Nemzetközi Egyetemi Színjátszó Fesztivál
Pécs, 2001. június 8-10.

2000 tavaszán úgy tűnt hogy a saját játszóhelyét elvesztő Janus Egyetemi Színháznak egy időre le kell mondania az egyetemi színjátszó fesztiválok házigazda-szerepéről. S bár a debreceni Kalipszis Egyetemi Színpad átvállalta a találkozó megszervezését, és így május elején Debrecenben léptek fel az egyetemi illetve főiskolás csoportok, a pécsiek nem adták fel. Mi több, a korábbi évek kedvező tapasztalatain felbuzdulva szélesítették a résztvevő csoportok körét és idén már határon túli produkciókat is meghívtak. Heroikus vállalkozás volt ez az utánpótlás kinevelésével és egy új állandó színházi hely keresésével foglalatoskodó JESZ-től — le a kalappal. Nem feltétlenül a szervezésen múlott, hogy ez a találkozó nem teljesen úgy sikerült, mint a korábbiak. A produkciók színvonala hullámzóbb, a JESZ pedig fáradtabb volt, s ez leginkább saját előadásaikon (Gyász szív, Bolond Helga) volt érezhető. A Tóth András Ernő és Mikuli János által rendezett két JESZ-es produkció keretbe foglalta a fesztivált. Mindkét előadás, mely a két rendezőtől már ismert stílusban, a csapattól megszokott színvonalon valósult meg, a találkozó erősebb mezőnyéhez tartozott. Az egész fesztivált valami fura túlhajszoltság jellemezte: két nap alatt kilenc előadás és három szakmai vita pörgöttˇle rohamtempóban. Ennek oka az volt, hogy a szervezők, csatlakozva a Országos Színházi Találkozó OFF programjaihoz, a nagy rendezvény indulása előtti két napba próbálták összesűríteni a programot.
Az ötlet alapvetően nem rossz, rengeteg előny származik a fúzióból, de egy egyetemi fesztivál kétségkívül nagyobb vonzerővel bír, ha vele egyidőben kevés csábító színházi esemény van a városban. Nézőben így sem volt hiány, a csoportok ott ültek egymás előadásain, de a korábbi évekhez képest mintha kisebb „külső” érdeklődés kísérte volna a programokat. Az egyetemi színjátszás felvirágoztatásán töretlen erővel dolgozó JESZ-esek számára fontos mérföldkő volt ez az idei rendezvény, a nyitás és a próbálkozás éve. S még ha elgondolkodtató is, hogy érdemes-e ennyire szorosan a POSZT-hoz kapcsolódni, azon nincs mit tépelődni, hogy egy határon túlra is kitekintő, onnan csoportokat vendégül látó egyetemi fesztiválnak létjogosultsága és reményteli jövője van.
A határon túlról két kolozsvári, egy zentai és egy pozsonyi társulat szerepelt a programban. A kolozsvári Maszkura magyar anyanyelvű csapat, Petrescu Tréfa című darabját játszotta Orbán János Dénes fordításában, melyben a szerző Káin és Ábel bibliai történetét írja újra egy mai vallatás szituációjában. A másikˇkolozsvári társulat az amatőr fesztiválok egyik kedvelt örökzöldjét, Arrabal Majális a harcmezőn című rövid abszurd játékát mutatta be román nyelven. A sok ügyetlenség, pontatlanság mellett a két előadás közös erénye volt egy-kétˇkiemelkedő színészi alakítás. Sajnos elmaradt a skopjeiek Poe novellájának adaptációját bemutató előadása, helyettük, beugrással, három zentai fiatal a Horvát Színházban csinált „perfomance-ot”. A hosszúra nyúló és nem túl mozgalmas produkcióban a váratlanságot és egyszeriséget egyetlen gesztus, az egyik szereplő hosszú hajának levágása jelentette.
Ritkán átélhető színházi élményt nyújtott viszont a pozsonyi Színházművészeti Akadémia Osztrovszkij-előadása, amelyet Czajlik József rendezett. A darabot tisztességesen átszabták, a saját ízlésükre formálták, s így például a Szegény menyasszony férfiszerepeit is lányok játszották. A színházi stílusok színes kavalkádjában a végletesen önreflexív, metaszínházi elemeket tartalmazó játéktól az operaparódiáig minden lehetőséget végigzongoráztak. A különböző játékmódokban ugyanannyira otthonosan mozgó színészek kiváló szakmai felkészültségről és hatalmas játékkedvről tettek tanúbizonyságot. A szlovák nyelvű előadásban egyes szavak, mondatok, szerzői instrukciók magyarul hangzottak el, de ezek az átfordítások belesimultak az előadásba, sőt külön humorforrásként szolgáltak, de egyszer sem érezhettük, hogy olcsó gegként élnek az eszközzel. Az átfordításokból születő játék titka abban rejlett, hogy miközben egy magyar ajkú közönség azon törte magát a nézőtéren, hogy mind többet megértsen a szlovák beszédből, a játszók egy-egy lényegtelen információt tartalmazó magyar mondattal lakatták jól nyelvéhségűket. Az előadás második részében, amikor már hozzászoktunk ehhez a gonosz nyelvi tréfához, szépen lassan a tartalmas, sőt legfontosabb mondatok kezdtek magyarul elhangzani. Czajlik József rendező az első széksor szélén ülve, szerényen meghúzódva végigkövette az előadást, itt-ott halkan közbeszólt, intett, bólintott, a hozzá forduló tétova szereplőit tanáccsal látta el, s néhány instrukciót felolvasott magyarul. A produkció a színházi alaphelyzetre, a színészi létmódra folyamatosan reflektálva, az előadás világából kilépve, kiszólva, a történet erején keresztül egyszerre volt megrázó és felszabadítóan játékos.
A pozsonyi színművészetisek előadása láttán még inkább elszomorító volt a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (le)szereplése a fesztiválon. Rejtély, hogy az annyi jó vizsgaelőadás közül miért éppen a három végzős musical szakos színész prózai produkcióját hívták meg Pécsre. (Igaz, a színművészetinek a POSZT programjában bőven volt alkalma helyreállítani a tekintélyét: a végzős prózás színészek két előadása; az Alkésztisz és a Liliom, valamint Bodó Viktor rendezővizsgája, Oidipusz egyaránt vállalható, izgalmas produkció.) Nemcsak a darabválasztás volt elhibázott (John Pielmeir: Ágnes), de hiányzott az erős rendezői invenció és a meggyőző erejű, szélesebb eszköztárból dolgozó színészi játék is ahhoz, hogy az előadást a tökéletes érdektelenségből kimenekítsék.
A korábbi fesztiválokról már oly ismerős debreceni csoport, a Kalipszis nem engedve korábbi makacs elképzeléseiből újra nagy fába vágta fejszéjét Nem sikerült nekik Agatha Christie-t, Heideggert és Tóth Csabát, a rendezőt egy előadás erejéig összeboronálniuk. A Tíz kicsi néger és az idő a civil ügyetlenségükkel küszködő fiataloknak túl nagy falatnak bizonyult.
A szegedi Scene House hasonlóan makacsul, de sikeresen tartja magát vállalt szerepéhez: a kortárs angol illetve amerikai drámák angol nyelvű előadására elhivatott csoport idén Patrick Marber Closer című (Budapesten Egymásban címen futó) drámáját játszotta. Marber drámájának hétköznapiságán és trágárságán túllépve, profi színészeket meghazudtoló egyszerű és tiszta játékkal, mértéktartó naturalizmussal bontották ki a darab mély emberi tartalmait.
A szakmai beszélgetéseken komoly elemző munka folyt Pinczés István rendező és Balikó Tamás vezetésével. Később a POSZT ügyei miatt távol maradni kényszerülő Balikó Tamás helyére Solténszky Tibor dramaturg ugrott be, hogy segítse a beszélgetéseket, amelyeken a Színház- és Filmművészeti Egyetem elsőéves dramaturg szakos hallgatói is részt vettek, hozzászólásaikkal gazdagítva az értékelési szempontokat.
A JESZ elképzelése szerint a jövőben tovább bővülne a meghívott külföldi produkciók köre, mely újabb nehézségek elé állítja a szervezőket. Örökös probléma marad a meghívott előadások szakmai színvonalának előzetes felmérése, amelyet megbízható forrásokból származó információkkal lehet csak pótolni. Több idegen nyelvű előadás szerepeltetésével elképzelhető, hogy szükségessé válik majd a szinkrontolmácsolás vagy másféle nyelvi segítség (például részletes szinopszis magyar és angol nyelven).
Biztató jel, hogy idén a Pécsi Nemzeti Színház segítségével működő, sok problémával küzdő JESZ-nek mégis sikerült megszerveznie a fesztivált. Ez alapján remélhető, hogy az elkövetkező években, amikor a színház újra saját játszóhelyet teremt magának, és az új tagokból ütőképes csapatot nevel ki — mindkettőre komoly esély van —, erős, szakmailag magas színvonalú egyetemi találkozót láthat vendégül a város.