Egy
kép: a színpad hátsó részében, középen áll Báthory Anna, rajta hófehér
ruha, mély-mályvaszín köténnyel. Börtönben van. Két oldalról keskeny, eltolható
ajtók fogják közre, melyek kusza mintázata rácsként vetül a lány testére
és a halvány-sárgás háttére, ahol kirajzolódni látszik a narancssárgában
izzó nap koronája. Báthory Anna boszorkány. Az erdélyi fejedelmet is bűvkörébe
vonta, s most az itt ágál a kapuban kivert kutyaként, hogy Anna fogadja
be őt a szerelmébe, szüljön neki gyermeket. És Bethlen Gábor fejedelem
reménytelen dühében „feltépi a kapukat” – félretaszítja a két tolóajtót,
megszűnik, eltűnik a rács-árnyék, s a zavarodott lányt fehér, tiszta fény
világítja meg. Rövid huzavona után újabb fényváltás: az előtérben megjelenik
Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony ezüst-holdszín ruhában: „Én a nap árnyéka
vagyok.”. A fejedelem árnyéka. Bethlen eltűnik, s a félhomályban a két
aszszony egy pillanatig farkasszemet néz egymással.
Az egyetemi színház új bemutatójának
erőssége és szépsége a színpadképekben rejlik. Az apró térben Werner József
pasztell-díszlete festőien rafinált, találékonyan teremti meg – egyszerű
váltásokkal – a(z) (ál)történelmi játék különböző helyszíneit (a fejedelmi
udvart, két hálószobát, a katolikus ellentábor főhadiszállását, az erdélyi
havasok rengetegét, parasztházat, börtönt és a lippai várat). Az előtérben
a színpad közepét hatalmas ágy foglalja el, mögötte fémes fényű, sejtelmesen
átvilágítható fal, amely egyszerű moz-dulattal ráhajtható az ágyra – új
teret nyitva ezzel a játéknak. E hátsó tér az ágy magasságában, a színpad
egész szélességében végighúzódó folyosó. Hátulról halvány függönyök, elölről,
a nézők felől pedig szintén függönyök és tolóajtóként mozgatható paravánok
határolják. Az egyszerűnek látszó díszletelemeket a fény segítségével,
művészi megvilágításokkal komponálja megkapóan szép képekké a rendező,
Mikuli János. Venyige Sándor – a Móricz-adaptáció szerzőjének – alapszövege
szintén képszerűen, két- illetve háromszereplős rövid jelenetekből építkezik.
A szövegben rejlő szituációk azonban többnyire pontatlanok, kidolgozatlanok.
Kellemes zsánerképek. S talán épp emiatt, a történet és a jellemek is hasonlóan
elnagyoltak, vázlatosak. Mindez még szerencsés is az egyszerű típusfigurák
esetében, ahol nem is várnánk mélylélektani ábrázolást, s ahol a színészre
vár a karakter „feltöltése”, egyénítése. Fekete Bandi bácsi és Köles Ferenc
népies kettőse iskolapéldája annak, ahogy a sablonos figurákon átüt a szerepjátszók
egyéni humora. Meglehetősen ironikus a fejedelem-rivális Homonnay György
szerepében Ács Norbert túlspirázott magyarkodása és Vidéki Péter, valamint
Inhóf László udvari intrikus karikatúrája is. Amennyire nevetségességig
sarkított e színészek játékmódja, annyira igyekszik komolyan venni szerepét
a Bethlen Gábort játszó Tóth András Ernő illetve a két nő (a fejedelemasszony
és a boszorkány): Kalocsai Andrea és Szabados Tímea. Csakhogy az égvilágon
semmi nem szolgája őket: sem a szöveg, sem a színpadi szituációk nem kínálják
a pszichologizáló játékmódra épülő erőteljes drámaiság lehetőségét, s talán
ennek köszönhető az a szomorú és egyben elgondolkodtató tény, hogy éppen
a legdrámaibb jeleneteknél (ilyen például a fejedelem öngyilkosággal való
fenyegetőzése) csendes nevetés fut végig a nézőtéren, holott sejthetően
más volt a művészi szándék. Holott Bethlen Gábornak Bánk Bánéhoz hasonló
problémái vannak: az ország gondjai és a magánéleti terhek súlya alatt
összeroppan a fejedelem – tragikus vergődését azonban értetlenül és érintetlenül
nézzük végig.
Nem tudnám biztosan meghatározni, hogy
hol hibádzik a dolog, a történet, a szöveg, a rendezés vagy a színészi
játék kidolgozatlansága gátolja-e meg az igazi dráma megszületését, s azt
sem tudom, hogy ezzel az előadással kapcsolatban megfogalmazható igény-e
ez egyáltalán. Mégis az az érzésem, az ironikus távolságtartás (ami a kisebb
szerepek esetében érezhetően bevált), segítené a szerep-lőket, s jobban
megtalálnák helyüket a játékban.
pupet