|
||
|
Örömteli egy este vót, az igaz, a JESZ-be. Mer, hogy jót
mulattam vót, oszt jól es esett, a már biztos. Mer, hogy örömvel níztem a
fiatal jeszesek játékát a szerelemrű, a kívánságrú, a megkísétésrű, no meg az
örömrű, akár a vétek árán is, aztán a bűnhődésrű es. Lehet, hogy
a színikritikus nem a legtökéletesebb nyelvjárásban adja vissza a benyomásait,
mert hogy az „örömvel” az lehet székely, vagy csángó, de a „níztem” az rábaközi
íző, s ez így együtt nem „fordúhatott” elő egy szövegben. Mindenesetre a JESZ
új, fiatal gárdája nem tévesztette el a mondandóját, amikor a magyar népi
erotika legszebb, leghatásosabb verseiből, meséiből, történeteiből válogatott
irodalmi összeállítás szövegeit tálalta hálás közönségének a 2016. február 29-i
esti bemutatón. A népi pajzánság erdélyi székely, bukovinai, gyimesi, moldvai
csángó, rábaközi erotikus népi alkotásaiból (Kóka Rozália, Nagy Olga, Balázs
Lívia gyűjtései), a rendező, Mikuli János válogatott és állított össze egy több
mint óra fertályos műsort. Bevallom, jómagam a népi erotika műfajában csak „A
legkisebb királylány kívánsága. 88 erotikus vajdasági népmese” című, dr. Burány
Béla által közölt erotikus és obszcén népmeséket ismertem, de a magyar népi
költészet más tájegységeinek ilyen gazdag termését, mint amit a JESZ ez estén
bemutatott, hallanom és néznem igazán örömömre volt. A műfaj
számos veszéllyel jár, mert hiszen a pajkos, pajzán népi szövegek könnyen
eshetnek a hangos, harsány, vaskos szókimondás csapdájába. De Mikuli János
korábbi rendezéseinek választékossága, mértéktartása, humánus tartása
biztosíték lehetett a magyar parasztdekameron kivonatának, legkiválóbb
válogatásának disztingvált előadására. Nem is csalódtam, mert az est folyamán
nem kellett az erotikával fűtött szövegek durva, vulgáris megjelenítésétől
tartanom, helyette ízes magyar – székely, csángó – nyelven előadott
történeteket, jeleneteket láthattam. A magyar rég- és közelmúlt falusi
társadalmának kapcsolati kultúrájából kaphattunk mi nézők ízelítőt, a nő-férfi
viszony mindennapjaira, a fiatalok egymásra találására, a házastársi viszony
nehézségeire, a hűség-hűtlenség vetélkedéseire, az egyedül maradásból,
özvegységből fakadó gondokra tekinthettünk rá a 19-20. századi dunántúli,
erdélyi, csángó magyar falvak népeinek, társadalmának megismerésével. Az emberi
viszonyok egyik, ha nem a legfontosabb részébe láthattunk bele, a szexuális szokások,
erotikus viselkedések mindennapi szövetén keresztül. Aki a címből következett téma
kapcsán a színpadi látvány szabadosságára számított, az csalódott, mert a
szereplők a legpikánsabb jeleneteknél sem vetkőztek ki magukból, azaz nem
vetkőzték le sem gátlásaikat, sem ruháikat. Nem mutatkoztak még hiányos
öltözetben sem, hanem stilizált paraszti ruhákban jelentek meg a színen, a
látványtervező, Herczig Zsófia jóvoltából. Voltak persze ténylegesen pikáns,
vaskosabb szövegek is. Ilyen volt például a „kolbász megsütése” jelenet: „- Nagylány, nem fázik a lába? – Nem biza, me
tűz van a lábam közt. - Ja, hallja, nem sütné meg a kolbászomat? – Nem biza, me
félek, hogy belécsepeg a zsírja.” (Előadta: Mejis Flóra és Urbán Richárd). Más
durvább népi kiszólásokat, néven nevezéseket szellemes módon egy, a színpad
hátterében felállított áttetsző, hátulról megvilágított paraván mögött
árnyjátékkal jelenítették meg a szereplők, de ott se vetkőztek neki, hanem csak
ügyesen jelezték az esetet. Bár a darab
nem a hagyományos tragédia-vígjáték műfaji szabályok szerint épült fel, hanem
az irodalmi szövegek egymásra következése adta a játék drámaiságát. A
dramaturg-rendező Mikuli János míves válogató-szerkesztő munkája nyomán az
előadás elkerülte az irodalmi színpadok iskolás unalmát, a játéknak volt
egyfajta lineáris dramaturgiája: a lírai, szerelmes szövegek váltakoztak az
elbeszélő, hosszabb szövegekkel, melyek együtt tartalmi ívet is alkottak, az
egyszerűbb, népi pajzánságokat fokozatosan felváltották a komolyabb,
katartikussá váló elbeszélések. A történetek részben csoportos jelenetekben,
olykor a legények, olykor a lányok, asszonyok együttes megnyilatkozásaiban
bontakoztak ki, részben pedig önálló szöveges szólókat hallhattunk, egy-egy
szereplő monologikus előadásában. E kétféle formáció arányosan váltakozott. A
szólók és csoportos jelenetek között stilizált népi zenére különböző
táncimitációkat adtak elő a szereplők. Ezek a táncra emlékeztető mozgások a
nő-férfi kapcsolatot imitálták, nem népi táncot adtak elő a színészek, hanem az
együvé tartozás és különválás, a közeledés és eltávolodás momentumait idézték
fel, olykor nagyon szép, kecses-finom mozgásokkal, olykor lendületes
forgásokkal. Lényegét tekintve táncot láthattunk, mozgás-koreográfiát, de nem
szabályos tánclépésekkel, hanem stilizált mozdulatok egymásba építésével. Ezek
a formációk Hágen Zsuzsa mozgástervezőt dicsérik, de a rendezőt is, mert ezzel
a megoldással a szereplők teljesen kitöltötték a teret és az időt, nem volt
üresjárat. A szövegek közötti átmeneteket különböző segédeszközökkel segítették
kitölteni, így például igen találó módon idézte a mű szellemiségét a színes,
többnyire vörös szőttesszerű kendők használata. Ezek nyilvánvalóan a
szerelemre, erotikára utaltak: egy-egy lány ilyen szőttesbe burkolózva
mutatkozott, majd fokozatosan kibontakozott a lepelből, az erotikus levetkezést
imitálva. Máskor hatalmas, az egész színpadot több helyen is beterítő
szövetanyagot húztak ki a szereplők, s ezek mögött bontakoztatták ki a szóban forgó
szövegre utaló cselekvéseket, így például igen hatásossá tették ezzel a
módszerrel a pletykálkodók jelenetét. A látványtervező Herczig Zsófia sokat
hozzátett a darab művészi összhatásához. Mikuli
János igen gondosan válogatta meg a népi pajzánságot reprezentáló
szövegrészeket. Nem hagyta ki a vaskosabb, egyértelműen pikáns szövegeket,
ezeket főleg a legények csoportos megjelenítésére bízta, egy-egy rövidebb
pajzán beszólást is megengedett, de vigyázott arra, hogy ne menjen el a játék
az olcsó, vásári, kocsmai durvaságok felé. Mikuli Jánosnak már az
olvasópróbákon nehéz dolga lehetett, hiszen olyan székely, csángó, románból
átvett szavakat, fogalmakat kellett elmagyaráznia a fiatal szereplőknek, mint
az odály, hotyil, tyilér, keldár, gyuszol, öster. Ügyelt a rendező-dramaturg
arra is, hogy a míves-szép, szerelemmel, emberi – női – finomsággal átszőtt
történetek uralják az előadás világát. Ez utóbbiakat a hosszabb szólók
biztosították, melyekből mind a női, mind a férfi színészek is kivették a
részüket. A fiatal, még kezdőnek számító színészek igyekeztek színvonalasan
megfelelni a szakmai elvárásnak. Néhány igen szép produkcióval hatással is
voltak a nézőkre. A kritikus elsősorban a vak színész, Kopa Marcell ízes
szövegmondással előadott szólóját (Ádám és Éva) emeli ki, mellette meggyőzőnek
látta a Kódis szabó asszonyának történetét (Még a kútból is) Hetesi Júlia
előadásában, a „lapos lányka” történetét a fiatal színésznő, Mach Cseperke igen
szép, kifejező szövegmondással előadott szólójával (Az első együtthálás),
valamint a Magdó (Megtudta, hogy hál a leján a legénvel, Somogyi Diána és
Fröhlich Kristóf magabiztos és dinamikus előadásában), az özvegyasszony és a
„tanyitócska” sztoriját (Csak egy minuta vót az egész, szép szóval mondta Faa
Eszter), végül a záró történetet (Egy asszony két vétkecskéje, Mekis Flóra
szívből átélt szavaival) előadó lányok jelenéseit. Kling Johanna és Somogyi
Bianka ügyesen váltottak ki derültséget a közönség soraiban az édesanya
tanácsát „megfogadó” leány történetével. A fiúk közül kitűnt a nehéz nyitó
szöveget bátran vállaló Popa Máté, de Urbán Richárd, Glázer Bálint, Mészáros
Dávid, Görbe Dániel, Frőlich Kristóf , Tóth Benedek Ernő is helytálltak mind a
kisebb szólókban, mind a csapatos legényes jelenetekben. Rajner Dániel különösen
jó hatást gyakorolt a közönségre az Ennyicske jót éltem szövegmondásával. A
hármasban és négyesben előadott szövegek előadását is jól megoldották a
szereplők, különösen a Milyen leány való feleségnek című jelenet sikerült, Faa
Eszter, Hetesi Júlia, Mészáros Dávid és Tóth Benedek Ernő produkciójában. Mikuli
János rendező láthatóan – és hallhatóan – igen sok munkát fektetett a fiatal
színészek szövegmondásába. Nem volt könnyű dolga, sem neki, sem a
tanítványainak, hiszen a különböző nyelvjárásokban – székely, csángó archaikus,
dunántúli íző – írt szövegek előadása még a rutinos, profi színészek számára is
nehézséget okozott volna. Mégis, összességében jól megoldották a fiatalok a
feladatot. Látszott az alázatos csapatmunka eredménye. Nem volt harsány deklamálás,
szép és értelmes-érthető szövegmondás érvényesült a legtöbb jelenetben. Itt-ott
bukkant fel csak néhol hadarás, kisebb szövegtévesztés, főleg a fiúknál, de ez
a következő előadásokban még javítható. A három hosszú női szólót igen szép
kiejtéssel sikerült előadniuk a lányoknak. A mozgásokat kecses légiességgel
adták elő. A
díszletek, a színpadi eszközök használata igen találékony módon simult a
szövegekhez. A jelmezek a parasztviseletek stilizált megjelenítéseiként jól
szolgálták a darab szellemiségét (Herczig Zsófia). A témából adódóan persze
több frivolságot, nagyobb dekoltázst, felvágott szoknyát is el lehetett volna
képzelni, de ez az öltözetbeli visszafogottság jól ellensúlyozta, vagy éppen
hangsúlyozta a szövegek mondanivalóját. Az utolsó szólót mondó lány (Mekis
Flóra) színessel variált ruhája különösen tetszett e kritika írójának
(mondhatni, a lány tetszett a szép ruhájában). Hágen Zsuzsa kiváló
látványteremtéséről már szóltunk. Az előadás zenéjét Kopeczky Péter szerzette.
Népzenei témák, ritmusok felhasználásával létrehozott zenéjét ő maga játszotta
föl, keverve a különböző hangszerek szólamait. Ez a színpadi muzsika jól
szolgálta a játék igényeit: a ritmus, a kíséret a különböző szövegek
hangulatának megteremtéséhez kiváló módon járult hozzá.
Rozs András |