JESZ	2006. május 15.
OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele
NYILVÁN, NAGYON NEHÉZ Adorjáni Bálint a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, felvételiről, tanárokról, közösségről, színházról Bevezetőképpen mesélj kicsit az osztályodról, így másodév végére nyilván tisztázódtak javarészt az erőviszonyok, kiforrott a közösség. A közösség nagyon jó. Eleinte felmerültek problémák, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni. Nagyon sokfajta embert válogattak össze az osztályba és ezért nehéz volt megtalálni a közös hangot. Aztán kitaláltuk, hogy mindig legyen egy-egy vezető köztünk, akitől mindenki szót kér, különben nagy lenne a káosz. Hiszen mindnyájunknak vannak ötletei, és nyilván kialakul egyfajta vezető vélemény, sokszor attól is függően, hogy a tanároknak mi tetszik, ezért elvesznek bizonyos ötletek. Ezt próbáltuk kiküszöbölni azzal, hogy meghallgatunk mindenkit, aztán szavazunk, és csak akkor megyünk tovább, ha minden felmerülő lehetőséget kipróbáltunk. Kezdjük most már látni egymást, ismerjük egymást, látjuk egymás hibáit, tudunk tanácsokat adni egymásnak. A munkában vagyunk együtt. Csinálunk ugyan bulikat, de nem tudjuk függetleníteni magunkat egy sörözés alkalmával sem a benn történtektől. Nagyon sokfélék vagyunk, lehet egymástól tanulni, jó látni egymást. Nagyon sokfajta vád éri az egykori főiskolát - mára már egyetemet. Vegyük sorra ezeket. Először is: felsejlik abban valami előzetes koncepció, hogy a felvételin milyen embereket válogattak össze? Zsámbéki Gábor úgy kezdte el a harmadrostát, hogy ő nem színészeket akar felvenni, hanem olyan embereket, akik majd színészek lesznek. Tehát ő nem arra kíváncsi, hogy ki mit tud éppen, hanem arra, hogy milyen lehetőségek vannak az illetőben. Ő nagyon nagy pedagógus, sokszor olyan feladatokat ad, amik egyáltalán nem passzolnak az adott karakterhez, sőt, legtöbbször olyanokat, amelyek segítenek, hogy megismerd magad azokban a helyzetekben, amelyekbe egyébként nem kerülnél. Nyilván nagyon nehéz magad attól függetleníteni, hogy ember vagy és valamilyen képet akarsz mutatni magadról az életben, nyilván elnyomsz magadban olyan dolgokat, amik nem jók egy adott kapcsolatban vagy közösségben. A színház meg pont erről szól. Hogy minden megvan benned, amivel szerepekben majd szembe fogsz kerülni, csak lehet, hogy úgy alakítod az életedet, hogy ne kerülj bizonyos szituációkba. És ez fura, mert nyilván a megismerés a célja az egésznek, hogy megismerd magad, felfedezd magadban azokat a dolgokat, melyek a hétköznapi életben nincsenek benned, vagy benned vannak, csak megijedsz tőlük. Zsámbéki az osztályfőnök, Zsótér Sándor, meg Bodó Viktor mint tanársegéd - három különböző színházi felfogás. Elsőben egy drámán dolgoztunk, a Troilus és Cressidán. Egyikükkel elkezdtünk dolgozni, bizonyos irányba elindultak a dolgok, aztán jöttek a többiek, mindenki másfelé vitte; végül megegyeztek, hogy mindenki más anyagot fog csinálni. Fura. Magáról a játékról is különbözőképpen vélekednek. Mindhármukban közös viszont, hogy számukra az a fontos, hogy mindig valóban megtörténjen a színpadon, aminek éppen történnie kell. Nem reprodukció zajlik tehát, hanem egyes szám első személyű megélés. Amikor csináljuk a jeleneteket, néha egyszercsak nem megy tovább, de mindegyikük személyre szabottan tud instrukciókat adni. Mindig az a cél, hogy saját magadon keresztül tudd megfogni a szerepet. Aztán ha nagyon távol áll, néha persze működik, hogy eltartom magamtól a szerepet és azt a megoldást választom, hogy megnézem, hogyan viselkedne egy olyan ember, akit éppen meg akarok formálni. Nyilván az tud lefegyverző lenni, hogyha az ember abszolút őszinte, személyessé válnak a mondatok. Néha egészen más értelmet kapnak így a szerepek. Nagyon nehezek és sokrétűek a feladatok. Olykor öregembert kell játszani vagy apát, úgy, hogy nem vagy öreg vagy nem vagy apa. És nyilván magadból dolgozol, teljesen átértékelődik és átértelmeződik a szerep. De ezáltal mégis áll a lábán és hiteles. Csak valami mást mutat meg az emberből. Ez mindig lenyűgöző és érdekes. Ha már a szerepformálásnál tartunk, még színművészetit megjárt emberektől is hallani, hogy az egyetemen nem engednek kibontakozni, inkább formálni akarnak. De a szavaidból ennek az ellenkezője derül ki. Arról tudok nyilatkozni, amiben vagyok. Zsámbéki a nagyszerű pedagógus, Zsótér a rendező, nyitott szemű, abszolút figyelmes rendező - nem akarnak formálni, azt akarják, hogy tisztában légy magaddal. Tisztában légy az adottságaiddal, alkatoddal, még a hátrányból is előnyt tudj kovácsolni. Ez a legfontosabb. Mert ha ez megvan, akkor nem akarsz olyan szerepet eljátszani, ami “nincs meg“. És nem lesz mutatott, illusztrált a dolog. Hanem látszik, hogy én így vagyok ott jelen, így szólalok meg. Megint felmerül a probléma, hogy valami olyat kell csinálnod, ami nincs meg, nem lehet meg benned, de akkor keresel magad körül egy embert, akiből kiindulhatsz. Visszatérve, nem akarnak engem jelen helyzetben semerre alakítani. Csak ráébresztenek arra, hogy ha egy adott szituáció… például amikor Troilus vall arról, hogy mennyire gyenge - ez adott helyzet volt - megpróbáltam ekkor őszinte lenni, bevallani, hogy mennyire gyenge vagyok. És akkor megkaptam, hogy ez nem hihető. Ott álltam az adottságaimmal, és valóban nem volt hihető a dolog. Ilyenkor meg kell találni a módot, hogy hogyan lesz azzá. Ha nem találom, akkor azt érezni, hogy nyilván hazudok, én, ott lévő Troilus… Fontos, hogy meg tudj szólalni, te, saját magad. És abban a pillanatban hiteles az egész. Nyilván nagyon nehéz elmondani előre megírt mondatokat, mintha a sajátjaid lennének, de amikor sikerül, az nagyon nagy öröm. Nehéz megélni, nehéz magadévá tenni a szerepet, és nagyon igénybe is veszi az embert, hogy újra és újra átélje valakinek az elvesztését vagy azt a gyűlöletet… és az, hogy sikerül-e, azon múlik, hogy be tudom-e vallani magamnak ott, adott pillanatban, hogy gyenge vagyok vagy éppenséggel, hogy egy féreg vagyok, és meg merem-e mutatni mindezt. Az elmúlt két évben olyan embereket láttam magam körül, akiktől lehet tanulni és akik tanítani akarnak. Mindeközben megy készségfejlesztés, beszédben, énekben, mozgásban; ezekben sokszor előrébb tartunk, mint a színészi munkában. Tehát készségekben külön elérünk egy szintet, de amikor játszani kell, ezek szétesnek. Nem találod meg a tempót, a szüneteket… de ez nyilván egy tanulási folyamat. Az út végén reményeim szerint az lesz, hogy úgy fogok a színpadon állni, hogy birtokában vagyok mindannak, amit tanítottak, amit tanulhattam. Kell-e ehhez a pályához - a tehetséget félretéve, mert az úgyis túlmisztifikált fogalom - valami olyan alapvető személyiségjegy, aminek meg kell lennie a felvételizőben, hogy bekerüljön és hogy végig tudja csinálni? A kitartás a legfontosabb. Nagyon sok bátorság kell, lendület, és a mindig újrakezdésre való képesség. Emellett az, hogy le tudj zárni nem működő dolgokat. Kell lazaság is, mert bár az akarat nagyon fontos, de az átmehet valamiféle görcsösségbe. Kell az is, hogy az ember ne elégedjen meg soha. Főleg, mikor nagyon sokszor újrajátszol egy darabot, tudd meglátni, hogy, most valami egészen mást fogtál meg belőle. És nagyon nagy figyelem is kell. Hogy ki tudj zárni mindent, és csak egy dologra tudj koncentrálni. Ami nyilván ezer dologból áll. De arra a helyzetre kell összpontosítani. Kell magabiztosság, hogy adott helyzetben te ezt így gondoltad, így fogod csinálni, és végig tudj menni ezen az úton. Emellett persze tudni kell mindig újrakezdeni, ha az út végül rossznak bizonyul. Valami könnyedséget meg kell őrizni. Ha jön valami inger vagy impulzus, azt azonnal használni kell tudni. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezted, az egészen másfele tudja elvinni a dolgokat, de néha merni kell arra menni. Ezért jó az improvizáció, mert folyamatosan erre épül, erre játszik rá. Merni kell nem készet csinálni. Előadásban is. Ez a munka folyamatos változást követel meg. Ez nehéz. Az ember nyilván biztonságra törekszik. Az életben lehet, hogy konfliktuskerülő vagy. Itt meg minden helyzet alapja a konfliktus. Arra épül. És a partnerre is kell figyelni nagyon. Egymásból kell dolgozni, nagyon sokat, mert ha külön jászunk, nem születik meg igazán, aminek kellene. Akkor bármennyire is ki lehet találva, borul a dolog. A Színművészeti Egyemről hogyan tekintesz vissza a JESZ-es múltadra? A közösség nagyon fontos volt, a munka öröme szintén. Kedvet csinált a színházhoz. Ott voltam Pécsett közgázosként, és éreztem, hogy valami mást is kéne csinálni. Aztán rátaláltam a nyílt tréningre, játszottam is, nagyon sokat fesztiváloztunk. A munkát, a játék örömét, annak az örömét, hogy összeraktunk valamit - ezt jelentette a JESZ. Aztán rájöttem a korlátaimra, arra, hogy fejlődni kéne, de egyedül ez nem ment. Ezért döntöttem úgy, hogy eljövök a színművészetire. Mindig vágytam valamiféle mester-tanítvány viszonyra. Aztán persze meg kell tanulni, hogy a mesterről valahogy le kell válni. Csak ideig-óráig vannak kapaszkodók. De kell, hogy valaki kérdéseket tegyen fel, amelyekre neked kell válaszolnod. Kell, hogy legyen egy kérdező, és adott esetben feladat elé állítson. Én türelmetlen voltam. Szerettem volna mindezt, csak az utat nem találtam. De sokat kaptam, sok jó példát, tudtunk nagyon jól együtt játszani, és hát első találkozás volt a közönséggel… kicsit megéreztem az ízét, hogy mi is a színház. Az Echóban nemrégiben megjelent Kotlai Tamás levele, amelyben elég kritikusan viszonyul a pécsi és egyáltalán magyarországi színházakhoz. Egyébként is gyakran kap hangot a vélekedés, miszerint Magyarországon csak a Katonát és a Krétakört lehet komolyan színháznak nevezni. Te, akinek - lévén Zsámbéki Gábor az osztályfőnököd - jó esélyei lehetnek a Katona József Színházhoz szerződni, hogyan látod mindezt? Vannak példák pro és kontra; akik Zsámbéki osztályból elmentek a Katonába, vagy megtalálták ott a helyüket, vagy nem. Ez nagyon társulatfüggő. Szerintem mindennek az alapja a frissítés. A Katonában ott van Ascher, Máté Gábor, frissítésnek talán Bodó Viktor… a színházat újra és újra meg kell újítani. Ott volt Kaposvár erre jó példa gyanánt. A nagy rendezők felismerik ezt. Persze, nem látok elég produkciót, de a Katonából a könnyedséget hiányolom kissé. Nem szeretnék meghalni minden este. Igényem van rá, hogy mást is csináljak. Hogy lehessen az egyik szerepben megfürödni a másik után. Nemrégiben mesélte beszéd órán Hegedűs D. Géza, hogy épp Nórát játszik, és minden reggel úgy kel fel utána, hogy fáj valamije. Valamelyik csontja fáj. Vannak szerepek, amik kikészítik az embert. Most kezd jobban menni az éneklés, szeretnék kicsit a musicalek felé is elmenni; valami útját-módját meg kellene találni annak, hogy többfélét játszhassak. A többi színészképző intézményre van-e valamiféle rálátásod? Figyelitek-e egymást? Miben mások a képzések? Nem tudom, milyenek a viszonyok a többi intézményben. Szinte csak a POSZT-on látjuk egymást, nincs idő rá. De azt látom-hallom, hogy készség szintjén nem fejlődnek annyit, mint amennyit itt lehetne. Nálunk most erre nagyon odafigyeltek, minőségi képzés folyik. Ott nem foglalkoznak annyit az emberekkel, jóval szabadabbak, ahogy hallom. Nálunk ez a 4 év arra megy rá, hogy mindent zárj ki, ami az egyetemen kívül van. Ezt a négy év után nyilván nem lehet folyamatosan így csinálni, hiszen élned kell ahhoz, hogy épülni, fejlődni tudj. Kaposváron például trimeszterek vannak, míg nálunk szemeszterek - egészen más tehát a képzés struktúrája is. Mindegy-e, hogy színész, vagy bábos osztály? Ez is a gyakran ismételt kérdések egyike. Sokrétű a képzés. Attól, hogy te bábos osztályt végzel, nem biztos, hogy bábszínész leszel. Ott van Mészáros Sára, vagy Kocsis Gergő, akikből színész lett. Nem az a kérdés, hogy mit tanítanak, hanem az, hogy te mit tanulsz meg. Hasonló a kettő. Lehet, hogy bábosként  nem találkozol pont azokkal az emberekkel, akikkel egy prózai osztály találkozik. De olyan emberekkel találkozol, akik gondolkodni tanítanak, nem csupán technikákra. Az élet dönti el, hogy kiből mi lesz. Van együttműködés a különböző szakok között? A dramaturgok rendszeresen bejárnak az óráinkra, de ez csak rajtuk múlik, agilitás kérdése. Filmesek is bejárnak néha, ez az osztályfőnök közötti együttműködésen múlik. Érdeke ez a filmrendezőknek is. Külön van a két épület, és mindenki nagyon elfoglalt, így le-galább látnak bennünket, és tudnak velünk dolgozni. Majd meglátjuk, mennyi múlik ezen a castingokon. Filmezni teljesen más. Sokkal kevesebb tapasztalatunk van. Máshogy kell játszani egészen. De máshogy játszol egy kisszínpadon és egy nagyszínpadon is. Azt látom egyébként, hogy szövegközpontú színház felé megyünk. Nagyon fontos a beszéd. Persze a mozi és a televízió nagyon sokmindent megváltoztatott a színházban, az embereknek más igényeik vannak. Más lett a vizuális kultúra, nem elég az, ha valakik csak szöveget mondanak. Zsótér úgy gondolja, hogy a szövegnek ereje van és megszüli a katarzist, ha az végig átgondolt. Más formavilág. A nézőn is nagyon sok múlik, hogy mennyire engedi el az előadást, vagy mennyire tud vele menni. De az élmény, ha végig tudsz menni egy előadással, óriási tud lenni. Ugyanakkor ott van Bodó, aki filmes hatásokkal dolgozik, és nagyon nagyot tud ütni. Ettől függetlenül, amit a színpadon mondasz, azt érteni kell. Így gondoltam, hogy szövegközpontú a színház. Nagy hangsúlyt fektetnek rá minden évfolyamban. Mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres felvételit tegyen? Vannak-e dolgok, amiket kerülni kell, vagy amiket jó betartani? Akiket felvettek, azok mind színészek akartak lenni. Nem nagyon volt számukra más alternatíva. Erős akarat kell és elhatározás. A legfontosabb az, hogy csináld, ahogy gondold. Ne játszani akarj, csak ott lenni. Legfeljebb azt mondják, hogy nem kell. Engem harmadikra vettek fel. Előtte nem volt elég erős az elhatározás. Vagy éppen be akartam fejezni a közgázt. Amikor csak ez volt számomra, akkor sikerült. Az öt év közgáz a kicsapongás időszaka volt. Nem bánom, hogy nem tizennyolc évesen vettek fel, és megéltem sok mindent előtte. Persze így rám rakódott jó pár dolog, amit le kell vetkőznöm, de úgy gondolom, hogy semmi nem volt értelmetlen, amit csináltam. A közgáz adott egyfajta gondolkodásmódot. Kicsit reálisabban láttatja a helyzetet. Ez lehet túl földhözragadt adott pillanatban, de nem bánom. Aki idejön, az tudjon róla, hogy ez a négy év egészen más, mint amit az ember előre elképzel. Többet valószínűleg nem lesz ilyen időszaka az életnek. Ez arra szolgál, hogy tanulj, összeszedj mindent, amit csak tudsz. Nagyon magányos dolog itt lenni. A családot is le kell építeni, az ember egyedül marad. Nincs szombatod, vasárnap szöveget tanulsz… ez a cél: hogy teljesen magad légy. Magadat ismerd meg. Mindenkin látszik, hogy ez probléma, hogy hiányzik, hogy nincsenek normális kapcsolatok a “főiskolán” kívül. A bejárósoknak még ott van a családjuk, de az ő esetükben is nagyon ritka, hogy egy szerelmi kapcsolat fennmarad. Nyilván nagy türelem kell a másiktól. Nehéz őrlődni ezek között. Ha innen kimész, az agyad még mindig itt van. Nem tudod itt hagyni egészen, ami itt folyik, és ez mindenre rányomja a bélyegét. Sose fordult meg a fejedben, hogy ki innen? Hajtogattam origami-madara-kat színes papírból és felakasztottam őket az ágyam fölé. Néha előfordult az első két évben, hogy elgondolkodtam, hogy itt vagyok huszonnégy évesen, egy diplomával, megint kollégiumban lakom… kicsit elgondolkodtam a miérten. De mostanában már nem. Vannak nehézségek, az ember sokszor mélyponton van, de nem látok most más alternatívát. POSZT? Első két évben a mozgásvizsgákat viszi minden osztály, mi is azzal megyünk. Lesz időd sörözni a régi cimborákkal? Lesz, mindenképpen. Jó lesz látni azokat az ismerősöket, akikkel nem tudok mostanában találkozni. Nagyon fájó, hogy nincs időm ezekre a kapcsolatokra, hiszen amiben most élek, az egy teljesen más világ. Sokszor nagyon rossz, hogy az embernek nincs más élete. De vállalni kell és végigcsinálni. Dúll Kata