JELENKOR, 2007. június - színházi szám

MIKLÓS MELÁNIA
A behelyettesíthetetlenség allegóriái

Örkény István: Pisti a vérzivatarban – Janus Egyetemi Színház

A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő pécsi Janus Egyetemi Színház (JESZ) februárban három előadással vendégszerepelt a budapesti Szkénében. Az Én, Kassák Lajos, a Pisti a vérzivatarban és az Arisztophanész madarai című előadások mindegyike koncepciózusan kötődik az immár legendássá vált egyetemi színjátszás hetvenes évekbeli hagyományához. Ez a tradíció állandó viszonyítási pontként határozza meg az előadások beszédmódját, “nyelvét”, és talán túlságosan befolyásolja a nézés, az értelmezés mikéntjét is. A JESZ mint a színházi struktúrán kívül egy évtizede folyamatosan működő és nemzetközi viszonylatban is sikereket elérő műhely méltó büszkeséggel vallhatja magát e folytonosság hordozójának – legitimálva ezzel saját helyét, identitását, módszereit –, a múltidéző ünnepi produkciók kapcsán felmerülő legfontosabb kérdés mégis az, hogy a létrehozott előadások mennyire képesek a hagyomány megújítására, “maivá fordítására”, azaz egyszerűen szólva: meg tudják-e szólítani, és ha igen, hogyan, éppen azt a közönségréteget, amelyik ezt a hagyományt legfeljebb csak hírből ismeri.

Az Én, Kassák Lajos egy három évvel ezelőtti produkció felújítása, a Pisti a vérzivatarban viszont idei bemutató, amely máshogyan kötődik az egyetemi színjátszás hagyományaihoz. Előbbi a múlt század eleji avantgardizmus korszellemének Kassák alakján keresztül történő felidézésével rója le tiszteletét a mindenkori (társadalmi és művészi értelemben vett) ellenzékiség eszméje előtt – kapcsolódva ezzel a hetvenes évekbeli, úgynevezett posztavantgárd művészi gyakorlathoz (lásd a Halász Péter és társai által a zuglói Kassák Művelődési Házban megalapított, a későbbi Squat Színház elődjének tekintett Kassák Stúdió színházi csoport) –, az utóbbinak azonban közvetlen pécsi előzményei is vannak. Örkény ’69-ben írt, provokatív-groteszk darabját az országban másodikként a pécsi Nyitott Színpad mutatta be nagy sikerrel 1980-ban.

A huszadik századi Akárki-történetként is értelmezhető Pisti a vérzivatarban az író egyperces novelláira emlékeztető abszurd jelenetekből építkezik, amelyek nem követik az emberi élet időrendjét – előbb látjuk például Pistit felnőtt íróként, kamaszként és fiatal katonaként, mint hogy megszületne vagy iskolába járna. Az allegória azáltal teremtődik meg, hogy Akárki-Pisti(k) és Akárki-Többiek személyében, illetve a kronológia szerint velük lejátszódó eseményekben megjelenik a huszadik századi (magyar) történelem összes kisember-típusa. Amellett azonban, hogy a darab történelmi tablót is fest, a “bárkivel bármikor megtörténhetett volna, vagy megtörténhetne” párhuzamát alapvetően identitásproblémaként boncolgatja. Mint ahogyan Örkény a második kiadás előszavában írja: “…e tablóba beleszületett, belehajított, belekényszerített én (vagyis: idegzet+jellem+alkat, tehát személyiség) kórképét, tudathasadását, állapotrajzát, ebbe való belepusztulását vagy ebből való fölgyógyulását [akartam] nyomon követni, ahogy Pisti (2. felvonás) egy apróhirdetés nyomán magára talál, és a négyből egy Pistivé válik.” A képtelenebbnél képtelenebb abszurd történetek halmozása ugyanis egy idő után visszájára fordítja a behelyettesíthetőséget: én, azaz xyxyxyxyxy pistipistipistipistipisti felelős vagyok saját porszem életemért és tetteimért.

A JESZ előadásának sikeressége több olyan átgondolt rendezői elképzelésnek köszönhető, amelyek mindegyike ezt az olvasatot látszik erősíteni. Egyrészt a színészek karakterének megfelelően jól eltalált a szereposztás, nagyszerű érzékkel lett meghúzva a szöveg, ennek következtében az egypercesek ritmusához hasonlóan peregnek a jelenetek, így nem ragadnak be a poénok, és működnek az esetlegesebb sablonalakítások. Másrészt az előadás elsősorban nem formai elemekre támaszkodik, hanem a játszók személyiségére épít, ezáltal hitelesek a színre lépő figurák megszólalásai. Különösen szerencsés ebből a szempontból a generációs különbségeket kihasználó koncepció, miszerint a társulat idősebb tagjai csak a korban nekik megfelelő szerepeket (Papa, Mama, Pap, Rendőr) alakítják. Kiváló dramaturgiai megoldás Volentik bácsi és Rizi szerepének összevonása – a misztikus üzenetek közvetítésének képességével ily módon felruházott Volentik bácsi egy személyben jeleníti meg az égi-földi közvetítőt, a lélekvezetőt és a sokat tapasztalt, öreg, bölcs, kívülálló megfigyelőt –, amellyel nemcsak egyszerűsödnek és átláthatóbbá lesznek, hanem át is értelmeződnek a szereplők közötti viszonyok. E stabil és erős figura megteremtésével ugyanis felerősödik a közte és a Félszeg Pisti közötti kapcsolat, párhuzam – egymással szoros összefüggésben ők ketten követik (segítik, kommentálják, értelmezik) Pisti identitás-történetének alakulását, azzal a különbséggel, hogy a Félszeg Pisti Volentik bácsi afféle földi végrehajtójaként vagy fiatalkori másaként nincs feltétlenül tisztában a küldetésével. A Félszeg szerepének kiemelésével válik hangsúlyossá a közte és Pisti közötti tükör-viszony is. A dramaturgiát visszatérő motívumként tartják össze például azok a jelenetek, amelyekben a Félszeg állandó feszültséget adva a történetnek újra és újra keresi magánál azt a valamit, azt az üzenetet, amelytől deux ex machinaként várjuk a magyarázatot, a Pisti-történet abszurd allegóriájának feloldására.

Mindezeken túl a JESZ előadásának “titka” a darab által megidézett történelmi múlthoz való viszonyulásban rejlik; abban, hogy akárcsak Volentik bácsi/Rizi, egyszerre látja és láttatja a múltat és a jövőt. Stilizálva, elemelve érzékelteti ugyanis a történelmi eseményeket – a kollektív emlékezés jelenidejűségének felvállalásával. A mozgalmi dalokból, filmslágerekből álló zenék, az ’56-os rádiófelvételek az emlékezés ikonjaiként hozzák mozgásba “a jövőre való emlékezés” és “a múlt előre látásának” kettősségét. A hatalmi aggresszió jeleneteinek árnyjátékká finomításában (a Duna-parti kivégzés, a koncepciós per stb.), a “valóság” kétdimenziós, fekete-fehér képfelületekké stilizálásának szándékában egyszerre munkál az eltávolítás, az elfedés (felejtés) és a megörökítés, a dokumentálás (emlékeztetés) kettőssége.