JESZ

2008.június 29.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

Szürreál és a bőség zavara

Beszélgetés Katona Imrével az Übütragédia című komédia bemutatóján

Mikuli János: Alfred Jarry, ki is ő? Azt talán sokan tudják róla, hogy kb. 100 évvel ezelőtt írta az Übüt.

Katona Imre:Még régebben is. Mondhatjuk, mert annak van éppen most 101 esztendeje, hogy Alfred Jarry meghalt. Fiatalon, persze, harmincegynéhány éves volt ő, amikor meghalt és ezt a darabot még diákkorában kezdte el összetákolni. Nem csak önmaga, hanem diáktársaival együtt, és Übü figurájának volt egy mintája, egy élő előzménye. A fizikatanáruk kigúnyolására eszkábáltak jeleneteket.

M. J.: Tehát egy diáktréfának indult…

K. I.:Diáktréfának indult volna ez a dolog, aztán Jarry gondozta tovább., annál is inkább, mert az Übü mitikus alakját több darabban is felmutatta utána. Mondhatjuk azt, hogy egy trilógiáról van szó. Az Übü királyon túl ebbe a sorba számíthatjuk be a Leláncolt Übüt és a Felszarvazott Übüt. Némelyek azt mondják, hogy azért ez a ciklus tágabb, mert fellelhető az Übü királynak egy bábszínházi változata is, aztán egyéb kis apró drámai töredékek is vannak. Létezik Übü papa képes almanachja is, ami egy különösebb rendszeresség nélkül, de több ízben megjelent kis alkalmi újság volt, amit Jarry terjesztett Párizsban. Übü papa képes almanachjából is van egy pici rész a mi előadásunkban, pontosan a kezdő jelenet, ahol Übü papa a lelkiismeretének adna számot, vagy a lelkiismeret kéri számon Übü papa korábbi  cselekedeteit, csak mi éppen nem század, hanem ezredfordulóról beszélünk most. Ez a kis jelenet, amivel a mi adaptációnk indul, az Übü papa képes almanachjában jelent meg 1900 januárjában.

M. J.: És hogyan lett ebből a diáktréfának induló szövegmasszából drámatörténeti, irodalomtörténeti klasszikus?

K. I.:Amikor ifjú korában, huszonévesen Jarry felkerült Párizsba, akkor hozta magával az Übü király szövegét, és elkezdett vele kilincselni különböző színházaknál, és hirtelen a darabnak a maga egészen rendkívüli furcsaságaiból már akkor, még mielőtt bemutatták volna, már híre kelt és kultusza támadt, és szó volt róla, hogy a legnagyobbak fogják eljátszani. Tehát Jarry átélte azt, hogy az Übü királynak átütő sikere lett, botrányt kavart, és nagy hatása volt. Hiszen a század első évtizede az az izmusok keletkezésének vagy kibontakozásának nagy korszaka. Aki a század első évtizedében jelentkezett, az mind még a későbbi klasszikus avantgárdhoz képest előzménynek számít. Kiteljesedett és maradéktalan értékű igazi megvalósulásban Übü és Jarry, mondjuk így, az abszurd dráma előzménye. Tehát a század első évtizedében nehéz volt még elkülöníteni az izmusok különböző ágazatait, mint ahogy már az 1910-es években a szürrealizmuson belül megkülönböztette magát a dada, aztán külön a tételes szürrealizmus. Egyre inkább differenciálódott a dolog és a művészcsoportok radikális manifesztumokat fogalmaztak meg, és fektették le a maguk monomániás alapelképzeléseit. A forrongás, kibontakozás, a művészi erjedés a nagy művészeti forradalom előzménye volt az 1910-es évek, és hogyha a drámatörténet szempontjából vesszük, akkor ennek az évtizednek a nagy eseménye az nem más, mint Jarry és az Übü király.

M. J.: A magyar színpadokra hogy került Übü.

K. I.:A ’60-as évek első felében látott napvilágot először egy pici kis piros könyvecske, ha nem tévedek, Kondor Béla illusztrációival, ami az Übü király teljes szövegét közölte Jékely Zoltán fordításában.. Hát ezt az én kis, akkor 9 éves unokahúgom úgy olvasta, mintha gyerekirodalom lenne. Csak azon vettem észre magam, hogy idéz belőle. Azt mondja: zöld kandeláber … Itt köszön vissza, hogy a szöveg diáktréfa vagy sem, hiszen a gyermeki agy számára tökéletes evidencia az a sok-sok abszurdum, ami halmazati szinten jelentkezik Übü világában. Nos, megjelent az Übü ciklusból egyetlen darab, és ez persze, hogy piszkálta a csőrét az amatőr színházaknak. De nem mondhatnám, hogy jelentékeny eredmény született volna, ugyanis – valljuk be – az Übü királyt nagyon nehéz játszani. De egészen pontosan emlékszem, 1967-ben színpadra került a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, mint rendezői vizsgaelőadás. Bruck Jánosnak volt a vizsgarendezése, aki később Angliába emigrált. Kőszínházban Pécsett mutatták be legelőször, 1978-ban. Akkor viszont itt voltam Pécsett magam is. Dramaturgja voltam a színháznak. Az előadást Paál István rendezte.

M. J.: Akkor arról is tudsz, nyilvánvaló, hogy hogyan tűzte műsorára a színház?

K. I.: Hát valahogy – megmondom őszintén – a pécsi színháznak megvolt a maga sajátos, kivételezett helyzete. Aczél György volt az országgyűlési képviselője Pécsnek. Tehát a pécsi színház itt Aczél bábáskodása vagy felügyelete mellett erős kontroll alatt volt, de privilégiumokat is élvezett. Jogokat. Például, hogy a pécsi színház mutathatta be Illyés Gyula frissen írt darabjait. Meg aztán, hogy egy gyanús területről, a professzionalizálódó avantgárdból vagy kísérleti színházból vagy amatörizmusból befogadhatott embereket a Pécsi Nemzeti Színház. Példa rá Paál Isti, vagy példaként említeném jómagamat is. Egy évvel korábban engem, majd a rákövetkező évben, 76-ban Paál Istvánt szerződtették le.

M. J.: Vagy Cseh Tamás is színpadra állhatott itt.

K. I.: Igen. Az Übüben is közreműködött Cseh Tamás. Azt mondanám, hogy nem kellett nagyon küzdenie az Istinek a darab bemutatásáért, hanem szinte még a dramaturgia ajánlotta is, sugallotta neki ezeket a lehetőségeket. Tehát itt úgy voltak kiosztva a kártyák, hogy ezt a Pécsi Nemzeti Színházban lehetett. Többet lehetett egy kicsivel, mint másutt, de szorosabb felügyelet alatt is volt, mint általában a többi vidéki színházak. Kiváló előadás volt.

M. J.: De mondják, hogy botrányos is. Mitől lett botrányos?

K. I.:Botrányos. Hát bizony, mert azért a Paál Isti megengedett magának nagyon sok mindent, amit ugye a kurázsi megkívánt, tehát erős ráutalásai voltak az előadásnak magára a kommunista rendszerre, a kommunista szisztémára, a kommunista rendszer működésére. Egész pontos direkt utalásokat is tett, például az ócskavashalomból hirtelen harc közben felkapott két rozsdás vasdarabot Übü papa és felemelte, a vasaknak valahogy pontosan olyan kontúrjai voltak, mint a sarló és kalapács. Na, ezt a jelenetet a pártbizottság le akarta tiltatni. Tehát volt hercehurca, botrány volt…

M. J.: És siker is volt?

K. I.: Nagy siker volt. Hogyne. Nagyon nagy siker volt. És ezzel gyakorlatilag megtörtént a magyar színpadon Übü honfoglalása. Paál István a Leláncolt Übüt is megrendezte két évvel később Szolnokon, ha nem tévedek 1980-ban, de annak nem volt akkora visszhangja. Azt egyébként én nem is láttam, de nem volt olyan erejű hatása, mint a pécsi Übünek. És aztán jött a Katona József Színház Zsámbéki rendezésében a ’80-as évek vége felé. Valamikor még a rendszerváltozás előtt vagy két évvel Sinkó Lászlóval és Básti Julival színre vitt Übü király, amit aztán ott talán egy évtizedig is játszottak, és hazai és nemzetközi közönség előtt is sikert aratott. Én azt se láttam. Azt tudom róla, hogy akik tanúi voltak az előadásnak, azok azt mondják, hogy szarkasztikus, erős, kemény, kíméletlen társadalomkritika volt. Az Übü ezt felkínálja, mert megragadhatóvá teszi a mindenkori rosszat. Ez aztán kortól független. És a darab valóban a rossz működését vizsgálja, azt a tényezőt mutatja meg, ami a lét rombolását, rontását, az emberi létezés körülményeinek a destruálását képes előidézni, és hát az ilyenfajta destruktív, társadalomellenes, vagy életellenes tényező, sajnos, mindig is körülveszi az embert. Most is tapasztaljuk.

M. J.: És benned mikor és miért merült fel, hogy ezt jó lenne megcsinálni? És rögtön összekapcsolódott-e ez a gondolat a JESZ társulatával?

K. I.: Engem mindig vonzott az Übü, ugyanúgy, mint ahogy lehet rendező, aki soha se vitte színpadra Hamletet, és ennek ellenére úgy tevékenykedik a pályáján, hogy valahogy a mű vonzásában érzi magát. Tehát az Übü számomra az olyan volt, mint mondjuk a Hamlet, amit azért volt alkalmam megrendezni. Az Übüt mindenképpen aközé a nyolc-tíz darab közé sorolom, amik az ember számára egy koordinátarendszert képeznek.  Az mindig is bennem volt, hogy én egyszer ezzel a művel találkozni fogok, vagy ha nem, akkor is bennem van. Akkor is fontos számomra. És amikor a JESZ-szel egy újabb munka lehetősége előadódott, akkor azt mondtam, hogy na, talán ez érdekes kaland lenne, és termékeny kísérlet a társulat számára is és önmagam számára is. Nem csináltam még ugyanis. Az Übü számomra nóvum a dolog gyakorlatát tekintve, de voltak megelőző tapasztalataim. Az abszurd és a színpadi szürrealizmus tájain én bejártam bizonyos területeket, hogy mondjam, ismerős volt a terep. Ismerősebb, mint általában elmondhatná ezt egy színházi rendező, egy színházi szakember. A szürreál az nem hódított meg magának jelentős pozíciókat a színházi gyakorlatban. Ezen csodálkozom is. Mert a színpad az, ahol minden megjelenhet, ami csak elképzelhető. Minden. És a szürreál, a képzeletiség a maga igazi birodalmát találná meg és fedezhetné fel a színházban. Ugye, színházi szimbolizmusról, expresszionista drámáról tudunk, és az izmusok számos nagy irányzata van jelen még az irodalom műfajai között a dráma irodalmában, de furcsa, hogy a legautentikusabb és leginkább színpadot igénylő avantgardista irányzatot, a szürreált nem igazán találjuk.

M. J.: Amit mondasz, az színházi stílust érint, drámai kategóriákat érint, sok minden mást érint, de amit gyakran szoktak mondani, hogy azért veszem elő a darabot, mert  nagyon aktuális, azt nem mondtad, és ez meglepett most engem kicsit. Nem mondtad, holott a néző számára, azt gondolom, ez a legkézenfekvőbb.

K. I.: Soha nem vettem elő darabot azért, mert feltűnt volna számomra, hogy a szöveg mennyire aktuális vagy aktualizálható. Inkább azt mondhatom, hogy ráérzés ez általában, legalábbis az én esetemben, vagy még ráérzés sem, és aztán aktuálissá lesz, ha lehet.

M. J.: Azt hiszem, hogy az Übü  színrevitele nagy vállalkozás egy társulat számára. Megtalálni a főszereplőket, azt tehát, hogy van Übü papa és Übü mama a társulatban, az önmagában is érték, itt pedig kettős szereposztással indultál neki a munkának, és a végén tulajdonképpen két érvényes produkció jött létre. Ezt hogy élted meg, és miért döntöttél így?

K. I.: Eleve adott a tény, hogy az ember találkozik egy létszámában is tekintélyes, nagy társulattal, és nemcsak hogy egy népes társulattal, hanem azon belül sokan vannak kvalitásos emberek. Tehát egy létszámában is tekintélyes és képességes, tehetséges, kiváló csapat volt itt jelen, amikor hozzákezdtünk, és én úgy gondoltam, hogy aki szívesen benne volna a produkcióban, vagy érez iránta affinitást, az játsszon is. De  hogyha az adódik, hogy nem egy Übü van, hanem kettő, hogy nem egy Übü mama van, hanem van kettő. akkor  ez világcsoda. És hát a bőség zavara, hogy nem az a probléma, hogy bizonyos szerepeket lehetetlen eljátszani, hanem, hogy duplán is lehet. És  nem volt ebből többletmunka igazából. Talán inkább annyi, hogy kevesebb próbalehetősége volt az egyik vagy a másik szereposztásnak, mert nem szívesen jártak be egymás próbáira. Mert nem akarták egymást utánozni, de hát én is olajat öntöttem a tűzre, illetve mondjuk ebben magam is bűnös vagyok, mert szívesen segítettem abban, hogy testre szabott legyen a szerepformálás. Engem amúgy is foglalkoztat színész és szerep viszonya. Mindig is törekszem arra, hogy a színész önmagából induljon ki, hogy a szerep dolgait az ember ne játssza egy kaptafára. Most, hogy különböző emberekről volt szó, más attitűddel, más alkattal, más reflexekkel, más temperamentummal, más tulajdonságokkal rendelkező emberekről, más is lett belőle. Nem csak hogy nem ugyanúgy történnek meg az egyes jelenetek, hanem ha Übü papa és Übü mama figuráját vizsgáljuk, mint szociológiai tanulmányt, akkor egészen mást vizsgál a Tóth András Ernő-féle szereposztás, mint a Keczán Palié. Én azt mondom, hogy ha már a létrontás és a brutális középszerűség testet ölt Übü papa és Übü mama figurájában, akkor szociális oldalról ez a jelenség valahol nagyon a lumpen, a leszakadtság, a tartás nélküliség, nyers valóságából, tehát a lét mélyéről feltörő erőszak és brutalitás az, ami Tóth Andrásék változatában megjelenik. A Keczán Paliéké pedig a brutális középszerűség mintájaként egy középosztálybeli kis tanulmányt rajzol, ami a kispolgár, a házmester szintre lecsúszott középosztálybeli szociológiai rajza.