Mikuli János rendező, a pécsi egyetemi színház vezetője, a fesztiválok szervezője elhatározta, hogy ebben az évben megújítja az egyetemista színjátszók találkozóját, és a külföldi csapatok meghívásával emeli a szakmai színvonalat.
Én nem tudhatom, hogy milyenek voltak a korábbi egyetemi fesztiválok Pécsett, de a mostaniról kijelenthetem, hogy minden szempontból igen sikeres és magas szintű volt. Csak ici-pici bizonytalanság maradt bennem: szabad-e versenyeztetni a színművészeti főiskolák csapatait azokkal, akik a jövő tanárai, közgazdászai, biológusai lesznek? Mintha a nehézsúlyú profi bokszolót a pehelysúlyú amatőrrel sorsolnánk össze. Nem lehet kétséges, hogy ki lesz a győztes. De hagyjuk ezt, hiszen biztos vagyok benne, hogy a jövő biológusai tanárai és agronómusai nem a díjakért színjátszanak.

A fesztivált a Janus Egyetemi Színház Gyász szív című előadása indította. Tristan Tzara és Szentkúthy Miklós szövegei alapján rendezte Tóth András Ernő. A több mint 30 főt számláló társulat produkciója a mozdulatok, hangok és a mimika fegyelmezett összhangzata volt. Sok jelenetben a mozgások és az akusztikus elemek mechanikus ismétlődése fölidézte a korábbi évtizedek játékstílusait, szinte „deja vu” érzésem volt, bár néhányszor nem láttam a mélységét ezeknek a technikáknak. Az előadás másik rétege — amikor az álbalerinák és zajongó csoportok eltűntek a színpadról — az erőteljes, humorral telített prózai jelenetek sora volt.
A következő előadás a Színház- és Filmművészeti Egyetem produkciója, Jhon Pielmeir Ágnes című darabja volt. Három női szereplő. Törvényszéki pszichiáter. Szemétkosárban talált, megfojtott újszülött. Gyilkossággal vádolt anya. Kevés mozgással játszott pszichotriller. Színésznők, karakterformáló képességekkel.
A Scene House Szegedről Closer címmel Patrik Marber darabját játszotta. A felnőtt nézőknek szánt előadást angol nyelven adták elő. Pedig a néző nem látott egyetlen illetlen mozdulatot, egyetlen lemeztelenített testrészt sem. Nem a látvány, hanem a szavak voltak 18 éven felüliek. Ez egy obszcén szöveg, felületes és gyors, de lelket érintő, fájdalmas és szomorú. Egy sztriptíztáncosnő ismer egy bőrgyógyász szexológust és egy fotográfust. A dolgok komplikálódnak, a viszonyok összegubancolódnak, és a fájdalmak mélyebbé válnak. Ez egy fájdalmas előadás volt.
 A macedónok nem érkeztek meg Skopjéból a fesztiválra, ezért helyettük 3 fiatal színész, 2 fiú és 1 lány állt a színpadra. /Eldugott Színház, Szerbia – Vajdaság/ Performance-szal próbálkoztak. Sikongattak a színpadon, aztán a fiúk egymás ölébe ugráltak. Gyilkos tekintetük a háborút idézte. Hosszú percekig tartott mindez. A lány a lábát borotválta a színpad szélén. A fiúk békülésképpen sört hoztak, egyikük a másik fejére töltötte. Hosszú jelenet következett: hajmosás sörrel és samponnal. Aztán a lány levágta a fiú haját, majd kopaszra próbálta borotválni. Sámson és Delila. Az előadást nevetéssel és tapssal jutalmazta a néző.
A pozsonyi színi akadémia Osztrovszkíj Szegény menyasszony című darabját mutatta be Czajlik József rendezésében. Sokkoló előadás volt fenségesen játszó színésznőkkel. Az előadásban férfi nem jelent meg, minden szerepet hat lány alakított. Osztrovszkíj története egyetlen szobában elevenedett meg, amit a játék szabályai változtattak más és más terekké. A játék, amely egy pillanatra sem leplezte, sőt erősítette színházvoltát, a szeretet illúzióját építette. Az illúzió az álom határáig jutott, vagy pontosabban éppen egy olyan világ épült fel, ahol valóságosnak hittük a színházi maszkot. Ezért tudtuk elfogadni, hogy a férfi szerepeket is nők alakítják. A szeretet valóságának megmutatása után nem számított, hogy a játszó férfi-e vagy nő. Tiszta érzelmek izzottak körülöttünk, hiszen mi, nézők is egyre jobban a játék részeseivé váltunk. Vagy úgy, hogy megszólítattunk, de leginkább úgy, hogy megérintettek bennünket a megelevenedő sorsok. Az előadás ilyen minőségének megteremtéséhez rengeteg munkára volt szükség, a pozsonyi társulat 3 hónapig dolgozott napi hat órát. Természetes, hogy a produkció kapta a legtöbb elismerést. (Fődíj, rendezői díj, színészdíjak.) Azt hiszem, hogy ezt az előadást érdemes lenne meghívnunk a mi hivatásos színházi fesztiváljainkra is. (Pl.: Sepsiszentgyörgy)
 A Kalipszis Egyetemi Színpad Debrecenből jött. Előadásuk a tíz kicsi néger címet viselete, szerzőként Agatha Christie mellett Martin Heidegger és Tóth Csaba szerepelt, a darabot Tóth Csaba rendezte. Az előadást a találkozó legsikerületlenebb produkciójának éreztem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy minden meggyilkolt szereplő újra megjelent a színen a még élők között, akik őket nem látták, a nézők viszont igen. Megjelenésük fantom jellegű volt, a mozdulataik és a smink alapján inkább zombik. Nevetséges volt és idétlen, fölösleges cirkusz.
 A „Maszkura” a Kolozsvári Egyetemi Hallgatók Kultúrházának magyar nyelvű színjátszó csoportja. Razvan Petrescu Tréfa című művét adták elő. Rendezte Csergő Tibor és Kovács István. Solténszky Tibor dramaturg, Pinczés István rendező és Balikó Tamás igazgató, a zsűri tagjai a szakmai megbeszélésen Petrescu szövegét hasonlatosnak találták Páskándy Géza egyik munkájához. Értékelték a fiatalok játékát, főként a takarítónő szerepének megformálását dicsérték. Ugyanakkor a bírálók a szöveget porosnak, túlhaladottnak, a Káin és Ábel – történet aktualizálását pedig túlzottnak vélték, és végső soron a darabválasztást nem találták szerencsésnek. A magam részéről gratulálok kollégáimnak a választáshoz, és biztosan állítom, hogy a dráma bemutatása nagyon is aktuális.
 A „Magma” a Kolozsvári Egyetemi Hallgatók Kultúrházának román nyelvű színjátszó csoportja Arrabal Piknik a harcmezőn című művét mutatta be. A produkciót rendező Radu Tuculescu tavaly ősszel vette át a csoport vezetését. A magma első alkalommal szerepelt nemzetközi fesztiválon, ahol a zsűri különdíját nyerte el. Arrabal sokszor játszott műve vitát kavart az értékelő beszélgetésen. A rendezői nézőpont kijelölését vitatták. Én azt mondom, lehet szemből, lehet a kulisszák mögül, de akár a nézők soraiból is rendezni akár ősrégről ismert és játszott darabokat. Minden a színpadra állítás minőségétől függ…
 A fesztivál záró előadását újból a Janus Egyetemi Színház társulata mutatta be. Darvasi László Bolond Helgája került színre. A cselekmény a múlt századi Németországban játszódik. A provinciális kisvárost egy bűneset rázza meg: a Koch családot bestiálisan megölték. Helga, a Koch család nevelt lánya is a házban volt a gyilkosság elkövetésekor, pontosabban – mondja ő – ágyban egy ismeretlen utazóval, aki menedéket kért a vihar elől. A polgármester, aki vezeti a bűntényt felderíteni szándékozó vizsgálatot, szerelmes Helgába és megpróbálja elsimítani az ügyet, de Helgát és az utazót városszerte gyanúsítják, megindul a szóbeszéd. A vizsgálat során válik világossá, hogy a város is rejteget valamit. Furcsák az emberek közti viszonyok, lehet, hogy mindenki bűnös. Úgy, mint az Öreg hölgy látogatásában a polgármesteri hivatalban mintha mindenki bolond volna. A polgármester feleségül kéri Helgát, aki állapotos (mástól), és meghal a gyerek születésekor. A polgármester lesz az, aki fölneveli a törvénytelen gyereket. Teleregényszerű befejezés.
Ez egy jó darab, amit Mikuli János kiválóan értelmezett és rendezett. Taps közben mondogattam: „Ez jó, jó, nagyon jó…” Díj a dramaturgiai munkáért.

 Ez volt számomra az egyetemi színházi találkozó egy szép városban, ahová megérné visszatérni.