JESZ

2006. május 15.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

Amíg világ a világ

Sólyom Katalin a pályáról, szerepekről, színészetről

Sólyom Katalin a pécsi színházi és művészeti élet kiemelkedő alakja. Színházi alakításait évtizedek óta csodálhatjuk, de emlékezetesek verses estjei, énekes-verses gyerekműsorai, vagy a Szélkiáltó Együttessel való gyümölcsöző együttműködése is. Sólyom Katalin igazi színésznő, aki mögött jelentős színészi pálya és élettapasztalat áll. A művésznő otthonában fogadott az interjú alkalmával. Hanglejtései, beszédmódja a magánéletben is elárulják, hogy ereiben száz százalékos színészvér folyik.

Kérem, mesélje el, hogyan lett színésznő?
Ehhez vissza kell nyúlni a legkorábbi gyerekkoromba. Kijelenthetem, hogy én már a bölcsőmbe is színésznőként születtem. Szüleim Békéscsabán nagy társasági életet éltek, nem egyszer volt nálunk vendégség, vagy házibál. Legelső szereplésem egy ilyen alkalommal történt: 1940 karácsonyán az otthonunkban baráti körben rendezett betlehemes játékban én „játszottam” Jézuskát.

Édesanyám később is tanított engem dalokra, táncokra. Sokszor szerepeltem vendégek előtt, Karády-dalokat énekeltem négyévesen, táncoltam a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs”-ra, és a mai napig emlékszem a régi tánclépésekre. Amikor pedig megkérdezték, hogy „mi leszel, ha nagy leszel, Katinka?” Először végigmondtam az összes nevemet: „Katinka, Ildikó, Györgyike, Erzsébet, Sárának hívnak” - így keresztelt meg a pap - majd válaszoltam: „főzőnő, takarítónő, mosónő, vasalónő, éneknő és táncnő”. Ezeket a néniket láthattam a környezetemben akkoriban. Édesanyámnak gyönyörű énekhangja volt, ebből kicsit mi is örököltünk. Sokat énekeltünk együtt a családon belül, kis kórusban. Verseket is mondtunk a testvéremmel, és mindketten jól tanultunk. Hat évig zongoráztam, balettre is járattak.

18 évesen nagyon szerettem volna színész lenni, de az egész család ellenezte, s bár nem tiltották meg, kérték, hogy jelentkezzem valami másik, „normális” szakra is. Így felvételiztem a szegedi orvosi egyetemre a Színművészeti Főiskola mellett. A bátyám példáját követve választottam volna az orvosi pályát, de egyik helyre sem vettek fel. A Színművészei Egyetemen a második rosta vizsga után eltanácsoltak, mondván, hogy a hangom alkalmatlan a színpadra. Ez igaz is volt, rekedt hangomat még gyerekkori szamárköhögésem következményeként szereztem, és megmaradt mind a mai napig. Kihagytam egy évet, amely alatt laboránsként dolgoztam Budapesten a Gyógyszeripari Kutatóintézetben, majd a vegyész szakra jelentkeztem. Sikerült a felvételim, de értesítettek, hogy túljelentkezés miatt a kémia-fizika szakra nyertem felvételt.

Így lettem az ELTÉ-n tanárjelölt, és megkezdődött amatőr színészi pályafutásom is. Másodéves koromban megalakult az Universitas Együttes. Alapító tag voltam Kristóf Tibor, Hetényi Pál, Halász Péter, Fodor Tamás, Jordán Tamás társaságában. Attól kezdve kettős életet éltem. Egyrészt az egyetemi előadásokon, másrészt az egyetemi színpadon, ahol drámát próbáltam, verset mondtam, énekeltem, táncoltam. Mikor mit kellett. Olyan darabokat játszottunk, amelyeket egyetlen hivatásos színház sem tűzhetett műsorra, mert a párt és a minisztérium betiltotta. Mi viszont nem tartoztunk a minisztérium hatáskörébe, a bemutatóinkat a rektor engedélyezte.

Hozzánk járt az összes pesti színész és rendező nézni a darabokat, amiket ők nem játszhattak. Mi mutattuk be elsőként Lorca: Yerma című drámáját, Nagy László friss fordításában. Én voltam Magyarország első Yermája. Mi játszottuk elsőként az ugyancsak éppen akkor lefordított Cselédeket, Genet darabját Ruszt József rendezésében. Játszottunk Ionescut, akinek az abszurdjait sehol nem volt szabad előadni Kelet-Európában. Ősz Ferenc nagyszerű politikai kabarékat írt nekünk, igazi szókimondókat, olyanokat, hogy a Somogy megyei párttitkár feljelentett minket, mikor egyik balatoni turnén ott szerepeltünk. Úgy néztek minket, mint valami csodát, hetente írtak rólunk az újságok. Rólam azóta sem írtak annyit, mint 1961 és ’68 között. 1964-ben elvégeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni a Gondolat Kiadóban, mint kémia-fizika szakos lektor.

Akkor már mögöttem volt egy film. Az egyetemi színpadon látott Szabó István, így kaptam szerepet az Álmodozások korában, és két év múlva az Apában már főszerepet játszottam. Ez a film a moszkvai fesztiválon nagydíjas lett. Akkoriban egyetlen profi színház sem mehetett nyugatra vendégszerepelni. Mi kimehettünk Franciaországba, a nancy-i fesztiválra, voltunk Párizsban, Bécsben, Wroclawban, Zágrábban. Ugyanazon az estén voltam Judit Balázs Béla: Kékszakállú herceg vára című verses drámájában, majd átöltöztem és Karnyóné lettem Csokonai darabjában.

Hogyan került Pécsre?

Dobai Vilmos az Universitas Együttes és a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője is volt, és miután elvégeztem az egyetemet, rögtön hívott Pécsre. Négy évig ellenálltam, nem akartam elhagyni az Universitast, bíztunk egyféle félhivatalos színházi státuszban, valami kis fizetéssel. Nem engedélyezték, én viszont 28 éves lettem és rádöbbentem, hogy vagy abbahagyom az egészet, vagy megpróbálom az igazi színházat. Nem maradhatok amatőr száz éves koromig. Így jöttem Pécsre. Két évig tartották az állásomat a Gondolat Kiadónál, hátha meggondolom magam, és a vidéki csepűrágók közül visszatérek a fővárosi polgári létbe. De maradtam. Nem azért, mintha világra szóló sikereim lettek volna, és nem is a férjem miatt. Vele jóval később házasodtunk össze. Talán az a bizonyos színházi masztix, ragasztó volt az oka, amibe a fáma szerint, ha beleszagol valaki, nem tud tőle szabadulni. Játszottam szép szerepeket, vékony alkatom és rekedt hangom miatt sok fiúszerepet kaptam. Voltam Twist Olivér, Nyilas Misi és Fuzsitus Pál a Muzsikus Péter kalandjai című gyermekoperában. Ez egy kedves opera, prózai szöveg egyáltalán nincs benne, rajtam kívül minden szereplő operaénekes volt. Zenei előképzettségemmel jól megoldottam a feladatot. Később belekerültem operettekbe is, szubrett szerepeket is játszottam.

A karrier szempontjából vajon mit jelentett a vidéki színház?
Mikor lekerültem, olyan volt a vidéki színházi lét, mint a katonaság. A színész, ha semmi más lehetőség nincsen számára, beszűkül, betokosodik, mert a vidéki színészélet nagyon belterjes. Létezik egy pici színházi közösség, amely fő a saját levében. Most már valamivel jobb a helyzet, de harminchét éve kőkeményen így volt. Ha netán filmezni hívtak, a színház nem adott ki, mert nem tudott egyeztetni. A filmesek pedig azokkal dolgoztak, akik kéznél voltak Budapesten. Ez most is így működik. Azért van ma annyi szabadúszó színész, mert jobban megél Budapesten, ha szinkronizál, forgat, vagy tévézik. Vidéken maradni azt jelenti, hogy az ember egy kicsit eltemeti magát.
Milyen különbségek vannak a filmes és a színházi szerepek között?

A film alapvetően a rendező munkája. Általában néhány perces snitteket vesznek föl a forgatáson, s a színésznek arra a kicsi időre kell koncentrálnia. A színészet a filmen elsősorban az arc művészete. Ezzel szemben a színház egy folyamat, ahol három órán keresztül jelen kell lenni, és élni kell. Nem lehet kihagyni, vagy kiesni, nincs olyan, hogy kicsit rossz vagyok, majd kicsit jó leszek. Azt végig kell csinálni, a színházi alkotási folyamat este héttől tíz óráig tartó száz százalékos jelenlét. Amikor egy színész nem igazán jó, az az első tíz-húsz percben kiderül. Ezért lehet például idegen nyelvű előadásokat is megítélni: nem értem, miről szól a darab, de látom, hogy jók-e a színészek. Tehát a színház a színészé, a film pedig a rendezőé. A filmben a színész szellemi segédmunkás - gondolom én. Persze nagyon sokat számít, hogy milyen színészt választ a filmrendező, hiszen őket aztán milliók látják, és a filmszínészekből lesznek a világsztárok, sohasem a színházi színészekből.

Az, hogy Ön is szerepelt három nagy magyar filmen, érezhetően fellendítette a karrierjét?
Egészen biztosan. Ha akkor engem Szabó István nem választ ki az egyetemi színpadon az Álmodozások kora című első filmjébe, és nem írnak rólam jó kritikákat, akkor én ma nem vagyok színész. Utána még megkaptam az Apát, később a Mephistoban is játszottam, és a profi színésztársadalom is elfogadott. Az akkor nálam két évvel idősebb, fiatal, filmrendezői szakon végzős Szabó Istvánról egy csapásra kiderült, hogy mekkora tehetség. És azok a filmek a mai napig jók! Az akkori filmsikerek, az egyetemi színpadi, és külföldi fesztiválsikerek bátorítottak fel, ezeknek köszönhetem, hogy én ma színésznő vagyok. Szabó Istvánról még annyit, hogy nem felejti el egykori színészeit, máig ad kis szerepeket, lehetőségeket a filmjeiben. Legutóbb a Napfény ízében volt két mondatom, és amikor Budapesten játszottuk a Grace és Gloriát, megnézte, és utána felhívott. Nagyon fontosak az ember életében az olyan távoli barátságok is, amelyekből szeretet, erő nyerhető.

Mit gondol a tehetségről, mitől lesz valaki jó színész?

Azt szoktam mondani, hogy a tehetség olyan, mint az anyatej: minél többet fejik, annál több lesz belőle, s ha nem fejik, elapad. Ezt mélyen hiszem! Ha egy színészt hosszú évekig nem foglalkoztatnak, akkor nem csak elkallódik, hanem el is felejti a tehetségét, vagy az olyan mélyen elalszik, hogy esetleg soha többet nem ébred fel. De ha alkalmasint megint jó közegbe kerül, újra kitörhet, felszínre jön, felragyog. Zenészeknél ez nem igaz, mert náluk a gyakorláson sokkal több múlik. Bizonyos fokig megtanulható a színészmesterség is, ha sokat gyakorolják. „Büntetlenül” nem lehet éveken keresztül főszerepeket játszani. Ha valaki sokszor kap főszerepeket, előbb-utóbb megtanulja a szakmát. Ez persze attól is függ, hogy milyen művészi közegben dolgozik. Ha rossz társulathoz kerül, ahol nem jók a rendezők és a társak, akkor lehúzzák, és egyre rosszabb lehet. Ám jó közegben a színész fejlődik és kiteljesedik.

Ha engem kérdezne bárki, akkor kötelességem volna azt mondani, hogy igen, én nagyon tehetséges vagyok, mert ha nem tartanám magam annak, akkor nem volnék itt. Középszerű tehetség nem lehetek. Igen, kérem, én egy világsztár vagyok, csak még nem derült ki. És meg fogok halni, akkor sem fog kiderülni, de magamban mélyen így kell éreznem, mert ez tart engem mind a mai napig a pályán. Hogy még nem fedeztek fel? Istenem, száz évesen is fel lehet valakit fedezni. Vagy nem.

Hogyan érint egy színésznőt az évek múlása?
Egy színész csak testileg öregszik meg, lelkileg soha nem tud. Ő maga a játékos gyerek, aki hetven éves korában is felmegy a deszkákra, és illegeti-billegeti magát. A színészet a gyermeki tulajdonságokon kívül sok női jellemvonást is igényel, ezért a látszólag legférfiasabb színészek is kicsit femininek. A férfiszínész is magamutogató, hiú, hiperérzékeny és hisztérikus. Akár egy nő, olykor sokkal inkább. Ezért mondják viccesen, hogy kétféle színésznő van: a női színésznő, és a férfi színésznő. Mindez persze csak az érzékenységünket jelenti, azt, amit meg kell őriznünk életünk végéig, mert abból élünk és építkezünk. Az idegrendszerünket, az érzékenységünket visszük fel a színpadra. Egy „normális” ember megkomolyodik felnőtt korára, igyekszik tisztességesen viselkedni, érzelmeit kordában tartani. A művész-féle örök gyerek marad, annak kell maradnia. Én is őrzöm a gyerekségemet. Pedig hatvanöt évesen már benőhetne az ember feje lágya. Csak akkor jön egy József Attila évforduló és visszafiatalodik, verset mond és lelkesedik.

Ön nagyon sokoldalú színésznő.
Versmondó színészfajta vagyok, szeretem a pódiumot. Más, mint a színház, nem is minden színész szeret verset mondani. Ez egyéniség kérdése. Nekem az összes kitörési lehetőséget a pódiumműsorok jelentették. Ha úgy éreztem, hogy a színházi munkám nem elégít ki, csináltam gyerekműsorokat, önálló esteket, szerkesztettem könyveket. Például a Sötétben nem látok aludni c. antológiát, pécsi költők gyerekverseiből. Ezekkel őriztem meg az egyéniségemet, és tartottam magam a pályán.

Jelenleg kielégíti a színházi munkája?
A Grace és Glória egy óriási ajándék nekem. Bátyám véletlenül látta Amerikában, megismerkedett Tom Ziegler íróval, elkérte és elküldte a szövegkönyvet. Ez a darab három éve számomra a legnagyobb szakmai kielégülést és sikert hozta. Közben játszom két másik szerepet is. Az Olivér című musicalben egy vak koldusasszony vagyok egyetlen kis jelenetben, a Liliomban pedig egy házsártos, zsémbelődő, nevetséges, de jóakaratú vénasszonyt alakítok. Mindkettőt szeretem. Ahogy harmincöt évvel ezelőtt kaptam dicsérő és köszönő leveleket gyerekektől vagy iskoláktól a Nyilas Misiért, vagy a Twist Olivérért, ma ugyanolyan sok szeretetet és sok virágot kapok a Grace-ért.
A Grace nem lehet egy könnyű szerep.

Amikor elolvastam a darabot, azt hittem, hogy nem nekem való, nem tudom eljátszani az eredetileg kilencven éves beteg öregasszonyt. Elkezdtük próbálni, és lassan megszerettem a szerepemet. Eközben otthon a kilencvenhat éves édesanyám valóságosan haldoklott. A próbák alatt nem magamra gondoltam, hanem Mamira, aki otthon feküdt és szinte már teljesen tehetetlen volt, már nem is tudott úgy kommunikálni, mint az öregasszony a darabban, de mégis volt előttem egy fajta példa. Végül már alig volt tudatánál, mégis méltósággal, nyugalommal távozott. Tudtam, hogy nem szenved, én ellátom őt, és ettől lett bennem is egy belső nyugalom, amitől automatikusan formáltam meg a szerepet. Erőlködés, kínlódás nélkül, szinte magától lett ilyen ez a Grace, amilyen lett. Eszembe sem jutott, hogy rólam is szólhat, én is meghalhatok. Ez persze bármikor megtörténhet, de a próbák alatt nem éreztem ilyen félelmet, és ezt édesanyámnak köszönhetem. Megvárta a premiert, utána halt meg.

Ön szerint merre tart ma a színház?
A globalizáció tendenciája nem tesz jót a színháznak. Meg fognak szűnni a helyi színházak, jönnek-mennek majd a produkciók, egy hónapig játszik egy társulat, majd odébb áll. Ez mindenképp visszafejlődést jelent, hiszen a színház a társulattól az, ami. Jó színház lehet például a Krétakör Schilling Árpáddal: ők újak, összetartóak, modernek. Aztán egy idő után majd kiégnek, mint mások, mert tíz év alatt ebbe bele lehet rokkanni. Egy ideig utaznak külföldre, nyugatra, aztán egyszer csak vége, nem figyel rájuk senki.
Az én véleményem szerint a színház most visszafejlődésben van. Csak azt látom belőle, amit a POSZT-on látok, ezek az érzéseim. Egy pici része fejlődik, forog, újszerű, újítani próbál, érdekeset csinálni, de a kilencven százalék stagnál. Azt sem feltétlenül szeretem, ha mindenáron valami extrát akarnak csinálni, és a színpadon mindenki meztelen, obszcén.
A drámaíróktól kell várni az új színházat. Akkor lesz jó színház, ha születnek jó drámák, világszínvonalúak. A szponzorok hiányát is szenvedi a színház. A művelődés, kultúra mostanában nem kellően fontosak, ez visszafejlődést eredményez, hullámvölgyben vagyunk. Jó drámaírók és tehetős szponzorok kellenek, abban a pillanatban fellendül majd a színház. Én a koromnál fogva ugyan kicsit pesszimista vagyok, de amíg világ a világ, a színházra szükség van. Mert olyan, mint a levegő, nélküle nincs emberi lét. Valamilyen módon mindig élni fog.

Bükkösdi Fanni