Tizenhat éves voltam, amikor jelentkeztem egy amatőr színjátszó csoporthoz Nagykanizsán, de előtte már folyamatosan jártam szavaló versenyekre iskolai rendezvényeken. Tipikus szavalós kislány voltam, akinek nagyon megtetszett ez a fajta életmód, ez a művészkedés. Miután felvettek Pécsre, egy évig szünetelt a színpadra lépős életformám. Mert az elején rengeteg dolog volt, amihez hozzá kellett szokni; beilleszkedni, iskolával foglakozni. A második félévben már kezdett hiányozni valami. Eleinte csak énekkaros hirdetéseket láttam, de énekelni nem nagyon tudok. 2003 decemberéig nem is történt semmi, amikor is a JESZ-be tagfelvételt hirdettek. Eleinte ettől is féltem, de az akkor már JESZ-es ismerősöm megnyugtatott, hogy nem kell készülni semmilyen előadással, csupán csak beszélgetés lesz. Aztán 16-an elkezdtünk együtt dolgozni, és ebből lett a Vallomások című montázsszerű darab. Nagy sikere volt, nagyon szerettük, két-három hónapig dolgoztunk rajta. Megvolt a premier, és már előtte is mondták, hogy ez a „vizsga” fog dönteni további sorsunkról. A következő előadás az „Én Kassák Lajos” című darab volt, amiben felkértek egy szerepre, így tudtam meg, hogy bekerültem a társulatba. 
Persze, én még ma sem tartom magam színésznek, nem vagyok annyira képzett. Rengeteget kéne még tanulnom technikailag és lelkileg is. Én az életben nem szeretek központi figura lenni, nem igazán vagyok társasági ember. A színpadon viszont kiélhetem magam, bárkinek a bőrébe belebújhatok, és úgy érzem, én vagyok a világ közepe. Minden emberben van egy vágy, hogy valamiben ne csupán átlagos, hanem kiemelkedő legyen. Nekem ez az, amiben úgy érzem, hogy kicsit kiemelkedő vagyok, bár mint említettem a technikai dolgaimon lenne mit csiszolni.
Szokták mondani azt az elcsépelt szöveget, hogy amikor belépsz egy színházba, megcsap a levegője, és akkor otthon érzed magad. Ebben tényleg van valami, szeretni kell a színházat. Játékosság kell még hozzá, meg bátorság is kell (nagyon sok lámpalázas színész van). Bátorság, ahhoz hogy kiálljál. Kell kitartás is. A kudarcélmények, a szemedbe mondott rossz kritikák, nem szabad, hogy letörjenek, hanem pont ezek miatt kell megpróbálni minél jobban csinálni. Ahhoz, hogy valaki igazán jó színész legyen, nagyon fontos saját magának mind lelki, mind testi elfogadása, hiszen ha ez nincs meg, nem tudod a testedet használni. Kell hozzá egy nagy adag szenvedély, hogy hitelesen lehessen csinálni. És végül, de nem utolsó sorban, mint tudjuk a színészek 99 százaléka nem normális, kell tehát hozzá valami kis flúg.
A színházban minden színészi feladat kihívás, mert ha belépsz a színpadra, és például saját magadat kell játszani, már az rettentően nehéz. Úgy kéne leülni, ahogy le szoktam ülni, de felmerül a kérdés; hogy szoktam leülni. Máris elkezdesz játszani, ami nem feltétlenül jó. Ha sok szem mered rád, alapvetően nehezebben tudsz természetes lenni, akárcsak az életben.
Sok mindent be kell vinni a megélt dolgaidból a színházba ahhoz, hogy el tudj játszani egy szerepet. Sokat szoktam otthon agyalni azon, mit, hogyan kéne eljátszani. Ha van egy olyan karakter, akit valahonnan elő kell hozni, de messze állok tőle, akkor hasonló érzéseket, szituációkat próbálok előhozni magamból. Nem vagyok túl tapasztalt, így ez elég nehéz. Kevés olyan ember van, aki 23 éves koráig mindent megtapasztalt volna.
Szokott gondom lenni a nőies szerepekkel. A magánéletben sem tudom tökéletesen kezelni a nőiességemet, nem tudom használni bizonyos célok érdekében, a színházban pedig kell. Megesik, hogy a barátaim közül is megkérdezek valakit, hogy ő mit, hogy szokott tenni.
Ugyanakkor az életben is gyakran színészkedem. Megesett már, hogy rám szóltak; hagyjam abba.
Dolgoztam már néhány profi színésszel. Egyikük sem érezteti, hogy ő profi, mi meg nem, az viszont, hogy jobbak, egyértelműen látszik. Technikából, rutinból meg tudnak csinálni egy szerepet, ugyanakkor mi nagyon lelkesek vagyunk, nagyon akarunk dolgokat, és ez a kettő hoz össze minket. Sokat segítenek, úgymond húznak magukkal minket.
Hogy mennyire sikerül egy előadás a színészen is múlik, de ki szokták hangsúlyozni, mint például a rendező az első kudarcélményemnél, hogy az előadásnak a sikere jórészt a közönségen is múlik. A közönség nagymértékben tudja befolyásolni az előadást. Van, amikor jó húzó erő. Bár én nem szoktam rájuk nézni, mert megkavar, de érzem, hogy figyelnek.
A középiskolás nézőközönséget vegyes érzésekkel fogadom. Valamikor rettegek tőlük, mert általában ők a legkritikusabbak. Nagyon bunkók tudnak lenni, de van, hogy a legjobb közönség.
Gondolkodni egy előadásról, amiben játszom, csak a próbák kezdetekor szoktam. Aztán otthon is töprengek a szerepeimen, azon, hogyan is kellene megjeleníteni egy-egy karaktert, de ami le szokta kötni a figyelmemet, az mindig valami aktuális feladat, például az, amit aznap próbáltunk. Előre nem szoktam dolgozni, mert az összpróbák és a részpróbák is meg vannak keverve. Van, hogy egy darab végével vagy éppen a közepével kezdjük a próbákat, és még nem lehet folyamatában látni az egészet..
A színház rengeteg időt elvesz. Tíz előadás megy plusz egy próbafolyamat, és ezt nehéz összeegyeztetni az iskolával. Egy előadás kezdete előtt legalább egy órával érdemes ott lenni felkészülni a darabra. Maga az előadás lehet 45 perces, de lehet másfél órás is, ráadásul a színház nem egy olyan dolog, amit az ember felakaszt a kilincsre, amikor hazaér. Leülsz, és még mindig az megy a fejedben, milyen volt az előadás, milyen volt a közönség. Hozzá tud nőni az emberhez ez a világ, és ha egyszer abba kell hagynom, akkor nagyon fog hiányozni.
 
Lejegyezte: Kugler Márton