Darvasi László: Bolond Helga -
Janus Egyetemi Színház

Darvasi László A Kleofás-képregény – Históriák, legendák és képregények címû elbeszéléskötetének egyik novellája, A müttenheimi szörny különös históriája(1)– a Bolond Helga címû dráma(2) elõzménye. A darabot a pécsi Janus Egyetemi Színház mutatta be 2000 novemberében.(3) Az elõadásról szólva talán nem lesz érdektelen a színpadra állítást valószínûsíthetõen kísérõ folyamatok rekonstruálása, az egymáshoz szervesen kapcsolódó változások állomásainak nyomon követése.
Az elbeszélés, a dráma és az elõadás lecsupaszított közös magja a következõ: egy viharos éjszaka lemészárolnak egy köztiszteletben álló családot. A gyilkosságot a család szolgálója jelenti be, akivel azon az éjjelen egy idegen hált együtt. Azonnal a közeli kocsmában iszogató férfira terelõdik a gyanú. Kihallgatják, fogva tartják, majd egy idõ után felsõbb parancsra elszállítják. A terhes szolgálólány az együtthálás után az ifjú törvényes menyasszonyaként viselkedik. A bûnösnek tartott férfi elszállítása után megszületik a gyermek, a szolgáló pedig életét veszti.

(A próza.: a gonosz és az ördög) A müttenheimi szörny különös históriájában a mûfaj hagyományaihoz hûen reális események lehetséges magyarázatával találkozunk. A pszeudohistóriát – a hit és a bizonyosság egymást erõsítõ és gyengítõ formájában – titok lengi körül. Az elbeszélés a szkepticizmusra hajló, az értelmet-ismeretet és a hitet különválasztó Pascal mottója – „Én csak azokat a történeteket fogadom el, amelyeknek a tanúi hajlandók lennének elvágatni a torkukat” – jegyében jeleníti meg az igazolható és igazolhatatlan eseményeket.
Közvetlenül a vesztfáliai béke után Müttenheimben megölik Falkmeyer urat, a városka pékjét, feleségét és kisfiát. A tettel az épp átutazóban lévõ Mark Stallendorfot gyanúsítják. A számonkérés alkalmával az idegen azzal indokolja tételesen be nem bizonyítható tettét, hogy „az ember lelkében különös, nem evilági szörnyetegek szunnyadnak, s egy ilyen szörnyeteg az, amely õbenne most föltámadt, s zabolátlan erõvel kíván vért, borzalmat és halált”. Még azon az éjjelen együtt hál a szolgáló, de egyúttal fogadott lányként kezelt Hilda Lebwitz-cel: „Ám a szörnyeteg kitombolta magát..., akkor elhagyta õt, s a magjai által a szolgáló méhébe költözött”. A várandós Hildát Stallendorf hercegi parancsra történt elszállítása után a lóistálló fõgerendájára felkötve találják. A lányt már nem, de – akárcsak a néhai Falkmeyer úr – az orrtövében anyajegyet viselõ újszülött kisfiút még meg tudták menteni. A tényekért bárki kezeskedhet. Nem úgy a novella nyitott kérdéseit érintõ gondolatokért és eseményekért: „a kétely fönntartása, a bizonytalanság beismerése nemhogy gyengíti, de erõsíti az embert” - Stallendorf az elbeszélés vége felé már maga sem biztos bûnösségében, „most már azt sem gondolja bizonyosnak, hogy õ volt a tettes”; a herceg valami miatt váratlanul titkos helyre szállíttatja; „felsõbb hatóságok döntöttek”. Az együgyûségig ártatlan Hilda valószínûleg öngyilkos lett, de bizonyíték erre sincsen: „tragédia történt”. A gyermek orrtövében látható elszínezõdés arra utal, hogy az apja a néhai Falkmeyer úr, ám ez sem több egy jelnél.
Az elbeszélés a hit kérdéséhez kapcsolódó indíték-háttérrel pontosan behatárolt idõben, helyen és szereplõk közt játszódik. A vándor mind a gyilkosságot, mind a szexuális együttlétet egy közelebbrõl meg nem határozott gonosz – a több évezredes elképzelés alapján valószínûsíthetõen a daimón egyik „énjének” – possessiójával magyarázza. A daimónok a hagyomány szerint szükségszerûen megjelennek az ember életében, jóra és rosszra egyaránt vezethetnek. Tenni ellenük semmit sem lehet, kapcsolat nem létesítheti velük, hirtelen törnek az emberre, s dolguk végeztével villámgyorsan eltûnnek. Kettõs természetükrõl Plutarkhosz azt tartja, hogy „azok a daimónok, akiknek mozgása egyenes és rendezett, azoknak a lelke a jó táplálás és nevelés által könnyen irányíthatóvá vált, és így az értelem nélküli rész nem lett túlságosan durva és vad. Míg azok, akik gyakran fordulnak szabálytalanul és rendezetlenül egyszer fölfelé, máskor lefelé, mintha egy kötélen rángatnák õket, a nevelés hiánya miatt nehezen meggyõzhetõ és irányítható jellemükkel küszködnek; olykor felülkerekednek és a helyes irányba fordulnak, olykor viszont a szenvedélyek ragadják magukkal, és tévútra vonszolják õket”.
A müttenheirni szörny õrizetben tartott Stallendorfját Ritzke doktor azért látogatja, hogy tudományos szempontokat érvényesítve a gyanúsítottat errõ1 a daimónról, a „benne lakozó szörnyrõl beszéltesse”. Az eseményeket felfidén-e a szörny egy idõ után „teológiai alakot ölt”; választ; gonosz lesz belõle, majd kimondottan is ördöggé „finomodik”– konkretizálódik. S ezzel párhuzamosan megjelenik a kétely: „...a gonosz legnagyobb kedvtelése az, ha foglalkoznak vele. Az ördög nem élvez jobban semmit az ördögûzésnél... A kétely fönntartása, a bizonytalanság nemhogy gyengíti, hanem erõsíti az embert.” Stallendorfnak az idõ múlásával „nincs már felelésséggel vállalható tudása a Falkmeyer család haláláról, az is lehet, hogy valóban õ volt a gyilkos, miképpen az is lehet, hogy nem õ volt”. Az eredeti indíték szekularizálódik, a gyilkosság és a teherbe ejtés hátterében egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz az erõ munkálkodik. A gyilkosságra nem bizonyíték az adott pillanatban a gonosz által megszállt Stallendorf esetleges apasága; a gonosz a priori adott, a szexuális együttlét gyümölcséért pedig általában a külön jogkörrel rendelkezi incubusok a felelõsek. Hilda gyermeke a titokzatos okból elszállított vándor helyett – az elbeszélés befejezõ mondatának sejtetése szerint – Falkmeyertõl vaki. A vérvonal nem szakad meg: az újszülött fiú, az ember nélkül tehetetlen szörny (daimón, gonosz, ördög) továbbélésének veszélye azonban - bár az õrdög sosem alszik – valószínûleg mégsem fenyeget.

(A dráma: az ördög és a szavak) A Bolond Helga címû drámában („történik egy városban, ahol szeretik a mazsolát”) a dráma alapjául szolgáló minden esemény – gyilkosság, a gyanúsított elszállítása, születés-halál – a képzeletbeli színpadon kívül játszódik. Az expozícióról az olvasó csak másodkézbõl értesül; a gyilkosságot a dráma idején kívül követik el. A cselekményt a háttér-információk adják; a megfellebbezhetetlen tényeket elbeszélésekbõl ismerjük meg. A mû megjelenített cselekménye a két fordulópont, a drámában nem szereplõ gyilkosság és a – dráma befejezésével ugyan szimultán, de ki nem mondott, az eseményekre együtt utaló („Mint egy mészárszéken.” – „Én ennyi vért még soha.” – „De megszült azért.” – „Kitolta mégis.”) – születés és halál között játszódik. A cselekményt a tények hátterében meghúzódó titkok tartják mozgásban. Darvasi állandóan sejtet, de visszavonhatatlanul semmit nem jelent, nem jelentet ki. Még a második felvonás nyitó jelenetének hitrõl, ördögrõl és költészetrõl szóló párbeszéde is azzal végzõdik, hogy „ennyi filozófiától csak éhes lesz az ember”. Az egyértelmûen a vándor által elkövetett gyilkosság lehetõsége mellett spekulatív módon felmerül, hogy az elkövetõ maga Helga, vagy az ennél is jobban kívánt megoldás szerint a mészárlás Helga és a vándor közös mûve. Az elbeszéléshez képest több a könnyen manipulálható, ám súlyos szavakba foglalt kétely és bizonytalanság, kevesebb a „transzcendens” titok.
A dráma tere és ideje az általánosság szintjén mozog: valamilyen város, valamikor, személynevesült német köznevek, javarészt fonetikus átírásban. A szálak fokozatosan feslenek fel, de mindvégig csak annyi válik bizonyossá, amennyi egy tárgyalás során nyilvánosságra kerülhet, amennyit egy kívülálló hallomásból megtudhat. Ez természetesen egyre jobban árnyalja a körülményekrõl való (vélt) ismereteinket, s figyelmünket nem elõre, hanem – az ördög és a megbízhatatlan szavak segítségével – egy darabig visszafelé, a gyilkosság felé irányítja. Eközben a színpadon fokozatosan az apaság kérdésének megoldása válik elsõdleges fontosságúvá. Minden tudható a múltból sejtetett, minden lényeges a múltban gyökerezik, minden tett, minden szó a múltból, a múlttál kap jelentõséget és értelmet, s ezzel együtt kétséget.
A cselekmény fõbb pontjai - gyilkosság, születés, számonkérés, halál -archetipikusak. A dráma szerkezetét adó elemek polarizáltak: bolond-épeszû, bûnös-ártatlan, élvezet-fájdalom, férfiak-nõk, szexuális kielégülés-utódnemzés, gyilkosság-születés, élet-halál. Ennek megfelelõen a jellemek vázlatosak, típusosak, szinte állandóak: akár az emberélet kimerevített, a városka lakosainak szempontjából fordulópontot jelenthetõ pillanata. A szereplõk megnevezése – mint a haláltánc-játékokban vagy a moralitásokban – a foglalkozásuk, illetve jellemzõ tulajdonságaik alapján történik. (Kauf: kereskedõ; Fleis: hentesmester; Vein: kocsmáros; Koch: pék; Kampf: veterán, Feuer: kellemetlenkedõ fiatalember; Himmel: szép, idegen férfi stb.) A gyilkossággal vádolt ifjúnak az elsõ felvonásban nincs neve (ahogy általában az ördögöt sem nevezik nevén), saját maga is mintegy tabuként õrzi a titkát. Amíg a gyilkos személyének felfedésére irányuló törekvés áll a dráma középpontjában, a városka lakói sem tartják igazán lényegesnek a vádlott nevét; a fogva tartott a második felvonás elsõ jelenetének legelején, a kisszámú szerzõi utasítások egyikében nevesítõdik („Kleint és az Ifjút, azaz Himmelt látjuk”). A müttertheirni szörny Hildája - nevének jelentésével (valószínûleg északnémet hild: „harc”) ellentétben „illemtudó, odaadó, megejtõ viselkedésû, esetlen mozgású” – a drámában Helga lesz („megszentelt, boldog”), s a B/bolond hozzákapcsolásával az elnevezés bibliai utalással gazdagodik: „boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. A bolond és megszentelt Helga azonban akár Hamlettel mondhatná: „csak fölszéllel vagyok bolond”. Ám amíg Shakespeare-nél a verses, illetve prózai beszéd váltakozását a cél érdekében való tettetés motiválja, a Bolond Helga egésze a szavak csalókaságára épül. Helga és Himmel soha nem vagy csak az esetek nagyon kis részében ad a kérdésekre egyértelmû, nem csak Richter, a tényleges hatalommal rendelkezõ polgármester és Klein, a fogdaparancsnok és költõ számára úgy ahogy elfogadható választ. A szavaival kifelé minden bizonnyal tettetõ Richter és a szavak hatalmát nem polgári mesterségénél fogva jól ismerõ Klein igyekeznek kiigazodni a tények kívülrõl és belülrõl egyaránt összekuszált magyarázatai közt. Ugyanakkor mindketten (ki is) használják a szavak és a nyelv adta lehetõségeket: Richter úr a Hilda elszállíttatását javasló írás elküldését egy valószínûleg kitalált, de valós alapokra épülõ történettel akadályozza meg; Klein rövid verseket ír, amelyeket a szív dobog ki. De az ördög és a szavak viszonylagosan független formáival szemben õk is tehetetlenek: „a szavak játszanak Önnel... A szavak szertefutottak és arra játszadoznak, amerre õk akarnak.” A második felvonás elején Himmel és Klein beszélgetésének közepébe csöppenünk. Épp a kételyt fenntartó Himmel veti a novellabeli Ritzke doktor tudományos szemlélõi szerepét átvevõ - fogdakapitánysága és költõ volta miatt hülyének nézett – Klein szemére, hogy bizonytalan: „Ön bizonytalan. A bizonytalanság pedig az Ördög sója.” Külsõ és belsõ, ördög és szavak, indíték és következmény, gyilkosság és terhesség, gyilkos és apa személye összegabalyodott.
A Koch család lemészárlásáról a hangsúly fokozatosan egy jövõbeli eseményre tevõdik át; a bûntény megoldásának elsõdlegességét a születendõ gyermek apaságának kérdése veszi át. Érthetõen: a legyilkolt család ügye közvetlenül talán csak Helgát érinthetné, míg a gyermek – megszületéséig – szinte az összes szereplõt (és az olvasót is) bizonytalanságban tartja. A megoldás kívülrõl érkezik: Himmelt - deus ex machina - elszállít- tatja a herceg, Helga belehal a szülésbe, a gyermek apja (s errõl egyértelmûen még szavak útján sem értesülünk) az agglegény, anyjával élõ Richter. Az újszülött lány; a vérvonal megszakad, bárki legyen is az apa, a közösséget nem fenyegeti sem az ördög túlélése, sem a családosok szempontjából a legkevésbé sem kívánt apaság.

(Az elõadás: a szavak és az érzéki-verbális megjelenítés) A JESZ Bolond Helgájában húsvét felé közeledve a szavak minden daimónnál, gonosznál és ördögnél egyre nagyobb hatalomra tesznek szert. A novellában a „gyermeket április elejére várták”, a drámában és az elõadásban ez a dátumhoz nem köthetõ húsvétra konkretizálódik-általánosodik. A halál és a halál-születés keretezi az elõadást, amely feszes ritmusával, pergõ képeivel, bizonyos párbeszéd-részletek kihagyásával és szigorú, nem minden esetben feltétlenül a színdarab felépítését követõ logikájával - akár egy beavatási szertartás - szinte rituális jelleget ölt. A nézõtér és a vele egy síkban lévõ színpad elrendezése is erre utal: már az elsõ felvonásban is alig elválasztottak egymástól, a második felvonástól pedig a nézõtér és játéktér – szabályos „T” alakzatban - még jobban összeolvad; ám a szabályos forma távolságot is tartat. A szereplõk a nézõk közt játszanak – a nézõk körülveszik a szereplõket.
A fokozatos beavatás érdekében az elõadás a drámából (és az elbeszélésbõl) a legapróbb lényeges mozzanatokat is megõrzi, és az „itt és most”-hoz alakítja. A változtatások apróknak mondhatók, ám jelentõsek. A rendezõ és dramaturg Mikuli János biztos kézzel nyúlt a Darvasi-szöveg(ek)hez, szilárd logikája mindvégig meggyõzõ: az elõadás nem ürügy, nemcsak nyersanyag vagy kiindulópont, hanem a leírtak minél érzékibb megjelenítése. A húzások következtében csak a legfontosabb és legjellemzõbb emberi kapcsolatok jelennek meg a színpadon, minden írói „finomítás” szavakkal ki nem mondottá változik, utalásszerû, megjelenített lesz.
A legszembetûnõbb változtatás a dráma linearitását érinti. Az elsõ felvonás jelenetei pontosan követik a drámát; lényegi eltérésekkel a második felvonásban találkozunk, amikor a gyilkosság kérdése és az elkövetõ személye egyre kevésbé, a születendõ gyermek apjának kiléte egyre jobban exponált. A dráma második részének elsõ jelenete az elõadásban a második lesz: a szünet utáni (nézõpont)váltást - az apaság kérdésének fokozatos elõtérbe kerülését - nem a cselekmény új színhelye és ezáltal megszakítása jelzi, ahogy a drámában, hanem a nézõtér átrendezése: szükségszerûen máshonnan, s ezáltal másképpen látjuk a játéktéren zajló, szorosan egymásból következõ eseményeket. A gyilkosságról a születendõ gyermek felé mutató, a szereplõk érdekeibõl következõ hangsúlyeltolódás miatt a közönségben is kényszerûen elõbb-utóbb elhalványul a mészárlás emléke. A második felvonásban a drámabeli külsõ piactér-jelenet helyett – amely Klein és Himmel párbeszédével kezdõdik az ördögrõl, a hitrõl és a költészetrõl – ugyanazzal folytatódik az elõadás, amivel az elsõ felvonás végén befejezõdött: Helga és Richter még mindig a gyilkosságról, az esküvõrõl és Himmelrõl beszélgetnek. A hatodik (amelyben Kauf és Fleis rá akarják venni Himmelt, hogy Helgával együtt szökjenek el) és a hetedik jelenet (a vívódó Richter és az õt legyávázó Klein kettõse) felcserélése részben Helga megítélésének fontosságához tér vissza (bolond vagy „csak fölszéllel bolond”?), ellensúlyozza a tényt, hogy most már szinte kizárólagosan a születendõ gyermek irányítja az eseményeket - implicit módon a jelenhez köti az elõadást.
A gyermek városkabeli megszülésében szinte minden polgár a saját sorsának veszélyeztetését látja, Richterné, a polgármester anyja azonban – akit az apaság kérdése közvetlenül nem érinthet - elsõsorban a bûn megjelenésétõl tart. Az ördög szó, szemben a drámában való számtalan felbukkanási helyével, az elõadásban mindössze két esetben fordul elõ: egyszer - akár általános alanyként is felfoghatóan – a kihallgatás során („Ifjú: Én uram, Istentõl nevet nem kaptam. / Fleis: Tán az Ördög keresztelte meg?”), egyszer pedig Richterné álmában („Richterné: Azt álmodtam, hogy az Ördögöt szüli meg... Istenem... Az a lány. Megszüli a bûnt. Az Ördögöt. Jön az Ördög. Jaj, istenem, jön az Ördög!”). Az „ördög” és „szavak” drámabeli majdnem egymás mellé rendelésével szemben - az írott szöveg és a színpadon elmondottak funkciójának és hatásmechanizmusának különbségére alapozva – az elõadásban minden tekintetben a szóé, a szavaké a döntõ szerep: a tárgyaláson, elsõsorban Helga, Himmel, Richter és Klein megnyilatkozásaiban, a levelek esetében (hercegi parancsok, a Helga eltávolítására tett kísérlet, e kísérlet meghiúsítása) stb. A létezõ vagy kitalált levelek súlya (Vein szerint „amit nem írunk le, az nincsen is”) a Shakespeare színpadi mûveiben szereplõ levelek súlyához hasonlítható. Lényegében a szereplõkön, a mazsolán, a (gyilkos) szerszámon (amit korábban étkezéskor használt Himmel) és a gyermeken kívül minden csak „látra szóló”. A dráma motívumszerû elemeit (patkány, mazsola, Richter és Richterné anya-fiú kapcsolata) a JESZ elõadása – ismét a haláltánchoz és a moralitásokhoz hasonlóan – egy szintre hozza a környezet bármely más elemével. Ezek közül a mazsola az, amely az elõadás során is kiemelten fontos elemként szerepel, de a drámában egy kissé túlságosan is hangsúlyos szerepe megszûnik. Kimarad például a második felvonás harmadik és ötödik jelenetében szereplõ kedvezményes vásárlási lehetõségrõl szóló beszélgetés; marad a meztelen utalásrendszer, a szimbólum a (kimondott) szekularizálás nélkül. A mazsola – mint a szõlõ (hagyomány szerint: élet-halál, újjászületés, bölcsesség, halhatatlanság, áldozathozatal: „ez az én vérem” stb.) esszenciális változata -egyrészt azonos önmagával: élvezeti cikk, csemege, kellék az ünnepi kalácshoz, másrészt a szõlõ szimbolikus jelentésmezõjének konzerválása, szakrális utalásrendszerének „minimalizálása”. Ugyanilyen egymás mellé rendelt szerepet játszik az elõadásban a jelmez, a díszlet és a zene is: észrevétlenül simulnak az elõadásba, funkcionalitásuk, gyakorlati szerepük miatt külön-külön mindegyik elem megmarad önmaga, összességükben és felhasználásuk módjában viszont éppen annyira mutatnak önmagukon túl, amennyire az a szemünk elõtti konkrétumok kiszélesítéséhez szükséges. (Például a forgóajtók esetében: a színpadi tér és idõ váltásának hagyományos, egyszerû és gyors eszköze, de egyúttal a dolgok színe és fonákja, a kint és a bent, az egyén és a többiek, a jelen és a múlt.)
A nyelv, a szavak csalókaságát egy idõben erõsíti és gyengíti – akárcsak a Hamletben – a Bolond Helga mindkét „játék a játékban” jelenete: a meghatározó, de ugyanakkor talán még a jövõnél is esetlegesebbként felmutatott múlt elõadáson belüli érzéki-verbális felidézése (vö. egérfogó-jelenet): a szuverén, meghatározhatatlan kettõsséggel rendelkezõ, saját érdekeit töretlenül érvényre juttató és védelmezõ Helgát alakító Szabados Tímea és a helyzetébõl is adódóan szinte a cinikusságig fölényes Himmelt megjelenítõ Horváth Csaba látomásszerû emlékezése a gyilkosság éjszakájára. A saját szempontot külön-külön hangsúlyozó „betét-részek” – akárcsak az egész elõadás alatt a megérzései miatt vívódó Klein (Köles Ferenc) alakja – a mindvégig bizonytalan, de a kényszerûen konszenzusos „ez volt”-ot más megvilágításba helyezik. Az „így lehetett”, a „számomra ilyen volt” tényszerû, érzéki, szimbolikus, rituális megvilágításba kerül. A leglényegesebb és leghangsúlyosabb különbség az elbeszélés, a dráma és az elõ- adás befejezései között van. Az elbeszélés záró mondata – az újszülött kisfiú ismertetõjegyével kapcsolatban – a lineáris cselekmény lezárásaként a következõ: „Akárcsak a megboldogult Falkmeyer úrnak, mondta Fuchsné, és csodálkozva a doktorra bámult”. A Bolond Helga dráma-változata Helga halála, Richter kétségbeesett üvöltése és a kislány megszületése után a herceg legényének megjelenésével, az ajándék mazsola váratlan megérkezésével és az adott esetben viszonylag hosszúnak tûnõ párbeszéddel ér véget. A záró mondatot a városka számára idegen hercegi küldött, a semmirõl sem tudó Legény mondja ki: „Itt az ünnep... kérem” Az elõadásban – minden lényeges szó szerinti megtartása mellett – a sorrend felcserélõdik: az ajándék Helga szülése közben érkezik, s a legutolsó szavakat (szót), „mint aki szül”, a kislány(á)t tartó, a Helgához érdek nélküli ragaszkodást eleinte elhitetõ, majd az érzelmeit õszintén átélõ (átélni kényszerülõ) Richtert alakító Tóth András Ernõ üvölti: „Helga! Helga! Helga!” A húsvét ünnepe helyett a sorrend felcserélésétõl a ritmus egy kicsit lelassul, a mindeddig töretlen dinamika egy pillanatra megdöccen: a figyelem felkeltõdik – az egyéni tragédia kerül elõtérbe, mintha megállt volna az idõ. Nincs idegen: úgy tûnik, Richteré a gyermek, a feltételezett gyilkos és apa ahogy jött, úgy távozott, a herceg küldötte pedig csak közvetítõként hagyott a városka lakóinak egy zsák mazsolát. A sorsok beteljesedtek, a szavak megtették a magukét, az elõadás mindenki számára lezárul.
Hiteles ördögösdit, úgy látszik, a szavakkal lehet a legjobban játszani.

Darvasi László: Bolond Helga
Díszlet és jelmez: Werner József, Zene: Weber Kristóf, A rendezõ munkatársa: Markó Éva, Rendezõ: Mikuli János. Szereplõk: Tóth András Ernõ (Richter), Szabados Tímea, illetve Gelencsér Tünde (Helga), Horváth Csaba (HimmeI), Vidéky Péter (Kauf), Rosner Krisztina (Kaufné), Inhóf László (FIeis), Nagy Lilian (FIeísné), Domonyai András (Vein), Tóth Zollán (Feuer), Várnagy Kinga (Fukszné), Fekete András, illetve Juhász László (Kampf), Sólyom Katalin (Richterné), Köles Ferenc (Klein), Juhász Mátyás (Legény)
 

1.Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. 18-26. o.
2.Forrás, 1997/12, 2-57. o.
3.A jelen írásban hivatkozott – egyébként kettõs szereposztásban játszott – darab fõ/címszereplõje az általam látott elõadásban Szabados Tímea volt. (M. A. Z.)