JESZ	2006. november 30.
OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele
A kenyérszelő szívet hasít Internationaler Theater Treff, Lörrach Tizenhat óra buszozás nem is olyan szörnyű, ha színházi fesztiválra utazik az ember. Különösen ha barátok utaznak együtt, egy Társulat. A JESZ negyedik generációja pedig még sosem mutatta meg magát nemzetközi porondon, nagy lelkesedéssel indultunk tehát az útnak. Lörrach pezsgő kisváros a német-svájci határon, agglomerációvá nőve Bázellel, a határátkelő az utca közepén áll. Tizedik éve rendeznek itt nemzetközi színházi találkozót, a fesztiválprogram kezdetben négy előadásból állt, idén négy országból, tíz társulat érkezett, tizenkét produkcióval. Amatőr, fél-professzionális, és professzionális színházak is képviseltették magukat, díjakat nem osztottak, a találkozó inkább szemle jellegű volt. Az értékelő-elemző diszkussziókon jó hangulatú beszélgetések, élénk, udvarias viták folytak a társulatok, és érdeklődők aktív részvételével. Az előadások – számomra kissé meglepő módon – nem csak a fesztivál, hanem a város közönségét is vonzották, a nyitóelőadásra például teljesen megtelt a város kultúrpalotája. Ebben persze szerepe lehetett annak is, hogy a Találkozót szervező Vaclav Spirit, helyi, profi társulata szerepelt, Armer Hebel hajdanvolt, lörrachi költőt megidéző musicaljével. A lokálpatrióta vállalkozás jelentős energiákat égetett, de az értékes pillanatok ellenére nem sikerült belőle jó előadást kovácsolni, az archaikus szövegeket pedig a helyi közönség sem igen értette.  A német és angol amatőr társulatok előadásaiban sok szép színészi játék, és számos érdekes helyzet mellett furcsa volt látni, mennyire elvont, illetve távoli problémákkal foglalkoznak. Nyomasztóan hatottak például az egyik előadáson (Central Youth Theatre, Wolverhampton: A Gathering of Doves) a balkáni háború képei, üresnek a cunaminak nevezett szökőár ihlette filozofálgatások a tengerről (Teatro Piccolo, Stuttgart: STRANDgut, Geschichten von Meer). Üdítő élménynek számított viszont a Nancy-ből érkezett Le Troupo  csapat produkciója (L’exode de Monsieur Anselme), egy igazán problémamentes előadás, kiváló, harsány, ám ízléses színészi alakításokkal, és fegyelmezett, mégis örömteli együttes játékkal. A közönség dőlt a nevetéstől, itt a nyelvi problémák sem jelentettek akadályt. A találkozó fénypontját sokunk számára a Drezdai Bábszínház Psycho című produkciója jelentette Holger Böhme rendezésében, amely Hitchcock történetét elevenítette fel, kitérve annak előzményeire, egészen a gyilkos, Norman Bates születésétől, kiegészítve egy különös, a cselekmény részévé váló elbeszélői kerettel. A bábszínész, Jörg Bretschneider egy kacsahívó síppal és más zajokkal tökéletes értelmezhetőséggel teremtette meg a nyelvi közeget, melyet a kulcsdialógusoknál a film német szinkronjából bevágott szövegrészek egészítettek ki, az eredeti hátborzongató zenei aláfestéssel. Bretschneider bizarr, heterogén díszlettel és eszközökkel játszott, báb, kesztyű és egy megereszkedett emlő egyaránt szerepet kaphattak, bármihez nyúlt azonban, életre kelt a kezében. Az élmény helyhez szögezte a közönséget. Másnap ugyanő egy mesét adott elő a tyúkól megvédelmezéséről rókaveszedelem idején, saját rendezésében, ugyanilyen zseniálisan, tizenkét óra alatt átírva ezzel mindent, amit a bábszínházról valaha is gondoltam. A JESZ az „Ich Lájos Kassák” című előadásával szerepelt a műsorfüzetben, a végzet rendelése folytán azonban a Pisti a vérzivatarban című produkcióval utazott a fesztiválra. Ez a „kis bibi”, valamint a nézőközönség viszonylag csekély magyartudása indokolttá tett bizonyos formai és tartalmi változtatásokat, úgy mint Inhof Laci barátunk szerepkörének kibővítését, a kulcsdialógusok németre fordítását, és bizonyos jelenetek elhagyásával járó igen kemény dramaturgiai munkát. Meg persze egy új próbaidőszakot. Mondanom sem kell, a közönséget sikerült teljesen megdöbbentenünk kis duplacsavarunkkal, az első perctől kezdve érezni lehetett az intenzív figyelmet, ami talán nem csak a közép-baranyai dialektusban elmondott szövegeink hüvelyezgetésére tett kísérletekkel volt magyarázható, legalábbis az előadás végén felcsattanó taps erre engedett következtetni. Remekül éreztük magunkat, igazi örömjáték volt. Talán, mert nagy erőket kellett mozgósítani, hogy legyőzzük a kicsiny színpad, a ragtapasszal rögzített díszlet, a nagy nézőtér, és a nyelvi nehézségek adta problémákat. A diszkussziónál kiderült, az angolok azonkívül, hogy valami abszurdot láttak, egy kukkot sem értettek az egészből, ami nehezen lenne felróható nekik. A németek körében azonban nagy tetszést arattunk, dicsérték a játékot, a kompozíciót, a díszletet, sok kérdést tettek fel például a történelmi kontextussal kapcsolatban, vagy hogy mi az a vákuum. Úgy éreztem, a társaság egy részét kifejezetten fellelkesítette az előadás. Egy müncheni zenész azt javasolta tegyünk egy körutat Németországban, sikerünk lenne, mondta, mert ritkán látni jó színházat. Sör, szivar, dicséretek, megszédítik az ember fejét, talán nem is baj, hogy elérkezett az indulás ideje. Előtte azonban hadd mondjak köszönetet Jánosnak és Andrásnak ezért az egész nagy kalandért. A műszaknak (Öcsi, Donát és Regő), akik Jánossal egy éjszakán át építették a díszletet, állították a fényeket. Minden előadásunkban kemény munkával vesznek részt, velük együtt teljes a Társulat. Alida pedig lázasan, fájó térdekkel utazott, játszott, és segített mindenhol ahol tudott, mindnyájunk részéről őt illeti a legnagyobb köszönet. Kalandunk véget ért, bár én kicsit még mindig a farvizén csónakázom. Ideje kiszállni: „Húzza be az evezőt, Volentik bácsi! Ich versuche ein bisschen auf dem Wasser zu gehen.” B.T