"Rémlik, mintha látnám..."
Arany János: Toldi, a JESZ
előadásában
Szakemberek, kutatók.olvasásszociológusok, tanárok, vagy
éppen a leginkább érintettek, a diákok a megmondhatói, hogy manapság, az
olvasás(i) (kultúra) hanyatlása korában a tanulóifjúság számára különösen,
milyen nagy nehézséget okozhat a hosszabb, összefüggő, szót szóra, mondatot
mondatra, bekezdést bekezdésre halmozó, a különösképpen klasszikus szövegek olvasása.
És tulajdonképpen mindegy, hogy a koncentráció hiányáról, vagy pedig a figyelem
impulzív, állhatatlan felajzottságáról, eltereltségéről, esetleg másról van
szó, a végeredmény ugyanaz, értékes, pótolhatatlanul fontos könyvek, szövegek:
művek kerülhetnek (vég)veszélybe, nem is szólva az általuk közömbössé válók
öntudatlan, fel nem fogott veszteségeiről.
Mint egy falat kenyérre (az éhezőnek), olyan szükség van
tehát minden segítségre, ötletre, minden olyan módszerre, eljárásra, amely az
irodalom értékeit, verset, elbeszélő költeményt, tárcát, regényt, stb. stb. úgy
próbál megmenteni, átmenteni a mába, jövőbe(?), hogy valamilyen módon a
célközönség számára - fogyaszthatóvá teszi. Ha pedig nagy klasszikusaink
nyelvünket, lelki struktúránkat, mibenlétünket magalapozó műveiről van szó,
akkor még inkább ez a helyzet.
Valószínűleg erre érzett rá a Jesz, amikor elkészítette és
műsorra tűzte Arany János remekének, A Toldinak színpadi adaptációját - s ez
már önmagában dicséretes: a mindenkori aktualitás mellett a mindenkor aktuális
értékszempontot érvényesíteni.
A színre vitel során több szempontból is, sejthetően számos
nehézséggel kellett megküzdeni. Az egyik a Toldi műfajából következhet: a
széles sodrású tizenkettesekben hömpölygő történetnek ugyan számtalan feszült,
drámai része van, de mégiscsak elbeszélő költeményről van szó, amelyben ( a
líraiságról most nem beszélve) mégiscsak az epikusság a meghatározó.
Következésképp az erős rostálással (az eredeti mű több órás terjedelméből
nagyjából 50 perc maradt) a drámai részekre kellett koncentrálni, nem kis
feladatként arra való figyelemmel, hogy a hatás, az egész hangulata
megmaradjon, az "átalakított" művet aureolaként körébe fogva. További
következmény, hogy az egész mű hangulatához összetettségéhez képest a színpadi
változat szükségképpen csak vázlatos lehet - s az előadás során ezt az
"anyagot" kell egésszé tenni. Az sem elhanyagolható szempont továbbá,
hogy a Toldiban bemutatott világ a mai (diák) néző számára jobbára csak forma -
a szokások, az életmód, a munka, általában az életkörülmények tekintetében
szinte semmi sincs, ami megegyezne a miénkkel.
Nyilvánvaló, hogy az előadás a drámaiságra épít, s ahogy a
rendező Solténszky Tibor is jelzi, "rövid, tömör, képszerű"
jelenetekbe adaptálva a történést, egy-egy egészen eszköztelen tárggyal,
jelmezzel utalva a történés idejére. A kis méretű, négy oszloppal (ezek egyike
lesz majd a "szörnyű vendégoldal"), határolt játéktér már eleve
magában rejti a feszültség lehetőségét: a gesztusok, mozgások közvetlenebbül
szembesülnek, a testek közelebb kerülnek egymáshoz, lehetővé téve az indulatok
megelevenedését, "mozgó-képszerűvé" válását. Az előadás mindezt jól
kihasználja, így a húzások adta lehetőségeket is - egy-egy helyen éreztem úgy,
hogy a váltások feszesebbre sikerülhettek volna.
A jelentős szerepet játszó zene és az ének nemcsak az
atmoszféra felidézésében/megteremtésében, vagy a történésektől való
rövid/pillanatnyi eltávolodásban, így az átélést elősegítően játszik szerepet,
hanem találékony megoldásként dramaturgiai szerepe is van, amikor a
farkaskalandot teljes egészében az együttes által előadott/énekelt zenei betét
meggyőzően idézi föl.
A rendező koncepciójában alapvető szerepet kap az
irodalmiságon való túlemelkedés, az a törekvés, hogy a Toldit a színház világába
hozza be. Ez a szándék teljes mértékben elfogadható, ugyanakkor a fentebb
jelzett nehézségekkel/ kérdésekkel kapcsolatban az egész (mű) atmoszférája,
ethosza(?) megőrzésének igénye is felmerül. Ebben pedig a tömörítés, a színészi
játék, zene, jelmez stb. mellett egyenrangúan fontos, ha nem a legfontosabb
szerepe van a nyelvnek, a Arany János-i nyelv felidéző erejének. Természetesen
nem deklamálásról lenne szó, de a dráma szövege, a szövegmondás, úgy gondolom
helyenként több emóciót is elbír, azzal együtt, hogy az előadás, s ezzel is
egyet lehet érteni, tartózkodóan visszafogott.
Emlékezetesen szép, hatásos pillanat/rész volt többek között
Miklós és anyja
búcsúja, a király és György találkozása, az idősebb testvér (ön)lelepleződése.
De például a végén, a kórus által előadott, Miklós
dicsőségét zengő panegirikusz ("Rettenetes vitéz támadott belőle"...)
szélesebb levegővel, akár kissé vásárian(!) megszólaltatva viszont
messzehangzóbb és hatásosabb lehetett volna (a darab elején, az evokációban
elhangzottakhoz képest). Azért is mondom ezt, mert végtére is, ennek az egy
órának a során végeredményképpen a mesének, az igazság beteljesülésének, tehát
csodának lehetünk szemtanúi (amiből nekünk, a mai nézőnek csak olykor és nem
túl sok jut, ha jut) - csodálkozni és örülni lehet, kell(ene) ennek,
felszabadultan, szabadon, szélesen...
A szereplők közül László Virág (anya, özvegy) szép
szövegmondása, belépései, az előadás tempója szempontjából is jó hatásúak.
Miklós (Zakariás Máté) nemesen okos fiatalember, de ez mintha kissé elfedné
vívódásait. Szabó Márk József Györgye a királlyal való találkozásban a
ravaszságot is felülmúlva, meggyőzően erőszakos és erőteljes, mint amilyen
határozott (katona) Horvát Marin. Ágoston Gáspár mint király, az uralkodó
indokoltan hűvös visszafogottsága mellett lehet, fenségesebb lehetne.
A Jesz Toldiját látva egy színházi szakemberünknek a 20.
hajnalán tett megállapítása juthat eszünkbe, miszerint "A régiekhez újak
kelnek ki,...az újak a régiekhez csatlakoznak."
Ha ez így van, akkor -
remélhetőleg - reménykedhetünk.
Tóth Károly