Színházi körökben sem ismert szerző alkotását tűzte műsorára a Janus Egyetemi Színház. A színlapról annyit tudhatunk meg előzetesen, hogy a darabot Móricz Zsigmond művei nyomán Venyige Sándor írta. Alcíme szerint — mely Bergman ismert filmjét vonja be az értelmezés terébe — „Jelenetek egy távházasságból”, műfaji önmeghatározása szerint „Történelemhamisítás nyolc képben”. Ezeket a szöveg megalkotottságát, reflektáltságát előrevetítő jeleket erősíti fel az előadás kezdete is: miközben a színészek behordják a még sötét színpadra a kellékeket, egy láthatatlan narrátor bemondja a darab címét, alcímét, műfaji besorolását, majd — miként a többi jelenet előtt is — bekonferálja egy mondattal az elkövetkezendőket. A narrátor mindenkor ironikus, ál-szakmai, ál-tudományos hangot üt meg, s mindez együtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a közönség nem hagyományos értelemben vett történelmi drámát lát.
A kezdőképben Bethlen Gábor felesége (Kalocsai Andrea) és társalkodónője (Nagy Lilian), illetve főleg ez utóbbi értekeznek a férfiak természetéről. Ezzel már a legelső kép is, bár történelmi díszletek közt, a darab leghangsúlyosabb értelmezési síkjaként exponálja férfi és nő viszonyát. Mielőtt azonban továbbhaladnánk, nézzük meg, milyen is az a történelmi kontextus, amelytől a darab elrugaszkodik.
A történelmi keretet Bethlen Gábor fejedelemségének világa képezi, aki az erdélyi fejedelmi székbe 1613-ban került. Mint tudjuk, a mohácsi csata és II. Lajos halála után — hihetetlenül bonyolult és néha mind a kortársak, mind az utókor számára áttekinthetetlen viszonyok közepette — létrejön a Magyar Királyságtól független erdélyi államalakulat, mely a mindenkori török birodalmi vezetés jóváhagyásával és annak adózva működik. Mivel azonban a magyar korona alatti országegyesítési törekvések változó szereplőkkel, de állandóan napirenden vannak Erdély különállásának egész történelme során, az erdélyi fejedelmek hol az őket hatalomra segítő török ellen a Habsburgok segítségével (vagy annak ígéretével) szállnak harcba, hol pedig a törökellenes háború dicső hagyományát, a keresztény–pogány vallási szembenállást zárójelbe téve éppen fordítva. Fejedelemsége kezdetén Behtlen elődjétől, a dilettáns uralkodónak bizonyult Báthori Gábortól többek közt azt a gondot is megörökölte, hogy a korábban már török kézen levő Lippa várát visszaszolgáltassa a Portával fenntartandó béke érdekében. Precedens nélküli helyzet ez, hiszen a pogánynak önként, harc vagy legalább a felvonuló török sereg ostromfenyegetése nélkül várat még nem adtak fel addig a magyarok. Bethlen 1616-ban — Erdély békéje és felemelkedése érdekében — megteszi ezt a lépést, pontosabban ő maga foglalja vissza saját, a vár kiürítését megtagadó katonáitól Lippát. A történészek szerint, ha itt zárult volna le a fejedelem uralkodása, akkor Bethlen ma egyike lenne történelmünk legsötétebb figuráinak. Nem így lett, de ez lényegtelen a darab szempontjából, amely a történeti hűséghez való viszonyát már az alcímben tisztázza: Történelemhamisítás nyolc képben.
A darab története szerint a fejedelem egyre romló házasságban él, melynek okát Bethlen Gábor Péter (Tóth András Ernő) a gyerektelenségben, illetve felesége túlzottan józan gondolkodásában, a politikai játszmákhoz alkalmatlan morális rigorozitásában látja. Ráadásul Lippa várának feladási szándékával személyében is sérti feleségét, Károlyi H. Zsuzsannát, akinek az a házasság előtt otthona volt. A „jégcsap” aszszonnyal szemben a fejedelem beleszeret a hírhedt „boszorkányba”, Báthory Anna-Máriába (Szabados Tímea), aki az ösztönöket, a zabolátlan vágyakat testesíti meg. Mint látjuk, a szerző a fikciós jelleget hangsúlyozandó, a szereplők nevének apró megváltoztatásával jelzi a distanciát mind a történeti valóságtól, mind a darab irodalmi forrásától: Móricz Erdély-trilógiájától.
Az alcímben is jelzett intertextuális-intervizuális kapcsolat Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjével elősegíti a szerzőnek azt a törekvését, hogy a történetet elemelje a történeti hűség követelményétől és helyette a férfi–nő kérdés kerüljön az interpretáció középpontjába. A darabnak a bergmani mű irányába való értelmezését azonban akadályozza a sokkal nagyobb súllyal megjelenő Móricz-szövegvilág. Pedig az előadás Mikuli János rendezésében mindent megtesz azért, hogy a darab modern, mai kérdésekként tegye fel Bethlen dilemmáit, őrlődéseit. (S akkor ebben a kontextusban „modern, mai” alatt a férfi–nő viszonyok bergmani ábrázolását értem, az egyszerűség kedvéért eltekintve attól, hogy egy szigorúbb vizsgálat ez utóbbiban is könnyedén azonosítani tudja a hetvenes évek Nyugat-Európájának történeti jegyeit.) Míg azonban Bergmannál a modern élet keretei között,   az érzelmi, morális és szexuális különbségek differenciált, egészen aprólékosan kidolgozott rendszereként áll elénk a meg nem értés, s az ebből kibomló páros szenvedéstörténet, addig Venyige művében mindennek ellenáll a Móricztól vett (annak személyes életéből műveibe átszivárgó), „készen kapott” mitológia a férfi, valamint az életben a megtartó erőt képviselő Boldogasszony és az indulatokat, vágyakat felszító, a megszokottból való kilépésre csábító Szépasszony háromszögéről.
„Az asszonyt nem arra teremtette az Isten, hogy megértse az embert, hanem hogy boldoggá tegye” — szentenciázza a bölcs öreg Ábel rezignáltan Bethlen szenvedéseire. Majd a darab végén a fejedelem szájából halljuk, hogy valójában az anya az igazi nő a férfi életében. Az ilyen és hasonló mondatok vetették fel számomra a „ki beszél és milyen időből?” kérdését. A darabban ugyanis több idősík csúszik egymásra: a tizenhetedik századi Erdély a maga történeti-kulturális meghatározottságaival, melyek a megjelenített alakok státuszától kezdve az interperszonális viszonyokon át a cselekmény bonyolódásának bizonyos szegmenseiig kimutathatók (és ez teljesen független a darab egészét tekintve indifferens történeti valóság kérdésétől). Az előadásban hallható móriczi nyelv által nagyon intenzíven jelenik meg a húszas-harmincas évek világa a maga — különösen a férfi–nő viszonyt illető — történetiségében.  És természetesen a szerző, Venyige Sándor kora, explicitebben a képek előtti ironikus rezümék által, de rejtettebben persze a darab egész szövegében. Mikuli János rendezése ezen idősíkok közti egyensúlyozással azt sugallja, hogy a nő és férfi közti meg nem értés gondja időtlen, ez a történet vég nélkül zajlik. Nem kétséges, hogy a nemek közti viszonynak léteznek állandó problémái, ám mindig a saját, változó történeti formájukban. Itt viszont minden egyéb történeti síkot maga alá gyűr Móricz nyelve és az abban artikulálódó gondolkodás, amely nem igazán „hagyja magát” átírni. Móricz — Rorty kifejezését applikálva — „erős költő”, akinek nyelve, beszédmódja, úgy tűnik, erőteljesebben ellenáll a palimp-szesztikus, a szövegtestbe beleíró átdolgozásnak.
Maga az előadás azonban mindezekkel együtt is értékes, a színészi alakítások java része eleven, átélt. Tóth András Ernő, Kalocsai Andrea és Szabados Tímea a három főbb szerepben egyszerre szenvedéllyel és okosan játszanak, szépen keltik életre a móriczi mitológiát. Tóth Bethlenje igen összetett alkat, aki nagyformátumú, diszharmonikus egységet képező személyiség, mind dramaturgiai vonatkozásban, mind a darab értékvilágának szempontjából állandóan törésvonalak mentén mozog: eszes és indulatos, számító és elragadtatott, tetterős, gátlástalan uralkodó és tehetetlen, vergődő férfi, szenvedő szerelmes és érdekember. De a két női főszereplő sem egyszerű képlet: Kalocsai Andrea játékában a feleségről nem tudhatjuk biztosan, hogy a tisztaságeszme megszállottja-e, doktrinér, vagy kegyetlen akarnok, aki végül eléri célját Báthory Anna megégettetésével. Ugyanakkor Szabados Tímea úgy formálja meg a Bethlent hatalmába kerítő érzéki démont, hogy közben felvillantja annak kiszolgáltatottságát is.
A Bethlen riválisaként a császári udvar és az erdélyi katolikus ellenzék által támogatott fiatal Homonnayt alakító Ács Norbert elhivatott balekot játszik, akit szeretője, Báthory Anna mérgez meg, hogy a fejedelmet segítse.
Fekete András és Köles Ferenc (János és Jónás szerepében) játéka a karikírozott egyszerűség jegyében állandó humorforrása az előadásnak. Az ő fellépésük ellenpontozza, ironizálja a darab nagypolitikai, nagyúri (a nemek közötti közlekedést is magába foglaló) viszonylatait. Az azonban, hogy e jelenetek dramaturgiailag a cselekmény kibomlását megszakítva, a drámaiság hangulatába zárványként ékelődve működnek a darabban, s ezáltal a humoros szolgajelenetek drámatörténeti hagyományát elevenítik fel, ismét nehézséget támaszt az előadás kortársi szemmel való értelmezésével szemben.
A lippai várkapitányt alakító Inhóf László a groteszkebb humor színeit viszi az előadásba, amint a vár ügyében Bethlennel egyezkedik, illetve azt megelőzően, amikor gusztustalan történeteket mondva üldözi ki a gátlástalan alkut jelenlétével akadályozó társalkodónőt, Ágotát. Az utóbbi szerepben Nagy Lilian — főként a darab nyitó képében — sokat tudó, szájas fehérnépet játszik, aki férje állhatatlanságát és saját kiszolgáltatottságát a természeti törvénynek kijáró beletörődéssel nyugtázza, ugyanakkor erről egyfajta ironikus rálátással, fölülemelkedéssel beszél.
Barkó György Ábel szerepében hitelesen, a gesztusokkal és hallgatásokkal szépen játszva villantja fel a fejedelem öreg bizalmasát, aki a kötelességre és az elhivatottságra, s az ennek érdekében történő magánéleti áldozathozatalra inti urát.
A korra jelzésszerűen utaló jelmezeket Herczig Zsófia, a kis térben való mozgást elősegítő díszletet — melynek központi eleme (egyben a darab szimbolikus centruma) a pántok mentén függőlegesbe állítható ágy — Werner József tervezte.
Túl azon az örvendetes tényen — és ez a JESZ esetében immár hagyománnyá vált —, hogy kortárs magyar szerző darabja került színpadra, Mikuliék színháza kérdéseket tesz fel, amelyekre csak újabb kérdésekkel válaszolhatunk. Ezek az emberi egzisztencia alapjaira irányulnak majd, ugyanakkor a legszemélyesebb tapasztalatokat vonják be a befogadásba, értelmezésbe. Mindenkinek magának kell végiggondolnia: vajon így van-e, ahogy itt látjuk. Nem inkább megértés és meg nem értés örök váltakozását tapasztaljuk-e? És persze boldogságét és boldogtalanságét. Igen és nem, nem és igen. ?

Nap, árnyék, boszorkány
Móricz Zsigmond művei nyomán Venyige Sándor írta
Rendezte: Mikuli János
Főbb szereplők:
Bethlen Gábor Péter, Erdély fejedelme — Tóth András Ernő
Károlyi H. Zsuzsanna, a feleség — Kalocsai Andrea
Báthory Anna-Mária — Szabados Tímea
Homonnay-Nagy György — Ács Norbert
Ábel —Barkó György
Díszlet: Werner József
Jelmez: Herczig Zsófia