Siófokon születettem, ott jártam óvodába, általános iskolába, gimnáziumba.  Tizenkét évig voltam kitűnő tanuló – az iskolában kint van a nevem emiatt egy márványtáblán. Nagyon sok tanulmányi versenyen részt vettem, pl.: szavalón, felolvasón, mesemondón. Sosem tudtam egy-egy felkérésre nemet mondani. Mindig mindenkinek meg akartam felelni, ezért jeleskedtem biológia, kémia, matek, futó- és művészi tornaversenyeken is. Nagyon szép oklevélgyűjteményem lett az évek során, amire büszke lehetek. Ez persze azzal a következménnyel járt, hogy teljesen kimerültem, sokat betegeskedtem, hónapokig voltam kórházban. És ebből a mai napig nem tanultam, mert ma sem pihenek, pedig öregszem - érzem – 23 éves vagyok.
Érettségi után ott kellett hagynom szeretett kórusomat–ahol 9 évig énekeltem, és az iskola Szín-Ész Műhelyét; sokat léptünk fel Budapesten, valamint sok előadást mutathattunk be a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központban is. Ezután felvételiztem Pécsre, Pestre, Szegedre, Debrecenbe. Felvettek mindegyik egyetemre, de a PTE-BTK volt az első helyen, így ide jöttem esztétika-magyar szakra. Az első félévben áthallgattam a pszichológia szakra is, aztán felvettem még a színház specializációt, a tanárképzést, a drámapedagógiát. Megint kezdett sok lenni, úgyhogy a pszichológiát szüneteltetnem kellett, de remélem majd lesz energiám és elég pénzem, hogy befejezhessem.
Első éves voltam az egyetemen, a faliújságokra ki volt plakátolva, hogy a JESZ tagfelvételt hirdet. Bevallom, akkor még nem igazán néztem a programokat. Az egyik volt gimnazista társam szólt, hogy ő tréningre jár az egyetemi színházba, és én, miért nem vagyok ott. A második alkalommal már ott voltam. Mikuli János, a JESZ egyik vezetője vezette a tréninget. Egy nagyon jó csapat szokott össze, és megszületett a „vizsgadarabunk”, a Vallomások. Ebben a darabban még tizenhatan játszottunk. Aztán a következő előadásokban már kevesebben voltunk.  Így jött létre a színház negyedik generációja az „Én, Kassák Lajos” (rendezte: Tóth András Ernő) és a „Napos oldal” (rendezte: Mikuli János) című előadásokkal.
2003 óta vagyok a Janus Egyetemi Színház társulatának tagja. Játszom, asszisztenskedem… Utóbbi elég sok mindent magába foglal: súgóként működöm, próbákat szervezek, tartom a munkatársakkal a kapcsolatot. Szóval azt csinálom, amire éppen szükség van. Az egyik főszereplő színészünk szerint: „Alida mint pótanya működik a színházban.” Ez egyébként a nem is olyan régen megjelent könyvünkben olvasható a 126. oldalon. Az oldalszámot azért tudom olyan pontosan, mert segítettem a könyv (A JESZ) megszületésénél is.
Óvodás koromban álltam először színpadra – Anyák napi műsoron kellett verset meg egy meserészletet előadnom a siófoki Pöttyös Óvodában. Nagyon sokan voltak és nagyon tapsoltak – tetszett. A szüleim meg a nővérem büszkén mosolyogtak rám, és a mai napig ezt teszik.
Nem pici félelem volt bennem, hanem óriási. Én alapvetően mosolygós, de nagyon ideges ember vagyok. Bizonyos mértékű lámpaláz és izgalom elengedhetetlen színpadra lépés előtt, alatt és után, különben mi értelme lenne?!
Voltam Olga és Mása a Vallomásokban, Vágó Márta az „ez a mi munkánk” –ban, Igazgatónő vagyok a „Pisti a vérzivatarban”, játszottam a „Kortükör” című ’56-os emlékműsorban; a rendező asszisztenseként dolgoztam a „Napos oldal”, a „Tartuffe”, „A nagy Romulus” és a „Pisti a vérzivatarban” című előadásokban…
A UNIV TV készített velem egyszer egy riportot. Azóta már pár dologról megváltozott a véleményem, és talán a céljaim is módosultak, de ott elhangzott egy mottó, amit még mindig szeretek: „Normálisnak lenni, erre nem törekedni kell, hanem menekülni előle.”