JESZ	2006. november 30.
OLVASÓPRÓBA	A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele
Sok középiskolás nézi a Janus Egyetemi Színház előadásait. Ha ők töltik meg a nézőteret, a színészek kicsit félnek. Vajon elérnek-e a fiatalokhoz a játékukkal, megértik-e az előadást, amely sokszor komoly történelmi ismereteket vagy élettapasztalatot igényel? Ezért is esik nagyon jól, ha taps után is esik szó a produkcióról, ha mondatok fogalmazódnak az élményről. Nagyon megtisztelő, ha ezek a mondatok ilyenek, és eljutnak hozzánk. Az idei évad első élménye Hiányzott. Tagadhatatlanul hiányzott a színház. Az elvonási tünetek már jelentkezni kezdtek az elmaradt élmények, a már megrögzötté vált előadás előtti kávézgatások és a beszélgetések hiánya miatt. A nyári bulizások mellett mindig ott volt benne az érzés. Hiányzott a színház illata, az épület, az érzés, a kedves ismerősök arca. Azonban október 24-én megtört a jég. Végre alkalmam volt eljutni egy előadásra. Méghozzá nem is akármilyenre. Baráti – iskolai körben néztük meg Örkény István: Pisti a vérzivatarban című tragikomédiáját Mikuli János rendezésében, a Janus Egyetemi Színházban. Az elmúlt 3 évben – mióta magával ragadott a színház világa – sok darabot láttam már, de ilyet még nem. A néha már közhelyessé váló darabok között most egy igazi gyöngyszemre bukkantunk. Az előadás magával ragadó, szenvedélyes, intenzív, mindemellett nagyon elgondolkodtató volt. Nem éppen egy könnyű darab, nem egy „beülök, jót nevetek, majd elfelejtem” jellegű mű. Élmény volt látni az igyekezetet és a feltétlen színház-szeretetet a szereplőkön, ami ránk is hatással volt. Nemcsak megismertük a történelmet, hanem át is éltük és részesévé is váltunk. Rájöttünk, hogy bennünk is rejtőzik egy-egy Pisti, és a személyiségünket lényegében az határozza meg, hogy adott szituációban mi melyik utat választjuk, melyik Pistik leszünk? Mert lehetünk tevékenyek, kimértek, félszegek, ide-oda csapongók vagy egyszerű Pistik, a felnőtté válás rögös útját egyikőnk sem kerülheti ki. A mű talán segítséget is adott ahhoz, hogy szembenézzünk saját problémáinkkal, helyzeteinkkel, környezetünkkel, és rádöbbenjünk arra, hogy minden csupán nézőpont kérdése. Mindenesetre talán most tudatosult bennem, hogy mégis igaz a színészektől és színházi emberektől oly sokszor hallott mondás, miszerint a színház azért van, hogy nyomott hagyjon a nézőben. És azt hiszem, most minden néző nevében mondom: Köszönöm. Kempf Gabriella 12. B Babits Gimnázium