JESZ	2006. november 30.
OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele
Nekem mondanivalóm inkább a fiatalok számára van Beszélgetés Katona Imrével az Univerzitasról, a Madarakról és a JESZ-ről Téged a pécsi közönség elsősorban rendezőként, talán dramaturgként tart számon. És a színházi világot jobban ismerők azt is tudhatják rólad, hogy milyen szereped volt az Universitas Együttesben, de íróként Pécsett kevesen ismernek. Persze létezik a kifejezés: színházi ember. És bár a  színházi ember mindent csinál, azért az írás nem mindig tartozik a sorba. A pályám és személyes sorsom alakulása rendhagyónak mondható, legalábbis az itthoni színházi gyakorlatokat és tapasztalatokat tekintve. Én tizennyolcéves fejjel színész szakra nyertem felvételt a Színművészeti Főiskolára. Ennek ellenére nem szerettem volna színész lenni, hanem filmoperatőr. A képiség érdekelt, a mozi lenyűgözött. Természeti csoda volt, hogy fölvettek százszoros túljelentkezés mellett. De miután bekerültem a színész osztályba, lassan elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen át akartam jelentkezni. Mégis a főiskolán csak két évet végeztem el. Nem voltam könnyen kezelhető, nem voltam az a fajta, akit egy skatulyába bele lehet rakni, pedig ezt szerették volna; behatárolni, hogy ha az ember végez, akkor hősszereplő lesz, jó karakterszínész vagy érdekes komikus. Én kilógtam a sorból. Túlságosan is komolyan vettem. Azt mondták, menjek el bölcsész szakra, és ha megnyugodtam, akkor jöjjek vissza rendezőnek. De így is jó emlékeim vannak a főiskoláról, szerettem az osztálytársaimat is, Várkonyi Zoltán tanáromat is. Aztán a bölcsészkaron megismerkedtem a budapesti egyetemi élettel és az Universitasszal, ami akkor már másfajta terepen dolgozott, nem az akkori színházi konvencióknak megfelelően. Ők már felfedezőúton jártak, aminek én nagy meggyőződéssel a vonzáskörébe kerültem. Itt kialakult egy olyan műhely, ahol nem csak színdarabokat játszottunk, de bizonyos színdarabokat írtunk is, mint például az Universitas első nagy nemzetközi  sikereinek egyikét, Halász Péternek A Pokol 8. köre című darabját. Hogy ez miért alakult ki? Ruszt Jóska, az együttes vezetője és a társulat Wrocławban az ottani nemzetközi fesztiválon látta Grotowskitól az Állhatatos herceget. Többen, köztük például Sólyom Kati, azt mondták Jóskának, hogy ez a jövő. Megismerkedtünk egy újfajta színházzal, ami forradalom volt, csak nem volt hozzá szöveg. Erre volt megoldás, hogy az együttesen belül írni kell. Ruszt Jóska vont be engem is ebbe a munkába, így lettem én az együttes dramaturgja. A kiválasztott műveket a magunk képére gyúrtuk. Ez a munka egyre elvetemültebb lett. Már nem csak átigazítások, kiigazítások jöttek létre, hanem adaptációk, sőt az eredeti mű ihletése nyomán új művek, mint a Befalazott asszony vagy a Passió magyar versekben vagy az Arisztophanész madarai. Ezeket a szövegeket javarészt én írtam, mert én bizonyultam ebben a legeredményesebbnek. Milyen apropója volt az Arisztophanész madarainak akkor, az 1970-es évek elején? Nem hiszem, hogy lett volna neki. Mi nagyon sokat olvastunk, és ha volt egy téma, rögtön jöttek a világirodalmi párhuzamok. Így jutottunk el az Arisztophanészhoz, ami a politikai blöff, az ámítás, a politikai manipuláció egyfajta modelljét állította fel bizonyos komikus szituációk sorával. Hogy találtál rá erre a kódolt, sajátosan magyar nyelvre? Mindig kérdés volt számunkra, hogy egy mű milyen nyelven szólaljon meg, illetve hogy a szövegben legyen jelen a nyelv metafizikája. Hogy többet hordozzon a szöveg, mint amit a nyelv a maga köznapi használatában kifejteni képes. A Befalazott asszony előadásában egy archaizáló nyelven keresztül próbáltuk kibontani az ősiségből ránk maradt történetet. Kifejezetten archaisztikus, balladisztikus, szóismétlésekkel teli szöveg született. Ehhez 17 kötet balladát elolvastunk, és közben szívtuk magunkba a motívumokat, skicceket készítettünk, hogy ezen a nyelven hogyan is kell megszólalni, dialógust építeni. Minden egyes munkánk kutatómunka volt. Az Arisztophanész kapcsán nagyon merész témába vágtunk. A bolsevizmus mögöttünk lévő történetét próbáltuk megjeleníthetővé tenni. Direkt eszközökkel nem lehetett, ugyanakkor nem akartunk megalkudni. Itt jött a nyelvi metafizika. A szöveg sztereotípiákból, nyelvi játékokból adódott össze, és persze minden mondatnak meg volt a hagyományos jelentése. De együtt, ahogy csúszkáltak együtt ezek a nyelvi sztereotípiák, a hagyományos jelentésrendszer stabil kerete széthullott, és sok részjelentésből összeállt egy újabb, amit egyébként nyíltan kimondani nem lehetett. Én, hogy felépítsem a dialógusok folyamatát, napokon keresztül jegyzeteltem. Megírni már semmi nem volt. Hazautaztam édesanyámhoz Debrecenbe, és egy hét alatt kész is lett. Hét tabló, minden nap egy. Hogyan képzeljük el az előadás megszületését? A társulat már kijelölte, hogy milyen produkció szülessen, talán már valami munka is megindult mikor te hoztad a szöveget? Mikor a Befalazott asszony előadása bemutatóhoz közeledett, akkor már gondolkoztunk a következőn. Sőt, nem is vagyok benne biztos, hogy nem kezdtem hozzá az Arisztophanészhoz már a Befalazott asszony próbái alatt. Ezek mindig közös döntések voltak? Nem mondhatnám. Inkább Ruszt Jóskának és nekem szoros egymásra utaltságunk. Közöttünk volt egy olyan fajta munkakapcsolat, hogy ennél teljesebb együttdolgozás és együttgondolkozás nem is lehetett volna. De nem voltak kihagyva a többiek. Ők ezt elfogadták és csatlakoztak hozzá. Mikor elkészült az Arisztophanész madarai, akkor nem is Jóska olvasta el először. Lementünk egy balatoni nyaralóba, ahol felolvastam a többieknek a darabot, aztán két-három napig tanakodtunk róla. Mielőtt Jóska hozzákezdett volna a színpadi próbákhoz, mi már kiosztottuk a szerepeket, ujjgyakorlatokat végeztünk. A cirkusszal ismerkedtünk. Volt egy ismerősünk, aki akkor egyszerre volt bölcsész és növendéke az artista intézetnek, mint bohóc. Eljött hozzánk gyakorlatokat vezetni. Tehát még egy rétege megjelent a készülő munkának. Volt egy ókori irodalmi alapanyag, megalkottál egy nyelvi világot, és van egy harmadik, a cirkusz világa, amit behoztál. Ahogy mi dolgoztunk, annak a hagyományos ábrázoló realizmushoz közvetlen köze már nem volt, túllépett azon. A magatartásunkban volt egyfajta realizmus, ahogy Brecht mondta: „A realista művész az, aki a valósághoz termékeny módon közelít.” Nem az ábrázoló realizmus eszközeivel dolgoztunk már, a szertartás színház terepein szereztünk ismereteket. Másrészt ott volt a komédiás tapasztalat is. Az embert, ha a maga túlszított minőségében rakjuk színpadra, akkor a bohóc eléggé szürrealista színpadi lény. Mennyi munka volt benne, mire a darabbal való megismerkedést követően megszületett az előadás? A tanakodás ideje hónapokig tartott. Míg emésztettük, ujjgyakorlatokat végeztünk, megint két-három hónap. Szórványosan, de azért mégis csak rendszerességgel foglalkoztunk vele, úgy is, hogy Ruszt Jóska nem volt ott. Aztán megjött, és két-három hét alatt a színpadra állította az előadást. De akkor napi 4 vagy 6 órai munka ment folyamatosan. Hétköznap vagy vasárnap nem számított, este tíztől éjjel kettőig, háromig. Megszállott állapot volt. Mikor volt a bemutató? 1973. december közepén. Mondj valamit az előadás sorsáról! Még nem mutattuk be, de már bizonyos hivatali berkekben közkézen forgott a szöveg. Mikor mentünk volna engedélyt kérni, már bent volt náluk a példány, és nyaggattak minket. Ha valaki átgondoltan kezeli a témát, fel sem tételezte volna, hogy ezt be lehet mutatni. Mi nem voltunk ennyire átgondoltak. Harcoltunk érte, mikor cenzúrázni akarták, mellébeszéltünk, cáfoltunk, nagy rutinunk volt már ebben. Egy betű nem került kihúzásra. De olyan kódolt és rejtjeles volt a szöveg, hogy nem igazodtak el rajta kellő biztonsággal. Bemutattuk és nem került betiltásra. Annyira vakmerőek voltunk, hogy számításba sem vettük, mit csinálunk szemrebbenés nélkül. Nagy szerencse volt, hogy mivel ránk odafigyeltek, rögtön az első héten megjelentek kritikák. Első 5-6 előadásunkra tódult a tömeg, nem lehetett jegyet kapni És ha valami hirtelen ekkora nyilvánosságot kap, betiltani nem lehet. Megvárták a következő évad kezdetét. Addig mi meg játszottuk, ahol csak tudtuk, nem sejtettük, hogy Demoklész kardja lebeg a fejünk fölött. Márpedig az lebegett. Téged hogy érintett a betiltás? Nem volt arca annak, aki betiltotta. Úgy jött vissza a nyomdából az októberi műsorunk, hogy hiába adtuk le a Madarak előadásdátumait, nem szerepeltek a plakáton. Arca volt más dolgoknak, amik élesen bennem maradtak. Hívtak engem is, Rusztot is kihallgatásokra. Az évad elején, és ettől nagyon megriadtunk. Jóska akkor önszántából elengedte ezt a munkát, megijedt. Engem meg nagy hirtelen leszerződtettek a Pécsi Nemzeti Színházhoz dramaturgként. Váratlanul ért. De azért nem szakadt meg az Universtiasszal a kapcsolatod? Nem szűnt meg, de két éven át ők nyilvánosan nem is igen csináltak semmit. Mikor ellenünk ezt az eljárássorozatot indították, akkor a Szegedi Egyetemi Színpadnál is tisztogatás történt. Paál Istit a szó szoros értelmében eltávolították. Két évig Paál István gyakorlatokat vezetett az Universitasnak. De közben őt is leszerződtették Pécsre. Így akkor nyilván a darab fiókba került. Nem volt újabb bemutató. Jó pár év múlva. Az Arvisura mutatta be, akinek az egykori Universitasos Somogyi volt a vezetője, megalakulása után az Arisztophanészt tűzte ki első előadásul. Ők egy évig dolgoztak rajta. Elmélyültebb, jobb és választékosabb volt, mint a mienk. 81-ben mutatták be és még 87-ben is játszották. Másutt is tudok róla, hogy amatőr együttesek játszották, de azokat a produkciókat nem láttam. Nézzük a mát, már az ezredfordulót követően. Hogy jut eszedbe ezt a művet elővenni, illetve úgy elővenni, hogy rendezőként állsz a dolog mögé. És a JESZ milyen szerepet játszik ebben a döntésben? Egyrészt hogy tárgyánál és mondandójánál fogva miért érintett meg minket annak idején egy jó komédia? Mert felfedeztünk benne egy olyan üzenetet, egy olyan tartalmat, ami a mi problémáinkat is átláthatóbbá teszi. Segített, és továbbgondoltuk. Olyan mély probléma szólal meg a műben, hogy sajnálattal tapasztaljuk, ma is aktuális. Bár a történelem kereke azóta nagyot fordult, de nem mondhatjuk, hogy a hazugság, a manipuláció a politikában, a közéletben ne kapna teret ma is. Ez tragikus egy ilyen típusú komédia esetében, hogy gondolatai és tartalmai nem avultak el. Ez az egyik. A másik, hogy mindennek, amit a magyar egyetemi színház az elmúlt évtizedekben létrehozott, ennek most örököse, folytatója a Janus Egyetemi Színházon kívül nincs más. A JESZ identitása is meghatározottabb, ha kapcsolatot talál a saját hagyományaival. Ez lehet az oka, hogy a JESZ előadásai között az Aristophanész madarainak helye van. Másrészt én szívesen venném, ha más rendezné. Nekem ilyenfajta ambícióim nem voltak, mivel a dolog kapcsán íróként megtettem a magamét. De úgy érzem, hogy talán jobban belelátok a lehetőségeibe, mint bárki más, ezért talán nem szerencsétlen dolog. De nem voltam én a munkafolyamatban egy diktátumokkal dolgozó, radikális rendező. Arról volt szó inkább, hogy igyekeztem meglesni a lehetőségeit a színészeknek. Hogy ők saját magukat hogyan képesek megtalálni egy ilyen autentikus rendszerben, ami a darab világának megfelel. Eszközök, kifejezésmódok kerülnek a birtokukba, és ők önmagukat képesek megtalálni az előadásban. Szokták mondani, hogy a Kádár kor színházi nyelvezetét nagyon óvatosan kell használnunk, hiszen az a kódolt nyelv ma már nem úgy működik. Itt pedig ez a kódolt nyelv oda van téve a színpad közepére. A helyzet az, hogy ez nem is annyira kódolt. A szöveg eljátszik a szavakkal, a nyelvi lelemények zuhatagában bujkálnia lehet a gondolatnak, de ez egy nagyon is nyílt gondolat. Ráadásul ma már a nyelvi asszociációs lehetőségek, lelemények feltárásában gyakorlottabb a közönség, mint annak idején. Van ennek az előadásnak még egy különlegessége, amit nem tudom, mennyire a helyzet adott, vagy a lehetőségek felismerése, hogy három fuvolista zenél benne. Ez egy varázslatos véletlen. Nagyon sajnálom, hogy az idő szűke miatt ebből nem csiholhattunk ki sokkal nagyobb esélyt, de nagyon jó, hogy professzionális szinten muzsikáló emberek vannak a társulatban. Itt, a JESZ-ben a működésedet a fiatal egyetemista generációval kezdted egy stúdiummal, és őket ismerted meg. Valahogy mégis úgy alakult, hogy az előadás alapvetően, jórészt az idősebb JESZ-es színészek, sőt a hivatásos színészek vállán nyugszik. Ha a JESZ-hez én úgy érkezem, hogy tanítanom lehet, akkor nekem mondanivalóm inkább a fiatalok számára van. Az előadás színrevitele viszont azt követelte, hogy érett, tapasztalt, kiváló színészek kaphassák meg a szerepet, mert mérhetetlen nagy a feladat. Habár az Universitas berkeiben fiatalok játszották, de olyanok, akiknek már évek óta ez volt a színházi anyanyelve. A Pécsi Nemzeti Színház tulajdonképpeni színészeivel, akiknek a Janushoz és az experimentális tapasztalatokhoz semmi közük, velük elképzelhetetlennek tartanám az előadás színre vitelét. Az a fajta színészi felvértezettség, amelyik egy ilyen mély szöveg megközelítése esetén alapkritérium, ez a felvértezettség, a társulat idősebb tagjaiban van meg kiválóan. Ért engem az a hatás, bennem van az a meggyőződés, hogy ők kiváló színészek. Akik nem csak a hagyományos színjátszás terén bírnak tapasztalatokkal. MJ