JESZ	2006. november 30.
OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele
Tiszta szívből szurkolok nekik! Pécsen 1980-ban az országban másodikként a pécsi Nyitott Színpad mutatta be Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámáját. Az amatőr együttes a Tanárképző Főiskola és a Mecseki Ércbányászati Vállalat fenntartásában dolgozott a Ságvári Endre Művelődési Házban. A „Pisti” bemutatója sikereik kezdetét jelentette, hiszen Örkény-trilógiájukkal országos visszhangot és szakmai elismerést vívtak ki maguknak. A Nyitott Színpad vezető színészei között volt Gyarmati Zsuzsanna, aki ma is Pécsett él. Mikor kezdődött a színházi „karrier” az Ön életében? Ez egy régi „szerelem”, és a színház szeretete tulajdonképpen mindmáig tart! Úgy emlékszem, hogy már kisgyermekként is „örökmozgónak” számítottam, nagyon szerettem szerepelni. Kőszegen jártam általános iskolába, s valójában akkortájt kerültem kapcsolatba a színjátszással. Milyen hatások érték, amik a színpad felé terelték? Volt egy csodálatos magyartanárom, aki az irodalmat nemcsak az órán „tanította”, hanem a délutáni szakkörökön is verseket, izgalmas könyveket mutatott be nekünk.( Úgy vélem, az ő személye, példa- adása a későbbi pályám alakulását is döntően befolyásolta.)  Volt idő akkoriban még a beszélgetésekre, az egymásra figyelésre. Egy gyermek számára ez nagyon sokat jelentett. Az olvasás természetessé vált a számunkra. Az élményt persze még az is fokozta, hogy minden évben előadtunk egy-egy „kötelező olvasmányt” ( hol Petőfitől A helység kalapácsa, hol Aranytól A bajusz, vagy Csokonaitól a Dorottya került bemutatásra ). Igazi iskolai színházunk volt! A szülők is örömmel segédkeztek, ők vállalták például a díszletek összeállítását, a jelmezek elkészítését, a hangosítást és a szervezéssel járó egyéb teendőket. Nagyszerű volt! Később a gimnázium alatt is színpados maradtam, egy éven keresztül pedig Szombathelyre vonatoztam heti három alkalommal a Ferrum Színpadba. A nyári kikapcsolódást az jelentette, hogy Zalaszentgrótra járhattam színjátszó táborba, ahol még inkább „meg-fertőződtem” a színházcsinálás légkörével. Beszéd-és mozgástechnikát tanulhattunk olyan  nagyszerű mesterektől, mint Montágh Imre vagy Dölle Zsolt, színészmesterséget hallgathattunk Zsámbéki Gábortól és Merő Bélától. Szenzációs feltöltődést jelentett mindez a számomra. Olyankor sokáig a fellegekben jártam, és egyfolytában csak álmodoztam, mint általában a többi velem egykorú fiatal... A Pisti miként lett emlékezetes darab, hogyan került Ön a csapatba, az itteni színjátszás közelébe? Hát, igen! A Pisti a vérzivatarban egy mérföldkő volt az életemben, hálás vagyok a sorsnak, hogy én is részese lehettem annak az ominózus előadásnak. Akkor még szinte föl se fogtam, hogy a 79-es vígszínházi bemutató után milyen nagy szó volt, hogy 1980. júliusában egy vidéki kis amatőr társulatként mi is színre vittük a darabot. Az író özvegye, Radnóti Zsuzsa lelkesített bennünket, bíztatta a csapatot és felkarolta az előadást. A stúdiószínházak fesztiváljára is meghívást kaptunk a Játékszínbe Jómagam egyébként főiskolásként 1978-79 táján kerültem a Pécsi Nyitott Színpadhoz - a mostani  Harmadik Színház legendás elődjéhez, és az első perctől kezdve éreztem, hogy ott valami újfajta, izgalmas színházi élet zajlik. Nagyon élveztem a próbákat (még a kínkeserves próbálkozásokat is), mert egy nagyszerű csapattal és egy igazán profi rendezővel dolgozhattam együtt a közös cél érdekében. Leginkább az összetartozás erejét és az őszinte szeretetet éreztem akkoriban, ami meghatározta a csapat szellemiségét, Vincze Jánostól pedig egyfolytában csak tanulhattunk. Ő volt az, aki a legnehezebb helyzetekben is mindig bíztatott minket, jó pedagógiai érzékkel próbált segíteni egy-egy szerep megformálásában soha senkit nem hagyott „magára”. Nem véletlenül éreztem úgy, hogy a színpad a második otthonom, és a szabadidőm jelentős részét ott töltöttem. Miként élték meg Önök akkoriban a művet, a darabot, mint politikai tartalommal bíró üzenetet? Nemrég olvastam egy igen találó meghatározást a Pistiről, miszerint a darab egy „életveszélyes élet képtelen komédiája”. Természetesen annak idején – húszévesen – igen nehéz volt megértenünk mindazt a borzalmat és kegyetlenséget, amit Örkény a történelem viharos éveiből elénk tárt. Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen a hamis és hazug rendszer visszásságairól és embertelenségeiről, rengeteget kellett beszélgetnünk a rendezőnkkel. A próbák során számtalan kérdés fogalmazódott meg bennünk, próbáltunk választ kapni a megmagyarázhatatlan bűntettek sokaságára. A darab „tab-lóképei” közül számomra mind a mai napig az egyik legmegrázóbb jelenet a Duna-parti kivégzés. Sokszor könnyes volt a szemem, amikor a sötét nézőtérrel szemben állva halkan mormoltuk a Miatyánkot. A Pistiben való részvétel után hogyan alakult a színházi élete? A diploma megszerzése után világossá vált a számomra, hogy nem szeretnék elszakadni a színpadtól, ezért egy Pécs melletti kis faluban kezdtem tanítani. Később kerültem csak a Nevelési Központ 1. Sz. Iskolájába, ahol jelenleg is tanítok. Az Örkény –trilógia második részében, a Kulcskeresőkben is szerepeltem még. Merész újításnak számított a darab játéktere: a nézők a színpadon felépített lakásban foglaltak helyet a színészek közvetlen közelében (minden rezzenésünket és reakciónkat testközelből figyelhették). Ez bizony nagy kihívás volt, rendkívül erős koncentrációt és önfegyelmet igényelt. A másik szép emlék még Pilinszky: Gyerekek és katonák c. produkciója (ami a Nyitott Színpad és a Pécsi Nemzeti Színház közös bemutatója volt). Mi a véleménye arról, hogy 2006-ban elővettük a darabot? Nagyon örülök, hogy Pécsett ismét – és éppen most! – újból színpadra kerül a Pisti, s annak is különösen, hogy egy kedves régi kollégám, „játszótársam” rendezi a darabot olyan korú fiatalokkal, mint amilyenek mi voltunk hajdanán. Tiszta szívből szurkolok nekik! Mik az Ön gondolatai a mai egyetemi színjátszásról? Rendkívül fontosnak tartom, hogy a fiatal tehetségek minél szélesebb körben tudjanak megmutatkozni – akár zenében, táncban, képzőművészetben, vagy éppen a színjátszásban. Úgy gondolom, mindenképpen hasznos, ha egy fiatal – a felnőtté válás küszöbén – tartalmas és kreatív kikapcsolódást választ önmaga számára, és megtalálja azt a közeget, ahol a tanulás mellett megélheti a vágyait és az álmait is. Az, hogy ki meddig tud egy közösség aktív tagja maradni, természetesen egyénenként változhat, de a (szín)játszás öröme egy életre megmarad! Tolnay Donát Miután Gyarmati Zsuzsanna az új Pisti előadást megtekintette, újra megkerestem őt levélben, és arról kérdeztem, hogyan tetszett neki a produkció. Az általa adott válasz mindannyiunknak szól: „Remek színházi élményben volt részem tegnap este. Köszönöm nektek, és gratulálok még egyszer az egész csapatnak! Rendkívül pörgő, dinamikus, jól felépített és áttekinthető előadást produkáltatok, amelyben a csapatmunkának nagy szerepe volt, akár a színészekre, akár a műszakra gondolok. Legalább olyan lelkes és egy emberként helyt álló társulatot ismertem meg, mint amilyenek mi voltunk annak idején. Csak így szabad és csakis így érdemes bármihez is hozzányúlni. Nagyszerű élmény volt „kívülről” szemlélni a Pistit, az ismert poénok nagyon ültek, sőt talán még olyan helyeken is hatásosak voltak, ahol a régebbi olvasat alapján kevésbé gondoltam volna. Sokszor azon vettem észre magam, hogy én is mondom magamban a szöveget. (Hiába, ami egyszer mélyen beivódott az emberbe, azt csak elő kell csalogatni. ) Nekem végig hiteles volt Volentik bácsi jelenléte ( Riziként ). Merész ötletnek tartom dramaturgiai szempontból, de úgy gondolom, nem az a fontos, hogy nő vagy férfi, öreg vagy fiatal az az illető, aki a jövőbe vetett hitet erősíti az emberben egy-egy kudarc és tragédia után, hanem az, hogy őszintén elhiteti a mindenkori újrakezdés lehetőségét.. Nagyon fontosnak tartom, hogy éppen mostanában került elő újra ez a darab, és bízom benne, hogy egyre többen megnézik majd az előadást. Biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben még egyszer megnézem az előadást.” Gyarmati Zsuzsanna (Rizi)