Olvasópóba


	JESZ	2007.szeptember 20.
	OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

	Theater Night Fever lázba hozott nézők a lombikban A határsértés manapság a művészetekben már közhely. De legalábbis evidencia. Az azonban, hogy egy kísérleti jelleggel létrehozott, saját műfaji határait megmutatni/feszegetni/átlépni próbáló színházi előadás zsúfolt házzal fut, és a nézőközönség több mint felét képes az előadás után is a székekhez szegezni egy kis beszélgetésre – ami aztán másfél órásra is elhúzódik a figyelem lankadása nélkül, sőt élénk eszmecserét, vitát vált ki –, már nem mindennapi. Kivált, ha mindez Pécsett sikerül. Jelen beszámoló keletkezése idején ugyan éppen dübörög a POSZT, de minden Pécsett élő művészetkedvelő tudja, hogy kevés olyan esemény van városkánkban, ami képes megmozgatni az embereket. (És ha nevezett művészetkedvelő magába néz, tudja, hogy maga is csak a szűk érdeklődésének megfelelő programokon jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.) A Janus Egyetemi Színháznak azonban az elmúlt évadban sikerült a bravúr. A Téves kapcsolás eddigi előadásai teltházzal futottak, és a lehetőségek végső határáig beállított pótszékek ellenére is akadtak, akik bizony kiszorultak a nézőtérről. Az előadás a Határsáv című – majdan összesen öt előadásból álló – sorozat nyitódarabja. A JESZ vezetői a színház fennállásának tizedik évfordulója alkalmából elhatározták, hogy felkérnek öt rendezőt, hogy öt színész közreműködésével, nagyjából egy-egy hetes próbaidőszakkal hozzanak létre egy-egy előadást, amely a színház valamely határmezsgyéjén mozog. Az öt kísérletet a színészek – Domonyai András, Hollósi Orsolya, Horváth Krisztina, Juhász Mátyás és Kiss Andrea – kötik össze, a szereplőgárda ugyanis állandó. Az első előadás rendezését Mészáros Péter Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmrendező vállalta, aki természetesen a film és a színház közelítésén dolgozott a rendelkezésére álló nyolc próbanap alatt. Ez alatt kellett eljutni az olvasópróbától a főpróbáig. A darab, a Téves kapcsolás egy kommersz amerikai krimi. Először rádiójáték született belőle, aztán színdarab, végül meg is filmesítették. Jelen előadás vezérfonalául a rádiójáték forgatókönyve szolgált (és külön érdekesség, hogy a rendező nem látta a belőle készült filmet). A történet – Mészáros Péter kifejezésével élve – elég vékony: az első tíz percben minden néző tudja, mi lesz a végkifejlet. (Mrs. Stevenson a férjét szeretné elérni telefonon, ám egy téves kapcsolás folytán kihallgat egy beszélgetést, melynek során két férfi egy magányos nő ellen elkövetendő gyilkosság részleteit beszéli meg. Az asszony áldozattá váló nőtársával együttérezve próbál minden lehetséges úton-módon segíteni; bejelentéseket tesz, próbálja lenyomoztatni a kihallgatott beszélgetést, de hiába. A leendő áldozat paraméterei eközben rá is pontosan illenek…) A darabválasztás azonban nem véletlen. Éppen azért ennyire átlátszó, azért rádiójáték és azért egyszerű nyelvezetű, hogy arra tudjunk figyelni, ami fontos: a kísérletre. A belépő nézőt egy állókép fogadja: négy merev alak, hárman íróasztaloknál ülnek, fejük felett két vetítővászon, a negyedik a falnak támaszkodva áll. Van, akit itt ültetnek le. Másokat átterelnek a színpad mellett, a színpadot lezáró, hátsó fal túloldalára – kukucskáló színpadon mindig tabu –, ahol egy másik színpadkép fogad: egy asszony ül tolókocsiban. Ezen a színpadon nincs semmilyen vizuális eszköz; a minimálisan berendezett teret kizárólag a színész uralja. Az itt helyet foglaló nézők tehát kizárólag Mrs. Stevensont (Hollósi Orsolya) láthatják, a fal túloldaláról, a másik színpadról csupán a hangok hallatszanak át – és viszont. Ez egyrészt a rádiójáték-vonulatot erősíti (az előadás keretéül is a rádió szolgál), másrészt, mivel a darabban minden kommunikáció kizárólag telefonon zajlik, teljesen indokolt. Az egyik térben tehát egy kisasztal, rajta a telefon, mellette egy állólámpa, odébb egy állványon rádió; benne egyedül a színész, tolószékben – nem könnyű színházi helyzet, majdnem-monodráma meglehetősen redukált eszközökkel. A másik térben eközben számtalan tér találkozik: összesen – ha jól számolom – kilenc helyszín különül el, ebből egyszerre legfeljebb négy játszik; és ott van még a két vetítővászon. Ezeken makrókat láthatunk, általában az épp aktív színész arcát, kezét, száját, de van, hogy tárgyakat, vagy épp két színész ’részleteit’ a két vásznon (két operatőr egy-egy kamerával élőben követi a színészek mozdulatait, mi több: a képek rögzítésre sem kerülnek). Egy vizuális orgia tárul tehát a néző szeme elé, amiből maga szűri ki, mikor mit választ a tekintete. Ahogy ez az eddigiekből kitűnt, az előadásban mindenki végig színen van; nincs takarás. A térben való eligazodásunkat jól bevált színházi jelzések segítik: a kosztümváltás figuraváltás is, és – mint arra rögtön rájövünk – helyszínváltás is egyben. Ilyen hosszú leírás kellett hozzá, hogy érdemben tudjak beszélni az előadásról, a kísérlet-felvetette kérdésekről. A két tér elválasztja tehát a pusztán színházi élményt a mediatizált tér kínálta élményektől; Hollósi Orsolyának hagyományos színházi eszközökkel egyedül kell végig fenntartania a figyelmet, amikor őt figyeljük, akkor tulajdonképp kontrollcsoport vagyunk. A másik oldalon lehetünk tanúi a valódi kísérletnek. A színház és film határmezsgyéjét ugyanis módszertani szempontból közelíti az előadás, és ez főleg a színészi játék szempontjából érdekes. Ebben a mediatizált térben ugyanis egyszerre nyílik alkalmunk a színészt színpadon és vásznon megfigyelni: látjuk, mennyivel kevesebbnek tűnik egy-egy gesztus, egy-egy arcmozgás a színpadon, ami épp elegendő, élő a vásznon; milyen rettenetesen lassú egy mozdulat a színpadon, ami a vásznon pont megfelelő gyorsaságú. A színészeknek (Domonyai, Horváth, Juhász, Kiss) ugyanakkor azt a tempót, a stilizáltságnak azt a fokát kellett megtalálniuk, ami által egyszerre élvezhető a játék filmen és színpadon. A néző eldönteti, melyik látványt részesíti előnyben. Az előadás két részből áll, és a szünetben a közönség helyet cserél: aki először Mrs. Stevensont nézte, a második részre átül az általam mediatizáltnak nevezett oldalra és fordítva. És az előadás elölről újraindul. Ennek köszönhetően - mint az a beszélgetéseken kiderült – mindenki mást tapasztalt. Hiszen a néző az első részben szerzett élménye alapján viszonyul a második részhez. Ráadásul a mediatizált térben a figyelem egyéni irányítása újabb verziókat szült: a távírdás, a telefonközpontos, az ápolónő és a többiek mikrotörténetei sem egyformán körvonalazódtak mindenkiben. És bár mindenki azonnal tudja, mi lesz a történet vége, sohasem tudhatja egész biztosan… A beszélgetéseken elhangzott egyik legérdekesebb közelítés szerint a határátlépés a néző által történik meg: a színpad mögötti térbe, vagy a vetítővászon túloldalára (néző-pont kérdése) lép át a két játékrész között. Mindkettő olyan tér, ami beavatatlanoknak mindig tabu. Ha nagyon akarom, azt is mondhatom, hogy a színház mint beavatás, rituálé, mint közösségi élmény újra eleven szerephez jut. A Téves kapcsolás profin megcsinált előadás; nem látszik rajta kapkodás, bizonytalanság, kidolgozatlanság, nyolc napos próbaidőszak ide vagy oda. És sikeres kíséret, hiszen a rendező hasonlatával élve ez az előadás olyan, mint egy jazz standard: az a lényeg, hogy hogyan játsszuk. És ez volt a cél: a néző figyelmét a hogyanra irányítani. Sikerült is. Aztán eszmecserére, vitára hívni őt. Egy-másfél órán át tartott, minden előadás után. Pécsett. Ma. Dúll Kata