JESZ

20067. szeptember 20.

 

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

 

 

Történelmietlen történelmi komédia 
 
 
  Friedrich Dürrenmatt 1949-ben írta meg A nagy Romulus című történelmietlen történelmi komédiáját, amely az utolsó nyugat-római császár utolsó napjai idején játszódik. A történelem gyermekcsászára a történetben egy öregedő emberként jelenik meg, aki látszólag fittyet hány a birodalmát ostromló germán hadseregre, távol a borzalmaktól vidéki birtokán csak nagy elődjeiről elnevezett tyúkjaival van elfoglalva, miközben birodalma utolsó javait egy műkereskedőnek adja el. Semmittevését, felelőtlenségét felesége és udvartartása megvető felháborodással figyeli, miközben ők sem tesznek többet, mint nagy szavakat hangoztatva tétlenkednek, és várják, hogy valaki megmentse egykor fényes és hőn szeretett Rómájukat. Romulus nyugalmát még Spurius Titus Mamma, a lovasság prefektusának érkezése sem zavarja meg, aki hírül kívánná adni a császárnak a római világbirodalom összeomlását. Ám a császár nem tartja sürgetőnek a hírnök szavainak meghallgatását, zavartalanul végzi napi rutinját, az őt körülvevő emberek sürgető viselkedése, új figurák feltűnése a színen benne egyáltalán nem keltenek nyugtalanságot, másoknak is azt tanácsolja, hogy kövessék az ő példáját. A darab során azonban lehull róla az álarc, kiderül, hogy hebehurgya viselkedése mögött tudatosság rejlik: a semmittevés számára politikai program, amivel elérte nagy célját, az impérium bukását.
  Az eredeti négy felvonásos Dürrenmatt drámát Mikuli János a színház adottságait figyelembe véve néhány részletében megváltoztatta. Azokat a karaktereket, amelyeknek szerepe, jelentősége a cselekmény tekintetében ugyanaz volt, összevonta egy személyre. Így a két komornyik helyett csak Pyramus jelenik meg a színpadon; Mares hadügyminiszter alakját is Tullius Rotondus személyesíti meg, valamint néhány kisebb jelentőségő szereplő kimarad a színpadi változatból. Az előadás befejezése eltér Dürrenmatt eredetijétől: a rendező a negyedik felvonást csak részleteiben hagyja meg és sűríti bele a harmadik felvonás történéseibe. Ötletes megoldás, hogy Odoaker és Romulus találkozása álomepizódként jelenik meg a rendezői változatban, ahol a germán hadvezért a nadrág gyárost alakító Urbán Tibor személyesíti meg. A színházban Romulus nem megy nyugdíjba, parancsa Pyramusnak, miszerint a közeledő germánokat megérkezésükkor engedje be, csak sejteti sorsa alakulását. Akár a néző is megítélheti, hogy mit érdemelne az utolsó nyugat-római császár. A változtatások, még ha olykor kényszerűségből születtek is, nem törik meg a darab egységét, nem hagynak hiányérzetet a közönségben, ráadásul sokszor fokozzák a komikumot.
  „Az én alakjaim csak belülről ábrázolhatók. Színészre, rendezőre egyaránt érvényes szabály.” – írja Dürrenmatt szerzői megjegyzésként, segítségként darabjának színreviteléhez. Alakjainak megfelelő megformálásához arra van szükség, hogy a rendező és a színész megértse a figura belső mozgatórugóit, és felépítse annak egész személyiségét. Véleményem szerint ezt a tanácsot minden jó színtársulat szem előtt tartja, és ennek jegyében építi fel előadásait - nem csak Dürrenmatt darab esetén -, hiszen a drámák cselekménye az alakok szavaiból, tetteiből, személyiségükből bontakozik ki. A nagy Romulus esetében a szereplők alakításai részleteiben kidolgozottak voltak, hangjátékuk, mozdulataik mind hozzájárultak a karakterek megformálásához. Apró ötleteikkel, mint például Aemilianus „tetoválása”, vagy Romulus és Odoaker tyúkmozgása még több humort loptak az előadásba.
  Dürrenmatt szerint nincs könnyű dolga Romulus alakítójának: nem szabad a közönség rokonszenvét azonnal felkeltenie. Igen sokrétű alak, akinek valódi személyisége csak a darab vége előtt nem sokkal bontakozik ki. A színésznek a szerepen belül egy másik szerepet kell eljátszania. Tóth András Ernő játéka a darab elején kissé sietve indult, hadarását nem sikerült azonnal levetkőznie, ám miután felvette az előadás ritmusát, remekül hozta a császár látszólag szétszórt, felelőtlen személyiségét, aki tudomást sem vesz a körülötte zajló súlyos eseményekről. A császár hálószobájában játszódó jelenetekben már egy nyugodt embert láthatunk, aki a sok alakoskodástól kissé megfáradva, borozgatva várja, hogy célja végre megvalósuljon. Tóth András Ernő hangja sokkal halkabb, mint az előző jelenetekben, beszédmódja kiegyensúlyozott, mindez éles kontrasztban áll a többi szereplő forrongó, temperamentumos mondataival. Érezni lehet, akit eddig mindenki bolondnak, tehetetlennek hitt, most legyőzte lenézőit.
  Aemilianus szerepe szintén kihívást jelenthet megformálójának. Ő a darab – ha szabad ilyet mondanom – kakukktojása. Mindegyik szereplő jelleme tele van komikus jeggyel, ám az ő figurája inkább egy tragédiába illene bele. Három évig szörnyű kínok között sínylődött germán fogságban; hosszú utat tesz meg, hogy hazatérhessen szerelméhez, akihez szinte holtan érkezik el. Hazaérkezésekor alig ismer rá a lezüllött császári birtokra. Köles Ferenc alakítása ennek megfelelően üt el a többiek játékától. Fellépése, mozdulatai sokkal drámaibbak, szinte eltúlzottak. Felbukkanása is rendkívül hatásos, amihez öltözéke is hozzájárul: hosszú, szürke csuklyás palástot visel, ami eltakarja arcát; mindez valóban félig holttá, félig élővé teszi alakját.
  Kiemelkedő az Isauria Zénót alakító Bánky Gábor játéka, akinek felvett rekedtsége - mely igazodik a dürrenmatti szöveghez – végig következetes volt az előadás során. A menekülő kelet-római császár piperkőc, képmutató viselkedését kiválóan formálta meg a Pécsi Nemzeti Színház művésze. Alakítása, annyi humorral fűszerezte meg a színpadi darabot, hogy ennek köszönhetően nem hiányolható az eredeti darabban őt kísérő két kamarás alakja, akik által a császár alakja még nevetségesebbé és szánalomra méltóbbá vált.
  Az előadás díszlete érzékletes és ötletes volt. A tér középpontjában egy többfunkciós bútordarab állt, amit könnyen és gyorsan lehetett átalakítani a színváltások során: asztalból medencévé, majd az utolsó jelenetekre medencéből a császár ágyává. A leleményes megoldások Németh Pál díszlettervező munkáját dicsérik.
  A díszletekben, jelmezekben szerencsésen keveredett a rendező azon szándéka, hogy kiemelje a komédia történelmietlen történelmiségét. Dürrenmatt drámája a 20. században íródott olyan nyelvezettel, ami saját korát idézte, ám a történet maga az ókorban játszódik, egy olyan időpontban, amit a komornyik szerint nem következhet más, mint a sötét középkor. Míg a díszletek és a jelmezek az ókort idézik, addig az előadás során többször bukkannak elő olyan apró tárgyi kiegészítők, amik meghökkentően elütnek a kortól: olcsó, műanyag strandpapucs, sípoló gumijátékok, megkopott kék fürdőköpeny. Ez a kontraszt szándékosan játszik rá arra az időtlenségre, amire az eredeti darab is épít.    
Dürrenmatt A nagy Romulus című darabját 2006-os évadra készítette a JESZ társulata Mikuli János rendezésében, aki az előadást az Anna udvar színpadára tervezte eredetileg, ám később a társulat stúdiószínházának terében is elkezdték játszani. Közel fél év különbséggel volt szerencsém mindkét helyszínen megtekinteni a darabot, így megtapasztalhattam a változásokat, eltéréseket. A két színpad elhelyezkedése, nézőktől való távolsága, mérete erősen eltér egymástól, ezáltal atmoszférájuk is erősen különböző. Az Anna udvar szabadtéri színpada a nézőktől viszonylag távol, velük szemben volt elhelyezve, míg a JESZ apró terében a nézők L alakban körülölelték az előadást, a színészekhez, díszletekhez egészen közel ültek, szinte benne érezhették magukat a darabban. Mindez jelentős különbséget jelentett a díszletek elhelyezésében, a színészek játékában, mozgásában, hiszen az eredeti helyszínhez képest meg kellett oldani, hogy az őket körülvevő – és nem velük szemben ülő - emberekhez szóljon az előadás. Mikuli János és színészei mindezt remekül megoldották, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a JESZ terébe bele lenne zsúfolva a darab, és talán azért, mert mindig is kedveltem, ha a színházban a nézők és a színészek között szinte nincs is „választóvonal”, jobban is élveztem az ott megtekintett előadást.
Kovács Marina