JESZ

2008.június 29.

OLVASÓPRÓBA

A Pécsi Tudományegyetem színházi műhelyének hírlevele

„A harmóniát és a szépséget akartam megmutatni”

Az évad végén mutatta be a Janus Egyetemi Színház Mikuli János rendezésében Schiller drámáját, az Ármány és szerelmet. Jutalomjáték ez mindazoknak, akik a JESZ társulatának évek óta meghatározó egyéniségei.

A teátrum tenyérnyi játszóhelyén, egy 4x4 méteres területen bontakozik ki e szenvedélyes mű megannyi konfliktusa úgy, hogy a darab kilenc szereplőjét egyetlen díszletelem szolgálja, egy remek ötletre épülő, rácsos vasszerkezet. Négy egysége kört alkotva áll egymás mellett. Alsó részük a padlóhoz rögzített, fölső, hosszú szárú trapézlapjuk mozgatható: dönthető, leengedhető, s minden állapotában kitámasztható, így mászni lehet rajta, mint egy pallón, lépni rajta, akár a lépcsőn, bizonyos dőlésszögbe állítva a szerelmesek fekhelyévé válhat, de könyörtelen börtönként be is zárulhat az ember feje fölött. Rideg mértani forma, kemény, fémes huppanása félelmetes, a szigorúság és a visszavonhatatlanság érzetét kelti a nézőben. Ilyen térben (Mikuli Dorka munkája) elevenedik meg egy szenvedélyes történet. Ármány és szerelem. Erő és gyengédség. Hatalom és kiszolgáltatottság. Kitervelt dolgok és sorsszerűség.

- Ez az első Schiller-rendezésem. Mindenki le akart róla beszélni, de nem hagytam magam – meséli Mikuli János, az előadás rendezője. – 2006-ban, amikor bemutattuk a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darabot, megígértem a társulatnak, hogy keresek olyan művet, amely méltó feladatot jelenthet számukra színházi tevékenységük megkoronázásaként. Öt esztendeje kezdtem dolgozni azokkal, akik vagy most diplomáznak, vagy már végeztek, de még teljes jogú tagjai a JESZ-nek. Amikor Schiller tragédiája mellett döntöttem, kiderült, hogy legalább harminc éve nem volt látható pécsi színpadon az Ármány és szerelem.

- De nyilván más érvek is szóltak mellette.

- Kettő mindenképpen. Úgy éreztem, igazi kihívás elé állítja a társulatot, ugyanakkor beteljesíti saját rendezői elvárásomat is. Hisz miközben egyértelmű, hogy a mai abszurd világban a színházat egyfajta görbe tükörként használjuk, s a távolságtartás, a humor erőteljesen jellemzi azt, bennem egyre erősödött a vágy, hogy a harmóniát és a szépséget mutassam meg a közönségnek egy világirodalmi klasszikuson keresztül. S erre kitűnő lehetőséget nyújt az Ármány és szerelem. A benne feszülő konfliktusok: az igazság és a hazugság ellentétpárja, az apák és fiúk, a generációk összeütközése, egyáltalán, a hatalom kérdése nagyon erős vonulata a darabnak.

- Dramaturgiailag mekkora munkát jelentett?

- Hatalmasat. Játszóhelyünk fizikai adottságai kizárják, hogy többfelvonásos művet játsszunk. Hetvenöt percesre húztam meg Schiller remekét. A szöveg kétharmadától vettem búcsút, így például a XVIII. századi német fejedelemség történelmi viszonyrendszerét taglaló részeket is kihagytam. Egyetlen dologra fókuszál az előadás: a szerelem problematikájára. Arra, hogy két fiatal őszinte és tiszta érzései tudnak-e vagy sem pozitív végkifejletben beteljesülni. A társaság, akik e darabot játsszák, és a közönségünk egyaránt fogékony e téma iránt. Ráadásul azt a harmonikus szépséget is hordozza, melynek felmutatására vágytam. Ez a mű egészen újfajta megközelítési módot és játékstílust követel a szereplőktől. Azt kértem tőlük, hogy szenvedélyes, nagyon őszinte, az érzelmekkel kitárulkozó színészi jelenlét hassa át az előadást. Ez manapság nem jellemző, hisz távolságtartóan, cinikusan közelítünk az érzelmekhez. Mintha félnénk megélni őket, inkább elrejtjük, vagy állandóan méricskéljük, és idegenként, kívülről tekintünk rájuk. Pedig kiküszöbölhetetlenül betörnek az életünkbe, s finoman, érzékenyen kellene bánnunk velük. Persze ez rögvest csapdát is jelentett, mert a ránk zúduló szappanoperák, az érzéseinkre apelláló giccsek kegyetlenül megnehezítik, hogy az őszinte, mély érzés szépen legyen megélhető a színpadon.

- A vasszerkezetek között?

- Pontosan! Úgy éreztem, olyan díszletet kell kitalálni, amely absztrakt látványt nyújt, és nagyon nehéz fizikai helyzetbe hozza a színészeket.

- Vagyis akadályt jelent?

- Így is fogalmazhatunk. Sokszor kényelmetlen, sőt akrobatikus mozgást igényel, s mindenképpen ennek a világnak a kegyetlenségét, keménységét jelzi, hogy nem olyan egyszerű ezeket az értékeket, érzelmeket, szépségeket megélni. Az embernek magának és magában kell létrehoznia azokat. Sokat töprengtem az előadás kísérőzenéjén is, mígnem a magyar népzenében találtam meg azt a tisztaságot, erőt és őszinte szenvedélyt, amely ma sem tűnik elcsépeltnek, és épp ezáltal képes arra, hogy a darab érzelmi szövevényét fölemelje, és ne közhelyessé, hanem hatásossá tegye. A jelmeztervezőtől, Várady Zsókától azt kértem, hogy a ruhák ne kötődjenek se a háromszáz évvel ezelőtti időhöz, se a folklórhoz, se a mához. Inkább olyan képzeletbeli világot igyekeztünk alkotni, amely a figurákból fakad, az adott karaktert próbálja erősíteni – ugyanakkor egységes stílusban marad valamennyi.

- Mit szóltak mindehhez a színészek?

- Szép próbaidőszak volt, óriási vehemenciával vetették bele magukat a munkába. Szerencsére a generációk kérdése már nem probléma a társulatnál, hisz az alapító tagokat (Pásztó Renáta, Inhof László, Tóth András Ernő) már nem kell öregíteni a szülők szerepéhez. Bozó Tamás (Ferdinánd), Szomora Lívia (Lujza), László Virág (Lady Milford), Molnár Tamás (Wurm). Kormos Balázs (Kalb) és Jakabfi Edina (Sophie) sok szép szerepet eljátszott az utóbbi négy-öt évben. Az Ármány és szerelem többüknek színészi pályájuk csúcsa lehet, igazi jutalomjáték. Lujza és Ferdinánd bőrébe bújni pedig vetekszik Rómeó és Júlia szerepével.

Csató Andrea