JESZ

2006. május 15.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

Tamás és Tamás

„…most hiányzik két férfiszínészünk, de itt nagyon ólálkodik egy.”

Milyen napotok volt?

Bozó Tamás: - Nagyon fárasztó. Én ma többször elaludtam előadáson.

Molnár Tamás: - Nekem is nagyon kemény volt. 11-kor keltem, ami nagyon kimerítő, mert az ember akkor is visszaalszik, amikor már nem kellene. Kakaót ittam, mert minden reggelt azzal indítok. Aztán bementem egy előadásra, nem emlékszem, mire. Megnéztem egy kiállítást, és most itt vagyok.

Meddig próbáltatok tegnap?

B.T.: - 10-ig. Most már, hogy az Örkény-darabnak főpróba-időszaka van, minden nap próbálunk.

Hogy bírjátok az egyetem mellett?

M.T.: - Sehogy. Nem járok egyetemre. (nevet) Kifogásnak mindig jó a színház. De nem hiszem, hogy ez tényleg annyira sok időt vinne el. Amiből inkább kivesz, az a koncentráció. Ha egy nap próba van, akkor az nem egyórás elfoglaltság.

B.T.: - Fárasztó, de élvezzük, úgyhogy nem jelent különösebb megerőltetést. Ha este előadásod van, egész nap arra koncentrálsz. A produkció után, felfokozott idegállapotban leülni tanulni, nem egyszerű. De ez persze nem panasz. A színház elsőbbséget élvez. Nem egy zh vagy vizsga maradt el emiatt. Persze nem a Tamásra gondolok. (ő is nevet)

M.T.: - Ebben az évben nagyon besűrűsödtek az előadások. Én például játszom most a Tartuffe-ben, a Brechtben, a József Attilában, a Kassákban és majd fogok a Pistiben.

Van olyan előadás, amelyikre szívesebben mész?

M.T.: - Azért nincs, mert mindegyik valami miatt specifikusan kedvenc. A Kassák azért kedvenc, mert az volt az első darab, amiben játszottam. A Brechtben nagyon szeretem a revű-jelleget, meg ebben dolgoztam együtt először az idősebbekkel. A Tartuffe-nek a próbaidőszaka volt nagyon jó nyáron, a József Attila pedig az első komoly, megdolgoztató szerepem.

B.T.: - Én a most futó előadások közül a Kassákban és a József Attilában játszom. Az utóbbit különösen szeretem. Színészileg sikernek élem meg. Nagyon összetartó baráti társaság dolgozik együtt, már a generációs szakadékok is elsimultak. A Pistiről még inkább nem mondok semmit, majd meglátjuk, hogy milyen lesz.

Hogy haladnak a próbák?

M.T.: - A tegnapi nagyon kihúzós volt.

B.T.: - Most értünk el a próbafolyamatban oda, hogy összeállt a kompozíció. Ilyenkor szükségszerűen a színészi játék és a jelenlét szétesik. Ezért nagyon fárasztóak a próbák. Gyakran van olyan érzése az embernek, hogy nem csinál semmit, nem jutott el sehova az utóbbi 3 hónapban. Persze tudjuk, hogy ez nem így van, sőt. Ilyenkor kell összeállnia a színészi játéknak.

M.T.: - Olyan ez, mint vizsga előtt. Az ember nagyon sokat tanul, úgy érzi, hogy semmit nem tud, aztán közvetlenül előtte elolvassa még egyszer, és akkor áll össze. Persze nekem ez ismeretlen, csak mesélik. (nevet)

Milyen számotokra az ideális próbafolyamat?

M.T.: - Én azt vettem észre, ha valaki nagyon leüvölti a fejemet, akkor az pozitívan hat rám. Ez inkább Tóth András stílusa.

B.T.: - Sokszor egészen apró dolgokon múlik, hogy mitől lesz jobb az ember. Egy mozdulat, egy hangsúly. Én azt szeretem, ha ezek a dolgok tisztázódnak. Így nézve, én talán több segítségre szorulok. Azért jó, hogy baráti társaságban dolgozunk, mert ezek a kérdések nem lesznek kínosak, és egymástól is van mit tanulni, főleg az idősebbektől.

Az idősebb színészek inkább segítenek a színpadon, vagy egyenrangú munkatársak?

M.T.: - Nem, nem mindenki egyenrangú. A kisfiú nem érzi magát egyenrangúnak a művészurakkal. (összenevetnek) De tényleg, én nagyon jó néven veszem az idősebbek kritikáit. Ezt néha ők tagadják meg tőlem, mert nem érzik, hogy nekik joguk lenne pálcát törni fölöttem. Pedig egyszerűen több tapasztalatuk van. Ha a rendező azt mondja, hogy egy szöveget technikailag így vagy úgy oldjon meg, akkor bemegy, és az a mondat úgy hangzik el, ahogy kell. Én fölnézek azokra, akikkel együtt játszom.

Hosszútávon hogyan gondolkodtok a színjátszásról?

B.T.: - Én szeretnék játszani, most azt mondom, hogy mindig. Kőszínházban, úgy érzem, nem. De ha van egy jó alternatív társulat, egy baráti társaság, ahol van lehetőség, akkor nem hiszem, hogy lenne egy pont, amikor abba akarnám hagyni. Hiányérzet támadna bennem, ha nem játszanék.

M.T.: - Most jó, hogy ez van. Hogy mi lesz egy nap, egy év vagy tíz év múlva, azt én még nem tudom. Nekem van egy dirib-darab, szétfolyós-szétesős életem, amiben a színház egy biztos pont, ami összefog és koncentrációra késztet. Ha nem koncentrálok, akkor nem jelenik meg az alakítás a színpadon, elrontom 20 ember munkáját, amihez nincs jogom. Úgy érzem, az én személyiségemnek kifejezettem jót tesz a színház. Már ha lehet még menteni rajta. (nevet)

Akkor ezt a szüleid is támogatják?

M.T.: - Ez erős túlzás. (még mindig nevet) Inkább néma rábólintásnak nevezném.

B.T.: - Az én szüleim eleinte óvatosan, mondhatom, hogy bizalmatlanul tekintettek rá. De most már teljesen elfogadják, és örülnek neki. Már látják, hogy nem megy különösebben a tanulás rovására. Ha a gyógyszerész diplomát megcsinálom, akkor előtte, mellette és utána azzal foglalkozom, amivel akarok. A diploma a kitűzött cél, számomra is legalább annyira.

Meg lehet határozni, hogy melyik a fontosabb, a színjátszás vagy az egyetem?

M.T.: - Szerintem mindkettőnkben van egy afféle kettősség, amit Thomas Mann a Tonio Krögerben ír le, hogy polgárok vagy művészek vagyunk. Mindketten polgári családból származunk, fix polgári pályára szántak minket a szüleink saját jól felfogott érdekünkben. De van bennünk egyfajta ambivalencia…

B.T.: - …mert ugyanakkor ez nem elég, nem elégít ki minket. Ezért csinálunk mellette sok minden mást. Ez egy érdekes létállapot.

M.T.: - Igen, de én nem szeretném, ha véget érne. Egyikünk sem akarja föltenni az egész életét egy művészi pályára. Mert annál nyugodtabbak vagyunk, talán gyávábbak is. Én biztosan.

Miért pont a színészet?

B.T.: - Mindketten próbálkoztunk, próbálkozunk több mindennel is. Én általános iskolában kezdtem a színjátszást. Valahogy ez azóta evidens. De jártunk Tamással együtt drámaíró szakkörre is. Remek szórakozás volt. (összenevetnek)

M.T.: - Engem mindig az irodalom vonzott. Véletlenszerűen csöppentem a színészek közé, igazából Tóth András rángatott bele. Egy évadnyitó ünnepségen találkoztunk, ahova én csak Tamásék révén mentem el bámészkodni. Ha jól emlékszem, az volt a szöveg, hogy „sajnos most hiányzik két férfiszínészünk, de itt nagyon ólálkodik egy.”

Honnan a barátságotok, ha Tamás révén jártál először a JESZ-ben?

M.T.: - Két nagyon hasonló mentalitású ember a nagy, gonosz és sekélyes városban. (nevet)

B.T.: - Egy gimnáziumba jártunk Pannonhalmára. Már a drámaíró szakkörön felfigyeltünk egymásra. Két ígéretes tehetség. (nevet) Igazából a gimnázium után, egyetemen kezdett kibontakozni a barátság, és a JESZ alatt mélyült el. Hogy a Tamás most itt van, abszolút nekem köszönhető. Még a Pázmányra járt teológiára, és a papi hivatáson gondolkodott, mikor írtam neki egy sms-t, hogy „Te nem vagy Pécsett? A pécsi irodalmi élet forrong”. Erre azonnal felült a vonatra és hazautazott.

M.T.: - Na ehhez az akkori barátnőm sms-e is kellett. (nevet)

B.T.: - Nekem, persze, úgy mesélted, hogy az előző fontosabb volt. (ő is nevet)

Tamás, te tagfelvételkor kerültél be a JESZ-be. A Vallomások volt az első előadásod.

B.T.: - Igen, a Vallomások amolyan bemutatkozó produkció volt. Inkább még csak magunknak állítottunk mércét.

Melyik mérték a magasabb, amit magatoknak állítotok, vagy amit a közönség állít?

M.T.: - Én folyamatosan nem tudom, hogy milyen vagyok a színpadon. Ezért hajlamos vagyok néha kétségbeesni. Nem tudom magamat felmérni, csak kívülről kapom az értékelést. Akár rendezőtől, akár barátoktól, olyanoktól, akiknek a véleményére adok. Ez egyébként elenyésző  hányada az emberiségnek. (nevet)

B.T.: - Ezek leginkább párhuzamosan léteznek. Nekem a magammal szembeni elvárásaim elég nagyok, nehezebben tudok nekik eleget tenni, mint a közönség igényeinek. Persze a közönségből a barátaim véleményét hallom vissza, akik eleve pozitívan állnak hozzám. Írásban kaptam már rosszabb kritikát is. De én elsősorban magamnak és a rendezőnek akarok megfelelni.

Mikuli Vera