|
|
|
|
|
|
JESZ |
2007.
szeptember 20. |
|
|
OLVASÓPRÓBA |
A
Pécsi
Tudományegyetem színházi
műhelyének hírlevele |
|
|
||
|
TÓGA KONTRA KERTÉSZNADRÁG
Se
rohamosztag, se tank, mégcsak a leghalványabb utalást sem látjuk a második
világháborúra vonatkozóan a Mikuli János rendezte A nagy Romulus előadásán. A
legnagyobb örömömre. Egy olyan értelmezése ez a Dürrenmatt drámának, ami
vonatkoztatható bármely korra, különösem napjainkra.
 Romulust,
az utolsó nyugatrómai császárt nem
foglalkoztatja a körülötte zajló világ, a
birodalom hanyatlása, a germánok veszedelmes
közeledése, csupán egy dolog
érdekli, hogy a gondosan nevelgetett
tyúkállományának
tojástermelése milyen
irányba halad. Az őt körülvevő udvari alkalmazottak, a
császárné, a lánya és
még a műkereskedő is próbálja menteni, ami
még menthető. Ki először még a
birodalmat, aztán már az életét, ki a
kincseit. Csak Romulus nem. Ő látszatra
egy idióta, aki mindent, még a saját
életét is hagyja elveszni.
Jó dramaturgiával felépített darab a Nagy Romulus. Mi, nézők, az utolsó, éjszakai jelenetig azt gondoljuk, hogy jajjj, hát mit csinál ez a császár (!), már ha lehet egyáltalán annak nevezni… aztán koppanunk, mert kiderül, hogy itt tudatos, mi több direkt birodalomrombolásról folyik a diskurzus a színpadon. Romulus ugyanis úgy gondolja – teszem hozzá halkan, hogy azért mégiscsak helyesen – hogy ezt a népet, ezt a magából kivetkőzött, elferdült világot már nem lehet talapra állítani. Itt már csak a teljes pusztulás és az utána való újrateremtés segíthet. De ahhoz fel kell áldoznia magát, a szeretteit, a birodalmát. Tóth András Ernő nagyszerűen alakítja a császárt, akit a darab végéig lehetetlen komolyan venni. (Nem is veszi annak senki, csak Odoaker, de erről még később lesz szó). Nagyon jól kiegészíti partnere, a császárné, akit Horváth Krisztina játszik. A karakter finnyássága, magasan hordott orra igazi császárnévá formálják. Különösen hiteles mozzanat, amikor a limonádét készíti, sok-sok-sok kockacukorral, mert hiszen ő édesen szeretné az életet, de erre Romulus mellett vajmi kevés esélye van. Üde színfoltja az előadásnak Zénó, az elmenekült keletrómai császár. Bánky Gábor által kiválóan megformált figura egy gyermeki lelket takar, aki csak látszatra próbál törődni a germánokkal, helyette inkább szőlőt majszol, és kiskacsákkal játszadozik a medence partján. Olyan, mint a császárt körülvevő udvari emberek. Próbálják megtartani a maguk kis világát, amelyet még nem fertőzött meg a háború, és közben csak látszatra tesznek úgy, mint akik a saját testükön át is megvédik a birodalmat. Ellenpólusként egyetlen alak tűnik ki, Aemilianus (megformálója Köles Ferenc) a császár lányának kedvese, aki három évig raboskodott a germánok fogságában, majd elmenekülve visszatért a császári udvarba. Senki sem ismeri fel, még Rea sem, egyedül Romulus tudja, hogy ki áll vele szemben. Aemilianus kilóg a sorból. Ő tudja mit jelent a háború, mit jelent a megaláztatás, az éhezés, ő már tudja, hogy a hatalmi harcnak, a nyereség utáni vágynak nem az uralkodó osztály, hanem a nép a vesztese, hiszen a császári udvar elmenekül, de az emberek nem tudnak hová menekülni. Ezt tudja Romulus is, ezt a tudást ismeri fel ő egyedül Aemilianusban. Mikuli János rendezésében két karaktert egyetlen színész, Urbán Tibor formál meg nagyszerűen. A nadrággyáros, egy tipikus pénzsóvár üzletember, akiről természetesen nem hiányozhat a nyakkendő, a napszemüveg, a kezéből pedig az inflációt ábrázoló grafikonok. Láthatjuk, hogy Romulusnak nincs sok választása, vagy eladja magát, pontosabban a lányát, vagy veszni hagyja a birodalmát. Veszni hagyja, hiszen ez a cél, és ez remek üzlet a számára. A darab csúcspontja a két ellenséges nemzet vezetőjének, Romulusnak és Odoakarnek a találkozása, amelyről nehéz lenne elmondani, hogy álom-e vagy valóság. Mikuli itt érdekes csavarral oldotta meg a darab utolsó jelenetét. Azt is mondhatnánk, hogy átírta Dürrenmattot, és ezzel egy teljesen új olvasatot adott a műnek. Dürrenmattnál, Odoaker és Romulus megegyezik, boldog idők várnak a világra. A JESZ előadásában nyitva marad a darab vége, nem tudjuk, hogy a germánok hogyan érkeznek meg a palotába, és nem tudjuk meg Romulus további sorsát sem, csak következtetni lehet a birodalom összeomlására és a császár halálára. Romulus lefekvés után találkozik Odoakerrel, aki a nadrággyáros képében és nadrágban jelenik meg előtte. Majd kiderül kettejük kedélyes elbeszélgetéséből, hogy a germánok fejedelme Romulushoz hasonlóan szintén szenvedélyes tyúktenyésztő. Az egész jelenet legabszurdabb és legjobb mozzanata a két „vezér” tyúkszerű mozgása, ami torz képet mutat mindkettejükről és viaskodásaikról. Meg kell említeni a díszletet is, /Németh Pál munkája/ hiszen zseniális megoldásokat láthatunk a színpadon. Központi elemként szolgál az asztal-medence-ágy, ami körül forog minden, szó szerint, mert a palota falait kifordítva máris a tyúktenyészettől zsúfolt udvaron találjuk magunkat. A jelmezek /Szabó Zsuzsa/ nagyszerűen vannak kigondolva, a tóga mellé strandpapucs kerül, napszemüveg a fejre, műanyagtálcára a tojás. Mintha minden azt ordítaná, hogy ez itt nem a középkor kezdete, még csak nem is Róma, ez nem a távoli múltban játszódik, hanem itt az orrunk előtt. Elénk, a jövőnk elé, a jelenünk elé állított tükröt nézzük majdnem két órán át. És az előadás után ismét csak konstatálhatjuk lehajtott fejjel, hogy hát igen, nincs itt, ebben a világban minden rendben. Vörös Dóra
|
||