JESZ	2006. november 30.
OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele
Jubileumot ünneplünk ebben az évben, és helyesen tesszük, ha nemcsak a JESZ elmúlt tíz esztendejére tekintünk vissza, de annak előzményeire is. Nem kétséges, hogy a budapesti Egyetemi Színpadot s annak legendás műhelyét, az Universitast megalapozó előzményként tarthatjuk számon. Az Universitas Együttes színháztörténeti jelentőségű előadásainak hátterében szívós mindennapi tevékenység, komplex elméleti és gyakorlati kutatómunka zajlott. Az elkészült produkciókat már lehetetlen visszaidézni, noha emlékük talán még ott lappang az utolsó nézők szempillája mögött. A színészi tréninghez kapcsolt napi dokumentáció s a teoretikus jegyzetek azonban nem vesztek el. Katona Imre tizenkét évig dolgozott az Universitas művészeti vezetőjeként. Megőrzött vázlatai közül néhányat most közreadunk. 1. Jegyzet a CSELEKVŐ ALAPELEMEK kapcsán az imaginatív színházról írott vázlataimból (Universitas Együttes) Egy színházi előadásban a színésznek az a dolga, hogy nem létező - a környezet történéseiből kiemelt - fiktív cselekvéseket cselekedjék. A színház: cselekvés a valóságból kiszakítva. A színházi akció: műalkotás. Ha ezt a megállapítást axiómának tekintjük, akkor nem vagyunk rákényszerülve arra, hogy a valóságot reprodukáljuk. Ellenkezőleg. Megtehetjük azt, hogy a valóságot felbontjuk, és a fiktív cselekvés új, sajátos összefüggéseit hozzuk létre. Az imaginatív színház milyenségét ennek az eljárásnak a sajátosságai eredményezik. Az a kérdés tehát, hogy maga az eljárás mennyire mélyreható, mennyiben képes új struktúra létrehozására, hol leli meg a felbontás archimédeszi pontját, mit ment át az élet realitásaiból, mit torzít, mit hangsúlyoz, mit hagy figyelmen kívül és mit nagyít fel, mit hagy érintetlenül, milyen elemeket szór szét vagy hoz szintézisbe és hogyan lopja be a drámai struktúrába az ismeretlent, a köznapi értelmű valótlant, a mély-valóságot, vagyis: miként képes feltárni a lét valójában hozzáférhetetlen, ám esszenciális anyagát. Egy szenzualista műalkotásban az érzékelt (ábrázolható) világnak van prioritása. Az imaginatív műalkotás viszont a képzelet elsődlegességére épít. Az imaginatív színház felrobbantja a narratív szerkezetet. Szakít az úgynevezett „interpretálással”. Szakít azzal, amit „az egyén párbeszédes és lélektani ábrázolásának” nevezünk. Szakít a reprodukálással. Szakít azzal, hogy a dráma „a jellem feltárása realisztikusan hiteles konfliktusok motívumára alapozva”. Ehelyett arra vállalkozik, hogy átvilágítsa a dolgokat, a létezést és az embert. A narratív és ábrázoló tendencia feltételezése szerint a legkisebb felfogható és feldolgozható drámai alapegység A SZITUÁCIÓ. Ám ha a narratív tényezőt elvetjük, meg tudjuk ragadni a drámai cselekvésnek egy ennél is tömörebb alapelemét. olyan ez, mintha egy mozzanatot radikálisan kiragadnánk a narratív folyamatból, mintha megfosztanánk az okoktól és az okozattól és a végtelenbe helyeznénk. Látszólag persze benne vagyunk egy szituáció kellős közepében, holott az akciónak egyáltalán nincsen (narratív) kerete. Konvencionális értelemben tehát szituáció sincsen. Ez a fajta cselekvés időben tetszőlegesre tágul. (Bárhol elmetszhető, vagy bárhol szituációvá „teljesedhet”, ha hozzá csatolunk valamely fordulatot.) E modell imaginatív megvalósulásait cselekvő alapelemeknek nevezem. Nem hordoznak ugyanis többet vagy kevesebbet, mint a színpadi cselekvés esszenciális minimumát. S valóban, ami itt megjelenik, az még nem helyzet, de mégis konkrét színházi cselekvés. Ennek a modellnek tulajdonsága az egyszerűség és a komplexitás. A CSELEKVŐ ALAPELEM egyszerű, mert tovább már nem bontható. És összetett, mert     fizikailag pontosan behatárolható,     kötődik hozzá egy közérzet,     vissza és előre utaló perspektívája     és atmoszférája van. További fontos követelmény a konkrétság. (Nem eszméket játszunk, hanem egy meghatározott cselekvést.) A jelenség ugyanakkor mégiscsak absztrakt, hiszen az akció szabadon lebeg az űrben, - az akciót kivontuk a történet összefüggéseiből, a kiválasztott konkrét cselekvés-elemet absztraháltuk: elvonatkoztattuk a cselekvési folyamat menetétől. 2. Jegyzet a DISZKONTINUITÁS és a SZÍNPADI POLÉMIA kapcsán az imaginatív színházról írott vázlataimból (Universitas Együttes) KONTINUITÁS – DISZKONTINUITÁS A szituáció megköveteli a folytonosságot, a kontinuitást. Ha lebontjuk a szituáció falait, a diszkontinuitás lehetősége adódik elő, vagyis képesek vagyunk arra, hogy a színházi cselekvést szaggatott, foltokból építkező struktúrába helyezzük. A diszkontinuitás tulajdonképpeni eredménye a MONTÁZS. (Efféle, teátrális montázsokat produkálnak az álmok.)  SZÍNPADI POLÉMIA A fiktív cselekvés új összefüggéseit hozza létre a színpadi polémia is, mely megtámadja a dolgok egynemű logikáját. A szenzualista (ábrázoló, realista) művészet azt feltételezi, hogy a valóság már eleve a maga külső megjelenésében is teljes és koherens. Ez a fajta művészet tiszteletben tartja a formális logikát. Az imaginatív színház módszere más. A mi gyakorlatunkban sűrűn előadódik, hogy nem erősítjük meg a dolgokat a maguk logikai irányába ható értelmezéssel, hanem formális tagadásokkal fejezzük ki a dolgok belső feszültségeit. A színpadi akciót polemikus összetevőkből hozzuk létre. Ily módon két – vagy több – egymás melletti mozzanatnak önálló és független logikája lehet. A képzelet színpadán az akció és reakció, az előzmény és következmény, az akció és a megtörténés körülményei polemikus viszonyba kerülnek a logikai többértelműség sokféle variációja szerint. Katona Imre