|
|
|
|
|
|
JESZ |
2008.június 29. |
|
|
OLVASÓPRÓBA |
A Pécsi
Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele |
|
|
||
|
Levél itthonról, az itthoniaknak
Az érdekes az, hogy a dolgok nemcsak véget érni tudnak elvágólagosan, hanem elkezdődni is. Ahogy
az ember akaratlagosan készül, törekszik valahova (in
concreto - a gimnáziumi színjátszó
csoportba). Ami aztán nem jön össze. Hogy, amikor
vállvonással intézte már el az
egészet – amúgy sem akartam én művészettel foglalkozni soha
– akaratán kívül kerüljön helyzetbe.
Mert csak a barátaival indult el, hogy az ő
próbájuk után igyanak egy sört (talán
többet), és erre nem kipécézi magának
egy rendezőnek látszó rendező? Akut
emberhiányát enyhítendő.
Mert
a szálloda teraszán az jár eszemben, hogy, ha a
Törőcsik, vagy a Mácsai jön vendégszerepelni
Belgrádba, ő sem kap jobbat. Mert nincs. Ami e-fölött
van, az már csak politika. A
három csillagos toronyszálloda. Tetején az
étterem: reggeli és vacsora közben
körpanoráma a szerb fővárosra. Előadás előtt
még egy kávé a hotel teraszán, utána
végighallgatni a nagykövet
laudációját, állófogadás,
miegyéb. Mert úgy látszik itt ér
véget. (Nem helytálló! Itt szakad meg.) És,
hogy mi volt a kettő között? Az első nyári
vizsgaidőszak, a maga római jogával, és az Anna
udvar. Júniusi verőfényben, egyik kézben Tartuffe
szövegkönyv, a másikban a Corpus Iuris Civilis. (Ezek
közül az egyiket sikerült megtanulni!) Brechtet szavalni
lazán, vasoszlopnak támaszkodva, forradalmat
csinálni egy trepnin! Én még csak huszonegy éves vagyok,
és mindent tudok, amit a huszonegy éves Kassák.
(Most, hogy ezt írom, úgy érzem, mindent tudok,
amit a huszonnégy éves Kassák tudhatott. Ez
így lesz hetven felé is. Legfeljebb elkezdek majd
kételkedni.) Mondatról mondatra igyekezni, hogy az ember
ne tegyen úgy, mintha félszeg volna. Hogy az ember
félszeg legyen. Naivan rohanni bele a lámpafénybe,
hogy emberek, én megtaláltam az élet értelmét! Aztán úgyis főbe lőnek. Nem mindegy? Nem! Persze, hogy csinálom! Hát nem azt csinálom, baszod? Te tényleg ennyire sznob vagy? Az
emberek pedig képzeletbeli vonatokon utaztak önmagukban. Ha
jól csináltam a dolgom a színpadon.
Remélem. Néha. Talán. Voltak
közben nagy harcok. Lépésről lépésre
megvívni mások rokonszenvéért. Kétes
cél. Nem kételkedem benne, hogy megérte. Most
nem azért írom ezt a szöveget, mert meg akartam
írni. Nem is azért, mert megkértek rá.
Hanem mert lehetőségem van. Elmondani nektek, hogy mi ez az
egész, ami köztünk van. Színház.
Fogalmam sincs róla, hogy mi az a színház. De volt
négy évig (és Isten tudja, hogy lesz-e még,
és hogyan?). És csodálatos volt. Van előttem egy
kép. A JESZ könyv borítója.
Térdelünk, egy deszkán nyugtatva a kezünk,
és imádkozunk. Nem! Mi tarjuk a deszkát, és
káromkodunk. Ilyen volt ez az egész. Tartottuk
egymást a színházzal, én meg
imádkozva átkozódtam. Vagy fordítva. Ahányszor
az öltözőben ültem, mindig a régi tablókat
bámultam. Isten tudja, most már milyen
családanyák és kész férfiak ők.
Sikeresek abban, amit éppen csinálnak, vagy ellenkezőleg?
De az biztos, hogy amikor a fényképész
exponált, számukra olyan eleven volt ez a
színház, mint most nekem. És ők most már
csak ennyik. Fényképek, amik akkor is
semmitmondóak számomra, ha az idősebbek
elmagyarázzák, ki kicsoda. Istenem, de nem akarok
semmitmondó kép lenni nyolc év múlva
valakinek, aki akkor lesz huszonnégy éves JESZ-es.
(És a kis pökhendi úgy gondolja majd, mindent tud
már)! Persze, semmi kis hiúság ez az egész!
Majd elszégyellem magam! Ha nem figyeltek. Az
emberek pedig képzeletbeli vonatokon utaznak önmagukban.
Én éppen Isztambul felé. Jó utat
mindenkinek! Majd időnként ellenőrizzétek a
postaládát! Írok! Szeretettel Molnár R. Tamás |
||
