Napos oldal – színpadon
Figyelemre méltó Karácsony Benő műve a Janus Egyetemi Színházban
Nagy Imre
Dunántúli Napló
2004. XII. 23.

Regényt színpadra vinni – ez mindig kockázattal jár. A műfajváltás merész vállalkozás. Ebből a szempontból azonban nem is az okozza a legfőbb gondot, hogy ilyenkor a drámai szituációt elbeszélői eszközökkel kibontott életfolyamat bemutatása helyettesíti. Az epikus színház tapasztalatai alapján ezt a cserét hajlamosak vagyunk elfogadni. Különösen akkor, ha olyan értékes, ám valahogy mégis az irodalmi kánon peremére szorult műről van szó, mint amilyen Karácsony Benő 1936-ban, Kolozsvárott megjelent regénye, a Napos oldal, amely nyelvi gazdagsága, lélekrajzának finomsága révén méltó az újrafelfedezésre. Ezt igazolja a JESZ mostani vállalkozása. Amit az is indokol, hogy az írótól nem állt távol a színház. A regény több epizódját is színpadi jelenetként képzelte el, s Válás után című darabja – ezt szintén érdemes lenne újra elővenni – dramaturgiai vénáról tanúskodik.


Egy epikus munka színpadra állításakor az igazán fenyegető veszteséget a lelki folyamatok sokrétű bemutatásának játékszíni korlátai jelentik. A motivációnak az események gyors pergéséből adódó leegyszerűsödése. Efféle deficittel minden ilyen jellegű produkciónál számolni kell, éppen azért, hogy csökkenteni, s ha lehet, pótolni lehessen a hiányt. Erre a „kettős könyvelésre” nézzünk egy igen kifejező példát! Amikor az apa halálhí-

rének közlésekor Éberlein doktor a Wanderers Nachtlied felidézésével reflektál a szomorú eseményre, a regény szerint ezt nem csupán a gyászeset indokolja, hanem az egész táj, a „halott tó” és a „dermedt erdő” hangulata, amely fölött „laza vattacsomó”-ként lóg a szénégetők füstje. A tájleírás elmaradása könnyen modorossá tehetné a jelenetet, ha az orvost alakító Tóth András Ernő tudatosan visszafogott előadásmódja, töprengő befelé fordulása nem igyekezne pótolni a hiányzó miliőrajzot. Neki köszönhető, hogy a jelenetzáró gondolat a kialvó gyertyákról nem közhelyként, hanem életigazságként cseng.

A regényt színpadra alkalmazó Venyige Sándor, valamint a dramaturg és a rendező szerepét értő módon egyesítő Mikuli János gondosan megőrizte a cselekmény epikus ívét oly módon, hogy Felméri Kázmér életútjának – ennek az ironikus tónusú „érzelmek iskolájának” – legfontosabb mozzanataira összpontosítottak mindketten. A dramaturgiai egység erősítése érdekében részint átmentették az előadásba a jeleneteket összepántolni igyekvő narrátori szólamot, részint pedig szerepösszevonásokat alkalmaztak. Mindkét megoldással egyetértünk, néhány megszorítással. Szerintünk a szobrász megjelenése az utolsó jelenetben mellőzhető lett volna, a figura átlépése a fikció terébe némileg zavaró. Ezt a motívumot a díszletfalakra helyezett dombormű-torzók magukban is kellően érzékeltetik. Veronka és Pompone színészi összekapcsolása elfogadható (Szomora Lívia a két alak különbségét is jelzi), ám Kernbach Ilona azonosítása Dukics Annával szerintem túl nagy nyomatékot kap. A cselekmény egységének kétségkívüli erősítése a „hasonmás” által kiváltott lelki tusa elmaradásával járt. „Az érzéseim tovább peregtek, mintha ugyanaz a film forogna tovább” – mondja az elbeszélő Ilonával kapcsolatosan, de Annára emlékezve, a mintha szóra helyezve a hangsúlyt, s ez most nem világlik ki eléggé.

A gondosan megtervezett kicsiny színtér, amely a mozgatható térelemek alkalmazásával a valóságosnál nagyobbnak tűnik, szintén a játék egységét erősíti. Ez a díszlet – Németh Pál munkája – mindvégig megőrzi erős vizuális karakterét, miközben leleményesen variálható is, elfogadható léptékű mozgásteret biztosítva a színészeknek.

A szereposztás kiemelkedő érdekessége Lipics Zsolt fellépése Dukics (illetve az após) alakítójaként. Ha egy ilyen formátumú hivatásos színész részt vállal egy egyetemi társulat munkájában, könnyen „felbillentheti” az előadást. Hogy ez nem történik meg, az Lipics Zsolt igen határozott szerepértelmezéssel társult arányérzékének és Mikuli János körültekintő gondosságának köszönhető. A rendező ezúttal is egy következetesen végiggondolt összjáték dinamikus modelljét alakította ki. Ebben minden résztvevő (így László Virág, Juhász Mátyás, Raffai Norbert, Pásztó Renáta, Inhof László és Kormos Balázs is) egyaránt megleli többszörösen kijelölt helyét.

Dukics Anna szerepében Jakabfi Edina a „remek kis alkotás”-ként megjelenő lány „okos barnaság”-ából fakadó vonzerőt kellő kritikával társította. A főalakot megformáló Bozó Tamás láthatóan érti Felméri Kázmér szövegének ironikus-játékos rétegeit, ám e tónus árnyalatainak érzékeltetésével adós marad. „Azt mondják, hogy az emberben több lélek lakik. Nyilván én is ilyen tömegszállás voltam” – mondja a hős egy helyen magáról. Ennek a differenciáltságnak a bemutatásához azonban olyan élettapasztalatok szükségesek, amivel az ifjú főszereplő még nem rendelkezhet. Alakítása így is dicséretes.

Ahogy a JESZ előadásának egésze is. Figyelemre méltó esemény a város színházi életében.