JESZ

2008.június 29.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

Hangképek az Ármány és szerelem  bemutatója után

Koszits Attila interjúi

Inhof László

Koszits Attila: Inhof László játszotta Von Waltert, az első minisztert a fejedelem udvarában. Milyennek gondoltad te ezt az embert, akit most játszanod kellett?

Inhof László: Természetesen a figura nem szimpatikus számomra. Én magam is gyakorló apa vagyok és távol állnak tőlem ezek a nevelési és családirányítási elvek, mégis valahogy könnyedén jött, mert mindazt a feszültséget, ami egyébként ott lappang az emberben, hát azt bátran ki lehetett engedni. És egy rendkívül autokratikus személyiségről van szó, egy olyan apáról, akinek semmi nem számít, csak az érdek. De én úgy gondolom, hogy nemcsak a múltban leledzenek ilyen példák, hanem napjainkból is tudunk meríteni, sőt hogyha egy picit elemelkedünk attól, hogy apa–fia kontextusban vizsgáljuk ezt a kapcsolatot, esetleg egy főnök–beosztott viszonyban, vagy akár egyéb társadalmi szituációkban, akkor azért ez nem egy olyan nagyon távoli és nagyon misztikus figura.

K. A.: Tehát morálisan megkérdőjelezhető ez az ember, hogy finoman fogalmazzak. Volt valami olyan, ami nehézséget okozott a próbák során, hiszen nagyon jó az összetétele a szereplőgárdának, a nagy öregek, mint például te is benne vagy, meg még jó páran, de ott van mellettetek az a fiatalabb generáció, amelyik nagyon följött már az utóbbi években, de lassan már ők is a kiöregedés sorára jutnak.

I. L.: Hát csak az a szomorú, hogy életkor szerint is lassan apja lehetnék a darabbeli fiamnak. A nehézséget elsősorban az jelentette, hogy egy forrongó személyiséget eljátszani, számomra azt jelentené, hogy heves gesztikulációkkal, hajtépésekkel, csapkodásokkal és egyéb impulzív eszközökkel kéne megformálni a szerepet. Ehhez képest a rendező azt kérte, hogy ne gesztikuláljak. Innentől kezdve a kezeim nem mozoghattak, a testemet is kordában kellett tartani, tehát valóban arra volt szükség, hogy az érzelmet úgy jelenítsem meg, hogy arccal, hanggal alásegíthetek, de más egyéb eszköz nem állt rendelkezésre.

K. A.: Plusz hozzá a testtartás, az nagyon kifejező volt, ebben volt igazán erő, ebben a fajta előadásmódban, hogy nincs gesztikuláció.

I. L.: Én is úgy gondolom, hogy valóban ez a feszes, merev testtartás, erőt sugárzó megjelenéssel az, ami valóban egyedivé tette ezt a dolgot.

Bozó Tamás

Koszits Attila: Bozó Tamásnak immár sokadszor nagyon jó szerep jutott. Most ezúttal az Ármány és szerelem című darab főszerepét kapta. Von Walter első miniszter fiát, Ferdinánd őrnagyot alakította. Nekem az tűnt fel, hogy annyira kortalanná lett téve ez a darab, tehát olyan örök emberi problémák jöttek ki belőle, bár a darab nagyon régi, több mint kétszáz éves, de a mai korban is ugyanezek a problémák vannak, azt hiszem.

Bozó Tamás: Azt gondolom, ez volt a tétje, amennyiben a darabban nagyon szélsőséges és igaz érzelmek munkálnak és a mai, kissé cinikus világunkban nagy kérdés, hogy léteznek-e ezek az érzelmek még, hitelesen megélhetőek-e. Hiszen az emberek a színházban is legtöbbször röhögnek, legtöbbször gúnyos félmosolyokat küldenek egymásnak, és ritkán látunk valóban megélt, igaz érzelmeket, illetve ezeknek az őszinte kifejeződését. Ezzel a darabbal ezt az igen magas mércét állítottuk magunknak, hogy el tudjuk-e ezt játszani, át tudjuk-e ezt élni, és nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy a közönség befogadja-e ezt, tud-e élni ezekkel az érzelmekkel.

K. A.: Hát, ez sikerült, ez az elképzelés. Schiller mit jelent egy fiatalnak? Mit jelent ez a darab? És most itt a bemutató után milyen érzések vannak benned?

B. T.: Schillerrel utoljára az érettségi előtt, középiskolás koromban találkoztam. Nagyon szerettem már akkor is olvasni az Ármány és szerelmet. Természetesen ilyenkor elővesszük a szövegkönyvet és felújítjuk az emlékeinket. Az a szöveg, ami itt a JESZ színpadán elhangzott, az teljesen a darab alapján készült, de egy erősen meghúzott szöveg, hiszen ez egy igen hosszú előadás lenne, ráadásul olyan szóvirágokkal és olyan mondatokkal, amik a mai korban már nehezen hatnának hitelesen. Nagy élmény volt ezzel a szöveggel dolgozni. Főleg úgy, hogy az előző előadásunk az az Übütragédia volt, ami egy homlokegyenest ellenkező, abszurd, önmagából kivetkezett gondolkodású, polémiákra épülő komédia, tragikomédia. És azután egy reális-romantikus szöveggel dolgozni, ez igen nagy kihívás és élmény volt.

K. A.: Egy váratlan helyzet adódott a bemutatón, leszakadt egy vízzel telt edény, aminek lógni, himbálóznia kellett volna, a technikai ördöge, és profi módon megoldottad, hogy meg se lepődtél szinte.

B. T.: A színészt gyakran érik meglepetések. Olykor a saját, olykor a műszak, olykor csak a sors hibájából illetve szeszélyéből, de szerencsére valóban sikerült ezt most megoldani. Nem ez az első ilyen helyzet. Erre lélekben mindig készülünk. Fontos a lélekjelenlét ilyenkor.

Szomora Lívia és László Virág

Koszits Attila: A darab két női főszereplőjével ülök itt szemben: lady Milford, a fejedelem kegyencnője – László Virág alakította, Miller muzsikus lányát, Lujzát pedig Szomora Lívia. Azt hiszem, az életben nem vagytok ellenfelek?

Szomora Lívia: Egyáltalán nem, sőt nagyon jó barátnők vagyunk. Úgy hogy ez nehézséget is jelentett a próbaidőszak elején.

K. A.: Az mit jelentett?

Sz. L.: Hát nagyon furcsa volt ez számomra, Virágot ilyen szerepben látni. Én soha nem láttam még ilyen kegyetlennek és erősnek és fegyelmezettnek. Nagyon, nagyon furcsa volt.

K. A.: Tényleg nagyon jól elkaptad ezt a figurát. Hogyan tudtál erre ráhangolódni? Mi a módszered tulajdonképpen?

László Virág: Nem tudom. A figura kemény oldalát, azt talán könnyebb volt megfogni. Inkább amikor ellágyultam, meg elálmodoztam, az volt nehéz, meg hogy ez a kettő folyamatosan váltja egymást. Van, hogy egy mondaton belül, meg mondatról mondatra jön a keménység, meg a lágyság. Hogyan készültem rá? Bejöttem két órával előbb, és igyekeztem érzelmileg úgy felspannolni magamat, hogy meg tudjam csinálni az egészet.

K. A.: Társadalmi különbségeket is tükröz a darab, ami a mai világban megint csak létezik, azt hiszem, tehát ezért kortalan, hiába kétszáz éves. Akkor is megvoltak a kasztok, most megint csak kialakulóban vannak itthon, nálunk is. Lujza, a szegény, egyszerű női lélek, aki olyan nagyon kiadja magát az elején.

Sz. L.: Miller Lujza nagyon őszinte és nyitott lány. Vallásos, és szerelmes is, és szerintem ez a szerelem, ez nyitja ki tulajdonképpen a világ felé, ami megmutatja ennek a világnak a kegyetlenségét is. És ez lesz a veszte.

K. A.: De hát a szerelem lady Milfordot is hatalmába keríti, csak valami egészen más módon, hiszen más tapasztalatok után jut el a szerelemhez.

L. V.: Igen. Egyébként még most is kétséges számomra, hogy ennek a ladynek mennyire valóságos ez a szerelem. Hogy talán igazából csak úgy belelovalja magát ebbe a szerelembe, és nem is biztos, hogy ő őszintén átérzi ezeket az érzelmeket.

K. A.: Lehet, hogy valami érdek motiválja?

L. V.: Vagy, hogy már szeretne úgy érezni. Nem tudom. Szóval ez még mindig kérdéses. Érdekes, pedig mindennek olyan egyértelműnek kéne lennie, de kérdéses.

K. A.: Viszont a tiszta szerelem Lujzánál jelent meg, azt hiszem, teljesen. Szóval ez hogyan működik színpadon?

Sz. L.: Az volt nehéz ebben, hogy mivel ez egy XVIII. századi szöveg, ezért olyan mondatokat mondunk ki, amit a próbafolyamat elején el se hittünk, hogy egyáltalán kimondhatók, és a szerelmet közvetítik.

K. A.: És a sok-sok víz a végén?.

Sz. L.: Furcsán hangzik, de segített a víz. Segített, mert az ember szenvedett tőle, és ettől lehet, hogy hitelesebb volt a szenvedés és a halál.

Elhangzott a Régió Rádióban.