JESZ

2006. május 15.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

Egy vendégjáték emlékfoszlányai

          Nadrághúzás közben elméláztam egy kicsit a vízen ringó fényeken. Hiába, nem minden színházi öltözőből lehet a Dunára látni. Ráadásul a Szkénének nem ez az egyetlen kiválósága. Ott van például a büfé. Ezt a szót kimondani is elég, hogy heves sóvárgás fogja el a színészember szívét, és gégéjét holmi poros kapcarongynak érezze torkában. Engedelmet, ez nem önzés, nem léhaság. A közösségi lét szakrális állapot, s ezerszer is így van, ha jó sör csillapítja szomjunk. Különben pedig sokan úgy tartják, a színház a kocsmaudvaron született. A Szkéné persze nem érte be ennyivel, a Műegyetem második emeletét választotta, ami, tekintve, hogy egyetemi színház, irigylésre méltóan központi hely a létezéshez. Igaz, ma már sajnos nem műegyetemisták, hanem különböző profi és alternatív társulatok használják fellépőhelyül.

Vendégjátékok alkalmával leginkább a műszakra jár rá a rúd. (Olykor elindul a nézők felé is egy, de azt is a műszakos tartja majd fél kézzel a zsinórpadlásról.) Hajnalban indulnak, színpadot építenek, világosítanak, hangosítanak, majd éjjel lebontják, és hazaszállítják a díszletet. A színész persze komoly késztetést érez rá, hogy segítsen, feltéve, ha ráparancsoltak, vagy életveszélyesen megfenyegették. Aki ezt egyszer végigizzadja, megtanulja becsülni, hogy kezdésre készen áll minden.

Előadás előtt még jut idő egy könnyed lejárópróbára, bemelegítünk, szokjuk a teret, utolsót igazítunk a fényeken. Tóth mester tanácsait ezúttal telefonon hallgatjuk, ő Pécsett várja születendő gyermekét, közvetlen segítségünkre Mikuli mester szolgál. Mire végzünk, kint már jócskán duruzsol a közönség. Eljött a perc, kungfu, egymás szemébe nézünk (ó, ilyenkor nagyon mélyre látni!), aztán, hadd jöjjön a néző. A JESZ méretűvé alakított térre óriási tömeg zsúfolódik be, ülnek, állnak, lógnak, trepnisarkakon egyensúlyoznak, egycsapásra premierhangulat kerekedik. Az előadás, ennek megfelelően, zaklatott és szenvedélyes – vagyis jó. A közönség pedig kiváló, végig együtt lélegzik a játékkal, a színész érzi magán a figyelmet, a rokonszenvet. Felszabadultan állunk ki a meghajláskor, melegen, és őszintén gratulálnak barátaink, tisztelőink, és ismerőseink. Hogy a szakma fővárosi prominensei az előbbi kategóriák melyikébe tartoznak, nem tudom megmondani, a kiküldött meghívók ellenére nem sokan tették tiszteletüket.

Közös fotót is készítettek a társulatról, ma sem tudom, milyen újságnak. Kissé duzzogva álltunk rá, mert a fotós, előadás alatt, szent hivatását a játéktérben járkálva próbálta teljesíteni. Végül megbocsátottunk, spongyát rá. Retró szerint, egyébként, csinos kisasszony volt.

Az est véget ért, lebontottuk a színpadot, és elindultunk rég le nem porolt barátságainkat megolajozni valami kiskocsmába, ahol jó sört csapolnak. De ez már egy másik történet.

Bozó Tamás