„…két szék, egy asztal…”

Lőrincz Sándor egy évig volt a JESZ színésze, aztán fölvették a kaposvári főiskola  színész szakára. diplomát szerzett, és székelyudvarhelyre szerződött

 

Bár csak egy hete még, hogy Székelyudvarhelyre érkezett Lőrincz Sanyi, már most teljes gőzerővel próbálja Szophoklész Elektráját. A koradélutánig tartó munka után jól esik a cigi, a kóla és a beszélgetés.
Már gimnáziumban diákszínjátszó voltam, szerettem is nagyon. Sokat jártam színházba, mert édesanyám a Nemzeti Színház kórusában énekelt. Megismerkedtem Köles Feriékkel, Várnagy Kingával dolgoztam együtt a Sárga csikó című diákfilm készítésekor. Jártam a JESZ előadásaira, szerettem volna én is részt venni az ottani munkában. Szerencsém volt, mert új tagokat toborzott a színház, úgyhogy bekerültem a csapatba. Mikuli János vezetésével indult workshop az újaknak.
Amiből aztán a Vallomások című előadás született.
Igen. A Vallomások után elkezdtem próbálni az Én, Kassák Lajos című darabot, amit Tóth András rendezett. De közben már felvételiztem Budapestre és Kaposvárra is. Budapesten az első rostán kipotyogtam, de Kaposvárra elsőre felvettek.
A profi színészet, mint hivatás a JESZ-ben töltött egy év alatt fogalmazódott meg benned, vagy amolyan előkészítőnek tekintetted az egyetemi színpadot a felvételihez?
Gimnázium alatt eldöntöttem, hogy színész akarok lenni, hogy felvételizni szeretnék a főiskolára. Azt gondoltam, egy év a JESZ-nél, csak a javamra válhat. Ez így is lett, nagyon szép év volt, jó barátokat szereztem ott, és a mai napig visszajárok előadásokat nézni. Szeretem, amit csinál ez a színház.
Pécs és a JESZ után a Kaposvári Egyetem Színművészeti Főiskolai Kara lett a pályád következő állomása.
A főiskolai évekre visszagondolva talán a legnagyobb élményem, amikor egy vizsgadarabunkat megnézte Ascher Tamás. Az előadást követően leültetette a csapatot a büfében. Két órán keresztül beszélgettünk, elemezte az előadást. Ebből többet tanultunk, mint pár kötelező kurzus során. Amit a legjobban szerettem csinálni, másodéven a Carmina Burana. 50 perc ének, tánc, mozgás és izzadás, teljes eufória. Az előadás mozgásszínházi részét Uray Péter koreografálta, aki most a sepsiszentgyörgyi mozgásszínház művészeti igazgatója. Ő tanított minket három évig mozgásra. Az utolsó kaposvári darabunk, az államvizsgánk, a Koldusopera volt. Znamenák István rendezte, Tóth Richárd volt a koreográfus. Végzősöknek elég nagy feladat, de mindent meg lehetett benne mutatni. Nekem szép élmény volt. A szakmai értékelést pedig, amit kaptunk, zsebre kell tenni, tanulni kell belőle.
Kaposváron 2002-ban indult meg a színészképzés. Mik a tapasztalataid az ottani munkáról?
A legnagyobb előnye a kaposvári képzésnek, hogy hagyják a hallgatókat szabadon fejlődni. Nem akarják őket betörni, belekényszeríteni áramlatokba. Biztosítják, hogy éjjel-nappal menjenek a próbák. Ami még sokszor előny, de sokszor hátrány is, hogy fiatal színészek, rendezők tanítanak. Sőt, az idősebbek is inkább kollegának kezelik az embert, mint tanítványnak. Viszont a művésztanárok sokszor nem érnek rá, járnak a világban, rendeznek sokfele. A társaság nagyon jó. Mindhárom évfolyammal együtt éltünk, teljesen kiismertük egymást. Színpadra lépéskor tudtam, hogy akivel együtt játszom, milyen ember, min ment keresztül, mi fáj neki. Néha ez persze már terhes, de ha munkáról van szó, mindenképp előny.
Magyarországon idén látványosan túltelítődött a színházi szakma, a végzősök nem kaptak szerződést. Ezek a tények fordították a figyelmedet a határon túli színjátszás felé?
Májusban az – Budapesten és Kaposváron összesen - 50 végzett színészből 3 vagy 4 embernek volt szerződése. Pénzeket vontak meg a színházaktól, elbocsátottak embereket. Elég kilátástalan volt a helyzetünk végzősként, gondolkodtam, mit lehetne tenni. Valahogy eszembe jutott Kolozsvár. Gimnázium alatt jártam ott, láttam előadást is. Írtam a kolozsvári igazgatónak egy levelet, de nem válaszolt. Köles Ferin keresztül fölvettem a kapcsolatot a marosvásárhelyi Béres Attilával, aki viszont segített. Az egyik osztálytársam szintén határon túli színházakban gondolkodott, ő Komarnoba, vagyis Komáromba szeretett volna szerződést kapni. Az ottani színházigazgató tanácsára mentünk el aztán Kisvárdára a Határon Túli Magyar Színházak Találkozójára. Vittünk önéletrajzot, DVD anyagot, előadásokat néztünk, beszéltünk több rendezővel. Miután a fesztiválnak vége lett, két hétre rá telefonáltak nekem az udvarhelyiek, hogy menjek le versenyvizsgázni. Így kerültem ide. De ha közben Magyarországon kapok valamilyen felkérést, akkor is ezzel az álláslehetőséggel élek.
Ha nem is elsőként, de az elsők között vagy, akik magyarországi színészként határon túlra szerződik. Inkább az erdélyi színészek magyarországi munkavállalása a jellemző.
Érdekes, hogy a magyarországi helyzet ellenére az itteni színészekben még mindig megvan a vágy, hogy Magyarországra szerződjenek. De lehetséges, hogy beindul egy folyamat, akik eddig átmentek, azok visszatérnek az erdélyi színházakhoz, mert lassan jobb lesz itt a helyzetük. Gyakorlatilag már most ugyanannyira élek meg a kezdő fizetésemből itt, mint Magyarországon.
Mielőtt felvetődött egy erdélyi szerződés gondolata, figyelemmel kísérted a határon túl folyó színházi munkát?
Nem mondanám. Persze a POSZT-on láttam sepsiszentgyörgyi előadást, olvastam a Színház című folyóiratot. Ismertem rendezőket, akik Magyarországon és határon túli magyar színházaknál is dolgoztak, beszéltem színészekkel, akik még az itteni forradalom előtt jöttek át Magyarországra. De azért nem mondanám, hogy profi voltam a témában.
Még csak egy hete érkeztél Székelyudvarhelyre. Mi az első benyomásod az erdélyi színházi életről?
Szerencsére mára már kevéssé érezhető a román-magyar ellentét, de a tisztelet, a féltés megmaradt a magyar nyelvű színházak iránt. Ezt csak erősíti, hogy a mai napig nagyon kevés pénz van rá. Ha nincs más, akkor két szék, egy asztal a díszlet, de csinálják, minden körülmények között. Ez az energia megmarad az évek múlásával is. Számomra megdöbbentő volt, amilyen erőt sugároznak az idősebb színészek is a színpadon. Főleg Kisvárdán gondolkodtam el rajta, hogy Magyarországon találnánk-e annyi kimagasló színészt 50 és 70 év között. És nem azért, mert nem tehetségesek, vagy mert nem olyan jók, csak elfásulnak, nem szülik meg maguktól újra és újra a szerepeket, rutinból és technikából játszanak – persze tisztelet a kivételnek. Sajnos a színészek otthon sokkal hamarabb belefáradnak a színházi életbe. Nincs vérfrissítés, mindenki félti a pozícióját, megvannak a fix igazgatók, a fix rendezők, akiket minden évben meghívnak, a fix színészek, akikkel ők szeretnek dolgozni. Nincs csere a színházak között. Ez leginkább a vidéki színházakra jellemző. Budapesten a befutott színészek járnak színházról színházra, nagyon ritkán bukkan föl egy-egy újabb tehetség. Itt hívnak román rendezőket, magyarországi, itteni rendezőket.
Hogy fogadott a székelyudvar-helyi társulat? 
Nagyon kedvesek, úgy érzem, egyből befogadtak. Az itteni emberek általában nyíltabbak. Egy nap után olyan beszélgetésekbe bonyolódtam a társulat néhány tagjával, mintha már régóta ismerném őket.
A társulatba rajtad kívül még öten érkeztek a kolozsvári és a marosvásárhelyi iskolákból. Érezhető-e, hogy ők másfajta tudással rendelkeznek, más képzésben vettek részt?
3 lány jött Marosvásárhelyről, 2 fiú pedig Kolozsvárról friss diplomával. De nem érzek különbséget, inkább mindannyian kicsit félve tapogatózunk még. Egy román rendezővel kezdtük el az Elektrát próbálni, én Orestes szerepét kaptam, Elektráét pedig az egyik új lány. Mikor a szereposztást fölolvasták, egész riadtan néztünk össze. Kiderült, hogy voltak közös tanáraink, a kolozsvári fiúk is dolgoztak Uray Péterrel. Ezt észre is vettem, mikor próbán szabadon mozogtunk, ugyanazokat az elemeket használták, amiket én is. Úgyhogy a szálak összeérnek.
Pécs, Kaposvár, Székelyudvar-hely…pont vagy vessző következik a felsorolásban?
Fogalmam sincs, mi fog velem történni. Az itteni színháznak egészen más mentalitása van. Nagyon közel áll hozzá a román színház, ami még másabb világ, sokkal agresszívebb, keményebb. Ebből mind, mind tanulni lehet. Amíg úgy érzem, hogy fejlődöm ebben a közegben, városban, addig maradok. Ha úgy érzem, hogy kezd ellaposodni a színészetem, megyek tovább. Több határon túli igazgatótól kaptam pozitív visszajelzést Kisvárda után.
Azt mondod, az erdélyi színházakra a magyarországi és a román színjátszás is hatással van. Miben érzed ezt?
Sorin Militaru rendező hihetetlen temperamentummal, energiákkal dolgozik, tudja, hogy mit akar. Ezzel hat a színészekre. Persze ez nem feltétlenül román-magyar kérdés, nyilván ott is van intellektuálisabb fajta rendező. De a román színjátszásról általában még nem sokat tudok. Talán majd egy év múlva.
Ugyanitt, ugyanekkor!?