|
Négy
napig ünnep a világ
Hatodszor rendezték meg a
napokban Pécsett az egyetemi színjátszók országos fesztiválját (melyet
Eszinek becéznek). Munkatársunk is elvegyült a színes forgatagban.
Ha
bűn, hogy várok rád..." - zengi egy hang tőlem jobbra, valahol a
félhomályban, és fütyörészve folytatja a dallamot. A szemközti lépcsőn
jelmezes nő tipeg felfelé, kezében korabeli kosztüméhez egyáltalán nem
illő cigaretta lóg. Az előtér padján férfi relaxál, a sarokban valaki
fennhangon mondja szerepét. A Pécsi Egyetemi Klubban járok.
- Hol vannak az emberek? - kérdezi órájára tekintve kissé izgatottan
Mikuli János, a házigazda Janus Egyetemi Színház igazgatója. Ekkor
mintegy varázsütésre megjelennek a részt-vevő csapatok, szám szerint
tizenegy, hogy túlessenek a hivatalos megnyitón, majd négy hosszú napon
(vagy inkább éjszakán) keresztül közkinccsé tehessék produkcióikat.
- De hol vannak az emberek? - vetődik fel bennem is a kérdés, merthogy
az érintett résztvevőkön kívül "külsős" közönséget nem látok. Ne is
várjam őket, világosítanak fel azonnal, ez a fesztivál nem erről szól.
Itt nincs népünnepély, nincsenek hangzatos körítések, csillogás vagy
nagy bulik. Van viszont kemény szakmai megmérettetés, vannak
elgondolkodtató, a világ dolgaira reflektáló, újszerű produkciók,
könyörtelen, de építő kritikák és nagy emberi találkozások.
- Az egyetemi színjátszásnak a rendszerváltás előtt nagy fe-ladata volt
- mondja Mikuli János. - Például a Szegedi Egyetemi Színpad produkciói
megújították a magyar színházi életet. A jelenlegi vezetők nagy része
ezekből a csapatokból került ki.
Ma az országban csupán néhány együttes
működik, melyek közül
kiemelkedik a pécsi. Támogatottságának
és kitartó, elhivatott
"szolgáinak" köszönhetően a tízéves
múltra visszatekintő színház mára
saját stúdióval, irodával és
két főállású munkatárssal
rendelkezik.
Beülök a nyitó előadásra, Molière
Tartuffe című darabját játssza a házigazda társulat. Hamar kiderül, ez
a Tartuffe nem az a Tartuffe. Hagyományos jelmez, de újszerű, izgalmas
díszlet. Átlátunk a falakon, ajtókon és bútorokon. A korhű, bár
rövidített szöveget időnként a jelenbe zökkentő, Kispál és a Borz-os
zene szakítja meg. És a befejezés? Igazi fiatalos világkritika. Az
eredeti mű igazságszolgáltató, jó királya helyett a dolgok korrupcióval
rendeződnek: lefizetik a hivatalnokot. (Csattanós pofon a mai magyar
közélet ábrázatára...) Élvezhető, jó darab, elgondolkodtató
végkifejlettel, újszerű vizuális élménnyel és kiemelkedő színészi
alakításokkal. Ezért vannak hát mindennapos próbák - nyugtázom,
merthogy előzőleg megtudtam, az egyetemisták sokszor bizony választásra
kényszerülnek: órára vagy próbára menjenek. A látottak alapján
feltételezem, hogy inkább az utóbbi mellett döntenek.
- Nemcsak a puszta produkció, hanem a
közösségélmény, a társas
együttlét is vonzza őket - véli Mikuli János.
A mostani egyetemi
képzésben nincsenek már évfolyamok,
csoportok, szétestek a közösségek.
Látszattársaságok, felszínes
barátságok vannak, amelyek helyett nagyon
fontos lenne alternatívát adni. Az egyetemi
színjátszás a
közösségépítő
szerepével ennek egyik legjelentősebb formája lehet.
Beszélgetésre azonban nincs sok idő, máris
kezdődik a következő
előadás. Három-négy produkció naponta;
másnap pedig az értékelés.
Utóbbi sokszor még izgalmasabb, mint az
értékelendő színdarab. Az idei
zsűri mindjét tagja, Pinczés István és
Árkosi Árpád is Jászai-díjas
színházi szakember.
- Fáradtnak tűntök - szólítom meg a résztvevőket az értékelés után.
Válaszként egyikük beavat: ezeken a fesztiválokon az ember sokszor úgy
érzi, a világ szétesett körülötte, a teste már nem bírja tovább. A
szíve mégis oda köti, és tizenegykor beül még egy előadásra. Mert ez az
élete. Mert ilyenkor négy napig ünnepből áll a világ.
Kemény
Krisztina
Szabad
Föld,62 évf. 18.sz.
2006. V. 5. 13. old.
|
