JESZ

2006. május 15.

 

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

 

 

Négy napig ünnep a világ


Hatodszor rendezték meg a napokban Pécsett az egyetemi színjátszók országos fesztiválját (melyet Eszinek becéznek). Munkatársunk is elvegyült a színes forgatagban.


Ha bűn, hogy várok rád..." - zengi egy hang tőlem jobbra, valahol a félhomályban, és fütyörészve folytatja a dallamot. A szemközti lépcsőn jelmezes nő tipeg felfelé, kezében korabeli kosztüméhez egyáltalán nem illő cigaretta lóg. Az előtér padján férfi relaxál, a sarokban valaki fennhangon mondja szerepét. A Pécsi Egyetemi Klubban járok.
- Hol vannak az emberek? - kérdezi órájára tekintve kissé izgatottan Mikuli János, a házigazda Janus Egyetemi Színház igazgatója. Ekkor mintegy varázsütésre megjelennek a részt-vevő csapatok, szám szerint tizenegy, hogy túlessenek a hivatalos megnyitón, majd négy hosszú napon (vagy inkább éjszakán) keresztül közkinccsé tehessék produkcióikat.
- De hol vannak az emberek? - vetődik fel bennem is a kérdés, merthogy az érintett résztvevőkön kívül "külsős" közönséget nem látok. Ne is várjam őket, világosítanak fel azonnal, ez a fesztivál nem erről szól. Itt nincs népünnepély, nincsenek hangzatos körítések, csillogás vagy nagy bulik. Van viszont kemény szakmai megmérettetés, vannak elgondolkodtató, a világ dolgaira reflektáló, újszerű produkciók, könyörtelen, de építő kritikák és nagy emberi találkozások.
- Az egyetemi színjátszásnak a rendszerváltás előtt nagy fe-ladata volt - mondja Mikuli János. - Például a Szegedi Egyetemi Színpad produkciói megújították a magyar színházi életet. A jelenlegi vezetők nagy része ezekből a csapatokból került ki.
Ma az országban csupán néhány együttes működik, melyek közül kiemelkedik a pécsi. Támogatottságának és kitartó, elhivatott "szolgáinak" köszönhetően a tízéves múltra visszatekintő színház mára saját stúdióval, irodával és két főállású munkatárssal rendelkezik.
Beülök a nyitó előadásra, Moli
ère Tartuffe című darabját játssza a házigazda társulat. Hamar kiderül, ez a Tartuffe nem az a Tartuffe. Hagyományos jelmez, de újszerű, izgalmas díszlet. Átlátunk a falakon, ajtókon és bútorokon. A korhű, bár rövidített szöveget időnként a jelenbe zökkentő, Kispál és a Borz-os zene szakítja meg. És a befejezés? Igazi fiatalos világkritika. Az eredeti mű igazságszolgáltató, jó királya helyett a dolgok korrupcióval rendeződnek: lefizetik a hivatalnokot. (Csattanós pofon a mai magyar közélet ábrázatára...) Élvezhető, jó darab, elgondolkodtató végkifejlettel, újszerű vizuális élménnyel és kiemelkedő színészi alakításokkal. Ezért vannak hát mindennapos próbák - nyugtázom, merthogy előzőleg megtudtam, az egyetemisták sokszor bizony választásra kényszerülnek: órára vagy próbára menjenek. A látottak alapján feltételezem, hogy inkább az utóbbi mellett döntenek.
- Nemcsak a puszta produkció, hanem a közösségélmény, a társas együttlét is vonzza őket - véli Mikuli János. A mostani egyetemi képzésben nincsenek már évfolyamok, csoportok, szétestek a közösségek. Látszattársaságok, felszínes barátságok vannak, amelyek helyett nagyon fontos lenne alternatívát adni. Az egyetemi színjátszás a közösségépítő szerepével ennek egyik legjelentősebb formája lehet.
Beszélgetésre azonban nincs sok idő, máris kezdődik a következő előadás. Három-négy produkció naponta; másnap pedig az értékelés. Utóbbi sokszor még izgalmasabb, mint az értékelendő színdarab. Az idei zsűri mindjét tagja, Pinczés István és Árkosi Árpád is Jászai-díjas színházi szakember.
- Fáradtnak tűntök - szólítom meg a résztvevőket az értékelés után. Válaszként egyikük beavat: ezeken a fesztiválokon az ember sokszor úgy érzi, a világ szétesett körülötte, a teste már nem bírja tovább. A szíve mégis oda köti, és tizenegykor beül még egy előadásra. Mert ez az élete. Mert ilyenkor négy napig ünnepből áll a világ.

Kemény Krisztina

Szabad Föld,62 évf. 18.sz.

 2006. V. 5. 13. old.