett Csaba létezésével, jelenvalóságával, nyíltságával,
életszeretetével. Mégis furcsa, éteri próbaidőszak volt. Ellenséges
környezetben, alig létező színházként bezártuk magunkat a próbaterembe, és
csak a munkára koncentráltunk. Sokat vitatkoztunk, vagy inkább beszélgettünk
a figurákról, és bár Csabának nagyon mélyre kellett ásni magában, hogy a Fiú
lelkét megmutassa, addig kutakodtunk, gondolkodtunk, győzködtük egymást, hogy
végül érvényes figura született. A próbán veszekedés, hangos szó nem volt, de
mindenki kiadta magát, hogy a figurák életre kelhessenek. Tán tíz nap is volt
még a bemutatóig, mikor összpróbáig jutottunk, sőt néhány nézőt is beengedtünk,
és akkor megszólalt a darab, éreztük a levegőt, a ritmust. A sötétből
felbukkant egy kopaszra nyírt, félmeztelen, titkokat hordozó, vágyakat magába
záró fiatal fiú, és tekintete megfogta a nézőket. Csaba tudatos, átélt
színészete megszületett. Nem volt, persze, ez még stabil, és volt, hogy nem
sikerült az állapotból megindítani az előadást. Mint az első komoly
megmérettetésen sem. Az R. S. 9-ben, Pesten az
alternatív szemlén megszólalása első pillanatában tudtuk valamennyien, hogy
ez most nem az, a Fiú nem kel életre, majd csak a második előadáson. A
kritikusok, nyilván, az első előadást látták. De a pesti bemutatók után
odajött hozzánk Zala Szilárd, a minden lében kanál színházi ember (ő sincs
már közöttünk), és azt mondta: „Ti induló csapat vagytok, azt
akarjátok, hogy megismerjenek benneteket, hát toljátok előre a kopaszt, őt
most megjegyezték. Üljön le, beszélgessen néhány fontos emberrel, kuratóriumi
taggal, akkor, meglátjátok, sínre kerül a színházatok.”
Csaba 1996-ban a Janus
Egyetemi Színház emblematikus figurája lett, akiről
egy előadás, egy színház jutott a szakmabeliek az eszébe.
Mikuli János
|
 
Akiknek nem kell jegy
Nyilván, nagyon nehéz
Egy vendégjáték
emlékfoszlányai
Amíg a világ világ
Tamás és Tamás
Rólunk
írták
Négy napig ünnep a világ
Tíz év tíz előadás
Színházi kislexikon
|
