Nemrégiben láttam a Janus Egyetemi Színház előadásában Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámáját. Most jártam először az egyetemi színházban, bár sokat hallottam róla, főleg pozitív véleményeket. Nos nem bántam meg, hogy elmentem, az előadás nagyszerű volt. Egy nagyon kellemes és elgondolkodtató estét töltöttem a JESZ-ben.
           Azt gondolom, hogy a Pisti a vérzivatarban Örkény István egyik legnehezebb darabja. Első látásra hihetetlen zagyvaságnak tűnik. A néző számára is óriási munka, hogy egyáltalán arra rájöjjön, hogy ki kicsoda. A darab végtelenül egyszerű eszközökkel ragad meg hihetetlenül nagy és általános dolgokat. Például minket, embereket. Pisti nem más, mint egy ember, de megjelenik a darabban a tevékeny (Keczán Pál), a kimért (Kormos Balázs) és a félszeg (Molnár Tamás) ember is. Az előadás során körüljárhattuk önmagunkat, hogy milyenek vagyunk mi, és milyen az élet mindenféle cukormáz nélkül, megfűszerezve mindezt egy kis történelemmel.
De milyen is ez az élet? Zűrzavaros. Nem könnyű dolog előadni egy olyan darabot, amelynek bármelyik része megállná önmagában is a helyét. De a sok pici jelenet között meg kell teremteni a koherenciát, a kapcsolatot, hogy a néző is megérthesse, aki a legtöbb esetben először találkozik a szöveggel. A darab különlegessége, hogy a jelenetek között időbeli ugrálás van, és gyakorlatilag egy személyt három különböző színész játszik, de mégis négyféle formában jelenik meg, mert olykor vákuum. Olyan volt az egész darab, mint egy mozaik kép. Apró pici pontok tették ki a tökéletes képet. Az ember életéből kiragadott pici jelenetek adták ki magát, az embert. Mint ahogy az életben is mi magunk, a személyiségünk is apró jelenetekből áll össze. Persze Örkény darabjában ezek a jelenetek még meg is voltak csavarva, semmi sem volt a helyén, minden össze volt kuszálva, és minden egymásba fonódott. Az a nagyszerű az egészben, hogy annak ellenére, hogy kusza, torz és groteszk, mégis megértjük miről van szó, és a kép összeáll.
A mozaikból az egyik legjobban sikerült jelenet, az a Duna parti jelenet, amelyben a különböző emberek (zsidó, gyerek, pap, nők és férfiak) megbeszélik a kivégzést végző katonákkal, hogy mégis mit kéne tenni, és sürgetik is, hogy tenni kéne már valamit, s miután kiadta a tiszt a parancsot, ő maga is beáll a sortűz elé. Az elveket követő katona, mint ember ugrott a sortűzbe. A színészek kiválóan játszották, ahogyan az áldozatok olykor együtt működtek, és olykor védekezni próbáltak. Nagyon jó volt az a rendezői megoldás, hogy a Duna parti jelenetben a kivégzést árnyjátékkal oldották meg.
De megjelenik a darabban az embernek egy másik jellegzetes ellentmondása a megújulás és a folytonosság igénye. Ez játszódik le a lakáscsere jelenetben.
Pisti volt németbarát, többnejű férj és a cirkusz porondjának hőse is. Láthattuk humoros és drámai oldaláról az életet. Egyik pillanatról a másikra zuhantunk az érzelmek egyik végletéből a másikba. Az egyik pillanatban még önfeledten nevettünk, a másikban már a mély megrendülésbe sodródtunk.
Véleményem szerint különleges érzést ad egy olyan színházteremben látott darab, mint amilyen a JESZ-é, ahol a játszók és a közönség közel vannak egymáshoz. Egyrészt, a néző úgy érezheti, mintha részese lenne az előadásnak, másrészt pontosan látható a színészek minden rezdülése. Ez persze rendkívül megnehezíti a játszók munkáját, mert minden apró gesztusukra oda kell figyelniük. Azt gondolom, a színészek ezt a feladatot hibátlanul megoldották. Az előadásban helyén volt minden mosoly, bólintás, intés, ölelés. Különösen tetszett a László Virágból (Vörös lány) áradó jókedv és optimizmus.
A darabban alapvetően egy olyan időszakot jelenítettek meg, amit a színészek nem élhettek át, s az általam látott előadás nézői sem, de mindenkinek van valami érzelmi kötődése, valamilyen véleménye róla. A darab pont olyan időszakokat (második világháború, 1956) ragad meg, amelyek nagyon érzékeny pontjai történelmünknek. Nehéz feladat egy ilyen darabot egy olyan színészgárdával megmutatni, akiknek nincsenek történelmi tapasztalataik, csak a társadalomban megőrződött lenyomatokkal találkozhattak. Mégis hiteles alakítások teremtették meg a huszadik század pillanatait. Nagyon jó volt a különböző Pistik szereplőválasztása (Bozó Tamás, Keczán Pál, Kormos Balázs, Molnár Tamás), de nagyszerű volt a Szőke lány (Szomora Lívia), a Barna lány (Jakabfi Edina) és a Vörös lány (László Virág) is. Kedves volt az ő Pistijéért aggódó anya (Pásztó Renáta) és az apa (Inhof László). Érdekes karakter volt a darabban Volnetik bácsi (Mikuli János) alakja, vagy a szexuálisan zaklatott Igazgatónőé (Gáspár Alida).
A díszlet (Mikuli Dorka) csupán jelzésszerű volt. Néhány paraván jelezte a lakásokat, a gyárat, a pódiumot. Egy szék és egy asztal az iskolát. Tetszett az előadásban, hogy ezzel a néhány paravánnal nagyon jól tudták kezelni a teret, mindezt vegyítve egy kis árnyjátékkal.
Nagyon találó volt a zene, a világítás pedig erősítette az egyes jelenetek hangulatát. Az egész játék egyszerűsége tetszett. Az, hogy nem voltak túlbonyolítva a dolgok, mégis a felhőtlen nevetéstől eljuthattunk egészen a mély megrendülésig.

Horváth Eszter