JESZ

2008.június 29.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

Állok elébe minden kihívásnak

Beszélgetés Pásztó Renátával

Mikuli János: Szeretném, hogyha egy kicsit végignéznénk a pályádat. Azt mindenki tudja rólad, hogy a Művészeti Kar Dékáni Hivatalának vezetője vagy, és mellette egyre több és egyre szebb szerepet játszol a JESZ-ben. Nem az az első kérdés, hogy hogyan kerültél a JESZ-be, hanem az, hogy egyáltalán hol és mikor érintett meg a színház. Hol kerültél először kapcsolatba a színházzal?

Pásztó Renáta: Általános iskolában. És a történet Sólyom Katalinhoz fűződik, aki fellépett nálunk az iskolában, és engem lenyűgözött a játéka. Én már akkor is szereplős gyerek voltam, mondtam valami verset, és ő megdicsért engem. Tulajdonképpen ez indított el azon az úton, aminek eredményeképp most együtt játszunk a JESZ színpadán. Nagyon meghatódtam tőle, hogy vele dolgozhattam.

M. J.: A Majakovszkij – misztérium című előadásban.

P. R.: Igen.

M. J.: De az, amikor igazából színpadra kerültél, az a középiskola után volt valamikor, és a Kisszínházhoz kötődik, ha jól tudom.

P. R.: Igen, igen. Így van. Én érettségi után dolgozni kezdtem, és ebben az időben a Kisszínházban tagfelvételt hirdettek, és a barátnőm unszolására én is felvételiztem. Nagyon nagy örömömre mind a kettőnket beválogattak a darabba, a Koldusoperával kezdődött az egész színészi – úgymond színészi – pályafutásom.

M. J.: Így van, ott találkoztunk először, ebben a darabban, és ez valamikor 1989-ben lehetett?

P. R.: Inkább ne mondjuk ki. Még valamikor a XX. században volt.

M. J.: Így van. A Kisszínházban még milyen darabokban játszottál és kikkel?

P. R.: Elég sok előadásban volt szerencsém játszani, de igazából egyik sem volt meghatározó, nagy, komoly szerep, de nekem semmilyen tapasztalatom nem volt. Besenczi Árpival, Stenczer Bélával, Pilinczes Józseffel játszottam együtt, meg hát ugye veled, meg Tóth Andrással, és a Háromgarasos opera volt az első, aztán, a Szentistvánnapi búcsú, ami számomra nagyon nagy élmény volt, azt horvátul is és magyarul is játszottuk. Volt a Svejk, amit egy cseh rendező, Pável Hekela rendezett, azt is nagyon szerettük. Utána volt A tagok szerinti szépség, amiben még játszottam, illetve a Biedermann és a gyújtogatók című darab.

M. J.: Hát ez igazán szép sor…

P. R.: Igen. Ja, meg a nyári, tettyei játékokban a Nebáncsvirág című operettben is feltűntem, de hát ezek mind kis, apró szerepek voltak, és igazából csak figyeltem messziről a nagyok játékát.

M. J.: De nem is nagyon messziről figyeltél, és nem is akárkik játszottak ezekben a darabokban. Emlékeim szerint például a Szentistvánnapi búcsúban Vári Éva, vagy a Nebáncsvirágban Spindler Béla, azért nem akárkik.

P. R.: Azért mondom, hogy én nagyon nagy élvezettel néztem a nagyok játékát.

M. J.: Gondolom, hogy sokat lehetett tanulni is ezekben a produkciókban és ezektől az emberektől.

P. R.: Igen.

M. J.: Ennek aztán meg is lett az eredménye. Ha jól tudom, akkor nem csak a Kisszínház, hanem a Pécsi Nemzeti Színház produkciójában is szerepeltél. Így van-e?

P. R.: Igen, ez így van. A húszmilliomodik évben voltam megtestesülése Csáth Géza álmának. Az is egy nagy élmény volt. Sárosi István írta a darabot, a rendezője Vándorfi László volt.

M. J.: Egy nagyon szép, szürreális előadás volt ez izgalmas képekkel.

P. R.: Nagyon szerettem. Fazekas István játszotta a főszerepet, és engem lenyűgözött, amit csinált. Ott is stúdiótérben dolgoztunk, közel a közönséghez, és ott se lehetett hazudni, vagy mímelni a dolgokat. Fazekas vállalta, például, hogy vitamin injekciót ad be magának minden előadáson, hogy hitelesnek tűnjön az, hogy ő morfinista. Nekem nem volt szövegem, de én kívülről fújtam az összes szereplő minden mondatát. Bánky Gábor, Koszta Gabi is remek volt. Szerintem a darab is.

M. J.: Mikor érlelődött meg benned az az elhatározás, hogy ezt a dolgot, mármint hogy a színházat, a színházzal való foglalkozást hivatásszerűen kéne művelni?

P. R.: Amikor leérettségiztem, az első utam a bábszínházba vezetett, hogy én ott akarok dolgozni, természetesen kirúgtak, persze úgy mondták, hogy nincs állás. Utána egy amatőr társulathoz mentem, és egy évig ott elbábozgattam. Azt, hogy én a bábszínházhoz szerződhettem, azt tulajdonképpen Bükkösdi Lászlónak köszönhetem. Ő jól ismerte a kisszínházi csapatot, és engem is ismert. Egyszer megállított az utcán, hogy nem akarok-e a Bóbitában dolgozni, mert hogy keresnek bábszínészt, és ő rám gondolt. Így mentem el egy meghallgatásra, és befogadtak.

M. J.: De már hátad mögött ezekkel a színházi szerepekkel, tapasztalásokkal.

P. R.: Igen, így van. Velem madarat lehetett fogatni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Egy fél évig tartott a pályafutásom a bábszínházban.

M. J.: Csak?

P. R.: Csak egy fél év volt, igen, mert lejárt Lénárt Andrásnak, az akkori igazgatónak a szerződése.

M. J.: És mire volt elég ez a fél év? Miket játszottál?

P. R.: Beugrottam három darabba, a Bohócjátékba, egy egeres darabba - talán Cini Samu kalandjai volt a címe - meg a Jégkirálynőt játszottuk akkor. Ez a három darab volt a beugró, illetve volt egy Álomhunyócska nevezetű zenés mesejáték.

M. J.: Elég volt ez a fél év, hogy egyáltalán a bábmozgatás tudományát elsajátítsd?

P. R.: András, az igazgató nagyon kedves volt, és foglalkozott velem külön. De tulajdonképpen azt gondolom, hogy igen. A Mindent akaró Dániel című előadás egyik bábos főszerepét én kaptam meg, egy gyáva nyúl szerepét. Bánky Gábor rendezte, meg a darabot is ő írta. Ez volt a kedvencem, és nagyon élveztem, nagyon-nagyon jó munka volt. Akkor éreztem először azt, hogy átléptem bizonyos határokat, és hogy a társulat is elfogadott és befogadott már. De hát ekkorra meg már vége lett az én bábos karrieremnek.

M. J.: Úgy érezted, hogy megtaláltad a helyedet, megtaláltad a hivatásodat? És akkor az is a vágyak beteljesülése volt, hogy a színpad fényeiből visszaléptél, feketébe öltöztél, és a báb volt a fontos? Számodra ez is nagyon rendben volt, egy vágyott dolog megvalósulása volt?

P. R.: Nekem abszolút, mert a színpadi teljesítményemet sohasem ítéltem túl jónak, és az önbizalommal is gondjaim voltak. A bábszínjátszásban viszont az vonzott, hogy ott nem kell kiállni a színpadra, hanem bele lehet bújni – szó szerint – valakinek a bőrébe és azon keresztül manifesztálhatóvá válik valami, valami érzelem, miközben egyáltalán nem könnyebb a feladat, mert ráadásul gyerekeknek kell játszani, akik pillanatok alatt kimutatják azt, hogy unják a darabot, és nem tetszik nekik. A figyelmet fenntartani gyermekközönségnél sokkal nehezebb, mint felnőtteknél. Tulajdonképpen nekem a bábszínház nagyobb öröm és boldogság volt, mint maga a színpad, a színház.

M. J.: Mégis derékba tört a karriered.

P. R.: Hát igen.

M. J.: Ezt hogy élted meg?

P. R.: Én akkor úgy éreztem, hogy vége az életemnek, igen, szó szerint. Én elég végletesen élek meg dolgokat, az érzelmeim nagyon színesek. Ha valami fáj, akkor nagyon fáj, ha valaminek örülök, akkor nagyon tudok örülni, és nagyon fiatal voltam, és tényleg azt gondoltam, hogy itt most mindennek vége, és hogy nem is tudom, mihez kezdek ez után.

M. J.: Mert hogy mi történt?

P. R.: Igazgatóváltásra került sor, és az új igazgató nem kívánta velem meghosszabbítani a szerződést. Én ezt tudomásul vettem, nem volt más választásom. Ott lógtam utána a levegőben, hogy most akkor mihez kezdjek. Aztán tettem még egy kísérletet, hogy megmaradjak ezen a pályán, és felvételiztem bábszínész szakra- akkor indult először – a Színművészeti Egyetemen. Ott a második rostán elvéreztem.

M. J.: Mert az új szak még nem igazán bábszínészeket képzett, ha jól emlékszem.

P. R.: Hát igen.

M. J.: Az egy rejtett színészosztály volt. Kocsis Gergő nem ebbe az osztályban került?

P. R.: De. Kocsi Gergőt fölvették, engem meg nem.

M. J.: Pedig ő nem akart bábozni még véletlenül se, és nem is lett bábos.

P. R.: Na, a sikertelen fölvételi  volt a második nagy összeomlás, és akkor úgy döntöttem, hogy végeztem a művészi pályával, tehát hogy kész, vége, feladtam mindent. Tulajdonképpen ez így is történt.

M. J.: Te a Janus Egyetemi Színház társulati tablóján nagyon előkelő helyen szerepelsz, az alapító tagok között. Ezekhez a történésekhez ez hogyan kapcsolódik?

P. R.: A profi művészi pályafutásomat ezzel a sikertelen felvételivel én lezártam, de a kisszínházi jelenlétem nem szűnt meg. Ebben az időszakban már te lettél az igazgatója a Kisszínháznak. Játszottuk a Márton László-darabot, és utána megkérdezted, hogy ki az, akire számíthatsz, és én jelentkeztem. Aztán már a Harmadik Színházban elkezdtük próbálni a Reszket a Hold című darabot, de magánéleti okok miatt én ebből nagy sírva-ríva, de kiszálltam. Később mégis visszakerültem, mint revütáncosnő, és nagyon élveztem. De ezután én 4-5 évig gyakorlatilag inkább csak nézője voltam a JESZ-nek. Elkezdődött a civil életem. Fölvettek az egyetemre dolgozni, és utána ott hallgató is lettem, és…

M. J.: És elindult egy szép kis egyetemi karrier. Évekig nem nagyon gondoltál arra, hogy nézőből újra játszó légy…

P. R.: Ez nem igaz.

M. J.: Gondoltál?

P. R.: Igen. Én minden egyes premieren ott voltam, amit a JESZ produkált, és vágyódtam, mindig titokban vágyódtam a színpad után, de hát nem voltam olyan bátor, hogy azok után, hogy otthagytalak benneteket egy próbaperiódus közepén, hogy én visszakuncsorogjam magamat, de igazából mindig vágytam rá, hogy újból színpadra léphessek. Emlékszem, amikor elmentem megint egy előadást megnézni nálatok, és arra gondoltam, hogy nagyon szeretnék valahogy visszakerülni a színházhoz. És egyszer csak fölhívtál telefonon, és megkérdezted, hogy nem akarok-e az asszisztensed lenni A kétfejű fenevad próbáin, és én azt hittem, hogy meghalok az örömtől, nekem ez akkora megtiszteltetés volt, és én olyan boldog voltam. Érdekes, ott a próbafolyamat alatt éreztem először azt, hogy máshogy tudnék megszólalni a színpadon, mint 4-5 évvel ezelőtt. Ott, ezalatt a próbafolyamat alatt, láttam a fiatalokat, akikkel dolgoztál, éreztem, hogy bennem sok minden letisztult az idő múltával. Aztán jött a megkeresésed, és már szerepet ajánlottál a Napos oldalban, hát az meg maga volt a csoda.

M. J.: 2003-ban, és most meg 2008-ban vagyunk, eltelt öt év. Ennek az öt évnek a megkoronázása egy főszerep, egy női főszerep. Übü mamát játszod Katona Imre rendezésében. Tényleg van egy nagyon nagy minőségi változás, hiszen a korábbi években csoportos szerepek, aztán bábszerepek, aztán 5 év kihagyás, és utána egyre nagyobb és meghatározó szerepek jönnek.

P. R.: Volt egy meghatározó mondat, ami nagyon sokat segített nekem, amit hallottam a rádióban. Egy nagy színészünk mesélte, hogy odament hozzá egy kis színészpalánta, és megkérdezte, hogy hogyan lehet olyan nagy színész mint ő, és akkor azt mondta, hogy nem eljátszani, hanem megélni kell a szerepet. Én ezt próbálgatom. Kocsmárosnéként, műlovarnőként és egy elegáns doktornőként, kezdtük a Napos oldalban, bár az én tapasztalati készleteim eléggé szűkösek voltak ezekhez a szerepekhez, de hát ebben nagyon-nagyon sokat segített az, hogy mindig voltak közöttünk profi színészek, akiket én figyeltem. Én állandóan figyeltem, hogy ki mit hoz ki a szerepeiből, hogyan kezeli a színpadi helyzeteket. Nagyon fontos az, hogy próbálok élethelyzetekre visszaemlékezni, hogy milyen lehetett, milyen lehet az a személy az adott szituációban. Persze nem mindig van az embernek erre reális tapasztalata.  Az Übü mamával például én nagyon-nagyon megbirkóztam, nagyon nagy harc volt. Soha nem találkoztam ezzel a fajta színházzal előtte, ugye mi nem játszottunk ilyen darabokat, abszurd drámákat. Nagyon-nagyon nehéz volt azonosulni Übü mamával. Talán a mai napig formálódik, és minden előadás alatt újabb és újabb szegmensét fedezem fel a figurának. De most már tudom, hogy milyen Übü mamának a lelkülete, de még mindig, a mai napig újabb-újabb kis cselszövéseket meg gonoszságokat veszek észre benne, és azon gondolkodom, hogy hol lehetne megcsinálni.

M. J.: Sokféle szerep volt és van, hiszen sok előadásban vagy benne. Legutóbbi alakításaidban (Pisti a vérzivatarban Mama, Majakovszkij – misztérium Anyós, Asszisztens, Übütragédia Übü mama) figurád oly módon jelenik meg és válik élettel telivé, hogy nagyon erősen támaszkodsz és élsz együtt a partnerekkel. És egyáltalán nem mindegy, azt gondolom, hogy kik ezek a partnerek. A Pistiben, mondjuk, Szomora Livivel vagy Inhof Lacival a Majakovszkijban és Keczán Palival az Übüben vagy leginkább. Mit jelent ez? Hogy alakítod a játszótárssal való kapcsolatot?

P. R.: Én ezt egy kicsit máshonnan indítanám el, mert a szerepeimnek a megformálásában – én azt gondolom – nagyon-nagyon sokat számít a rendezőnek az elképzelése. Nekem az a tapasztalatom, hogy egy jó előadásban a legtöbb színész jól tud teljesíteni, de rossz rendezői koncepció mellett a legjobb színész sem lesz jó. Ha nem világos logikával van felépítve, rossz dramaturgiával van kialakítva egy darab, ha a rendező nem tudja, hogy mit akar, akkor lehetek én bármilyen együttműködő, lehetek én bármilyen jó színész, az előadás nem fog működni. Nekem ez az egyik tapasztalatom színházban. A másik tapasztalatom meg az, hogy a színház csapatjáték. Azt gondolom, hogy valóban iszonyú fontos az, hogy a partnerekkel milyen viszonyt alakítasz ki a színpadon, mert ez átjön. Nagyon fontos mérföldkő nekem az Übü. A legtöbb jelenetem Keczán Palival van együtt, és mi rengeteget beszélgettünk a darabról, rengeteg megoldást közösen dolgoztunk ki. Én nagyon sokat köszönhetek az ő hozzáállásának. Abban, hogy én mindezt ki tudtam hozni magamból, ahhoz ő is kellett nekem mint partner, mert nagyon komolyan vette ő is a feladatát, és hát szerencsére mindenki ilyen itt a csapatban. Átragad a lelkesedés. Látom azt, hogy ha valaki komolyan dolgozik, és hozza az ötleteket, akkor ez ragadós. Talán a JESZ-nek ez az egyik legnagyobb érdeme, hogy hihetetlen jó csapatmunkára képes, és nagyon jó dolgokat tudunk együtt létrehozni.

M. J.: Mire számítasz, mi jön még? Mi vár még rád a JESZ-ben?

P. R.: Fogalmam sincsen. Ez a színházon múlik. Én állok elébe minden kihívásnak. Én egy nagyon szerencsés embernek tartom magamat, mert az elmúlt két évben olyan gyönyörű darabokat meg olyan gyönyörű szerepeket kaptam, amikben lubickolhattam. Az is nagyon fontos, hogy az életem részévé vált a JESZ és hogy az életem magánéleti periódusain is úgy segített át, hogy észre se vettem, és éppen ezért bizakodom.

MJ