Megérkeztem Szardínia szigetére, annak is Cagliari városába.
A levegő töményen sós, pálma-, narancs- és citromfák mindenfelé. Az ablakomat kinyitom, és a szemben lévő udvar fájáról banánok bólogatnak. A helyiek rezzenéstelen arccal csak annyit mondanak: közel van Afrika. Kezükkel a tengerre mutatva magyarázzák, arrafelé…
Egy esős péntek délután…(állítólag itt sohasem esik…) Mindenki a napi szunyókájában javában elmerült, kivéve engem. Felkerekedtem, hogy minden nyelvi és nem nyelvi nehézség ellenére kiderítsem, mi a helyzet errefelé színház ügyben…
Elindultam a sétálóutcán, és betértem az első könyvesboltba. Elmondtam többé-kevésbé helyesen, hogy mi járatban vagyok, és hogy esetleg kaphatnék-e egy listát Cagliari színházairól… Kaptam…Kiválasztottam egyet, és körülbelül tíz ember megkérdezésével meg is találtam.
Na, újabb feladat állt előttem: el kellett magyaráznom, hogy külföldi diák vagyok, szenvedélyesen érdekel a színház, és hogy szeretném megnézni egy előadásukat, …ingyen…  Írnék róla, és egy magyarországi színházi lapban jelenne meg… Legnagyobb meglepetésemre a válsz „si” volt, és már adta is a kezembe a jegyárus a másnap kilenc órára szóló helyjegyet. Fülig érő szájjal indultam haza…
Indulás előtt kinyitottam a műsorfüzetet, hogy megtudjam (kiszótárazzam), pontosan mit is fogok nézni. A Teatro Alfieri egész márciusra vendégelőadásokat kínált. Én egy szicíliai társulatnak az Il maestro e Marta című előadását fogom megnézni . Hát, a rövid tartalommal csak annyi volt a problémám, hogy a szavak fele bent sem volt a kis útiszótáramban, a másik fele pedig ilyesmi volt: mélység, jelentéstartalom, összetett, gyötörni, szövegösszefüggés, intenzív, stb…
Szóval, még mindig esőben, a rövid tartalomról csak halvány sejtésekkel, de elindultam az előadásra.
A színház épületének közönségfogadó része egyszerű, elegáns, ízléses volt…A színpad és a nézőtér valamivel egyszerűbb és hétköznapibb, viszont elég nagy. Leültem a helyemre. A díszlet félsötétben várta az utolsó csengetést, hogy megelevenedhessen.
Az előadás profi volt, a szó legáltalánosabb értelmében. A két főszereplő, egyben majdnem a két kizárólagos szereplő első osztályú színészi játékot nyújtott… Erős, intenzív játékuk talán néha kicsit túlzó volt, de elbírta a darab, pláne annak tudatában, hogy szicíliai művészek…
A történet 1920 és 35 között játszódik. Az idős, nagy tekintélyű mester élete utolsó darabját írja. Szerelme és tanítványa, a fiatal, 25 éves Marta. A mély ellentétek beteges összefonódást hoznak létre kapcsolatukban. Marta maga az élet, szép, tehetséges, fiatal. Úgy él, ahogy mestere megkívánja: a színház a valósága, az előadások, a jelenetek az élete, más nem létezik számára. A mester 60-on túl, csak az új darabjának él. Látomásszerűen törnek rá a megírásra váró jelenetek. Görcsösen ragaszkodik az életet jelentő Martajához. A darab, melyet ír, nem más, mint az életük. A jelenből lesz a drámai mű, és a drámai mű válik jelenné…összeolvadnak. A néző hol egy áttetsző vásznon látja az írott darab eseményeit, hol a vászon előtt és mögött a valóságos történéseket, hol pedig szinkronban él mindkettő, a jelentést erősítve. Világos lesz a nézőnek, hogy egy idő után mindegy élő játék, vagy vetített film (mely a folyamatosan íródó darab maga), hiszen egy és ugyanaz a kettő…
A látvány lenyűgöző… A világítás tökéletes. A díszlet egyszerű, de rendkívül találékony, jól kihasznált. A jelmezek realisztikusak és szimbolikusak: (a ruhák színei) fehér-fekete, piros-fekete…
Sötét és taps…Vége lett az előadásnak…Indultam haza, mint a többiek, azzal a kicsi különbséggel, hogy duplán örültem. Egyrészt, mert egy nagyon jó előadást láthattam, másrészt, mert büszke voltam magamra, hogy ha nem is minden egyes mondatot, de a lényeget mégis csak sikerült megértenem…
 
Mikuli Dorka