JELENKOR, 2007. június - színházi szám

MIKLÓS MELÁNIA
A behelyettesíthetetlenség allegóriái

"Én, Kassák Lajos" – Janus Egyetemi Színház

A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő pécsi Janus Egyetemi Színház (JESZ) februárban három előadással vendégszerepelt a budapesti Szkénében. Az Én, Kassák Lajos, a Pisti a vérzivatarban és az Arisztophanész madarai című előadások mindegyike koncepciózusan kötődik az immár legendássá vált egyetemi színjátszás hetvenes évekbeli hagyományához. Ez a tradíció állandó viszonyítási pontként határozza meg az előadások beszédmódját, “nyelvét”, és talán túlságosan befolyásolja a nézés, az értelmezés mikéntjét is. A JESZ mint a színházi struktúrán kívül egy évtizede folyamatosan működő és nemzetközi viszonylatban is sikereket elérő műhely méltó büszkeséggel vallhatja magát e folytonosság hordozójának – legitimálva ezzel saját helyét, identitását, módszereit –, a múltidéző ünnepi produkciók kapcsán felmerülő legfontosabb kérdés mégis az, hogy a létrehozott előadások mennyire képesek a hagyomány megújítására, “maivá fordítására”, azaz egyszerűen szólva: meg tudják-e szólítani, és ha igen, hogyan, éppen azt a közönségréteget, amelyik ezt a hagyományt legfeljebb csak hírből ismeri.

Az Én, Kassák Lajos című előadás középiskolai alapismereteket feltételez. Kassák életének azon szakaszát mutatja be, amelyet az Egy ember élete című önéletrajzi regényében a szerző csavargások fejezetcímmel összegez. Az 1909-es nyugat-európai utazás történetét és tapasztalatait örökíti meg legismertebb hosszúverse, A ló meghal, a madarak kirepülnek  is. Az előadás azonban nem pusztán (meg)idézi a verset, hanem dramaturgiailag is követi annak struktúráját, működésmódját – alaptengelyét képezik ugyanis a valósnak tételezett életrajzi események, amelyek kronológiáját folyamatosan szabad asszociácók szakítják meg. Az elindulástól a hazaérkezésig ívelő történetet azonban az előadás úgy meséli el, hogy a narratíva bizonyos fordulópontokon szélesvásznúvá dimenzionálódik – jelenetként ábrázolódik –, miközben végig a szöveg, a beszéd, a beszélés, a beszélgetés áll a középpontban.

A nyitóképben a szinte mindvégig egyénített kulcsfigurát, a Kassákot játszó színészt látjuk (Ács Norbert), amint több Kassák-műből szerkesztett szöveget mond, kijelölve az útnak indulás, az útjárás többértelmű alaphelyzetét (“A világ forog. Látjátok? Kinyújtom a kezem. De az emberek hallgatnak, és speciális vonatokon utaznak önmagukban. Mindegy. Induljunk el”). A többiek szavalókórusként kapcsolódnak be a szövegfolyamba: A ló meghal… néhány sorát ismétlik, variálják kérdő-válaszadó szituációkban (“Aludni készülsz? Fénye-sítsd ki az ólomrudakat”), majd annak játékos halandzsa-asszociációit (“Ó lébli/ó BUm Bumm […] papagallum/ó fumigó/papagallum” stb.) duzzasztják ritmikus etűdökké, később más Kassák-verseket mondanak, jelmondatokat skandálnak, az eseményeket kommentáló szereplőkké válnak stb. Olyan tömeget alkotnak, amely megszakítva az emléke-zés-mesélés fikcióját egyrészt a (fő)szereplő(k) életének állandó viszonyítási pontjává válik, másrészt az egymáshoz és a közönséghez való odafordulás, a kérdezés gesztusában az azonosulás lehetőségét kínálja fel mind a játszók, mind a nézők számára. Ebből a kórusból válnak ki és ide térnek vissza az utazót segítő kérdezők, számonkérők és a megelevenedő életrajz többi szereplője: Kassák kedvese, Simon Jolán dadaista színésznő (Jakabfi Edina), a Faszobrász és a Szittya alakjából összegyúrt útitárs (Tóth András Ernő), a tejet adó fogadós, a német katona, a rabtartó (Inhof László), az anarchista (Juhász Mátyás) stb. Ez a folyamatos nézőpont- és stílusváltás azon túl, hogy az utazás, a vonatozás ritmusára emlékeztető dinamikát ad, megteremti azt a “kint-bent játékot”, amely az előadás alapgondolatát hordozza.

Az Én, Kassák Lajos tétje ugyanis nem az, hogy milyen pontosan és jól festi meg a huszadik század egyik legkülönösebb és leginvenciózusabb művészének portréját, hanem hogy képes-e mindezt olyan kontextusba helyezni, hogy a címben jelölt azonosítás (Én, Kassák Lajos) az én szempontjából a mi, illetve a ti viszonylatában nyerjen behelyettesíthetetlen azonosságot: Én, azaz XY. Ebben a vonatkozásban pedig Kassák megidézett története a belső lelki útjárás allegóriájaként nyerhet igazán érvényt. Mint ahogyan az egyén társadalmi és művészi közösségben betöltött szerepére és felelősségére irányuló mozgalmiság felmutatása sem lehet több példánál: egy egyéni életútjárás, énkeresés állomása. Az előadás ilyenfajta értelmezhetőségének lehetőségét a szereplők fikcióba való ki-belépegetésén túl a (főleg a kórusjelenetekben) elhangzó versek és szövegidézetek gazdag többértelműsége kínálja fel. A jól válogatott szövegeknek köszönhetően ugyanis az előadás kibillen az éles és kiszámítható fényváltásokkal, az erőteljes, aláfestő jelleggel használt zenékkel, a szavalókórussal, a fekete, fehér, sárga, kék, piros szín használatával, egy Kassák-festmény papírplakát-másolatának térbe kerülésével és festékszóróval való lefújásával avantgárdot idéző, archaizálónak ható színpadi világból, és felmutat egy személyes vonatkozású és személyes megszólítottságú alternatívát: az önmagát beteljesíteni vágyó Én archetipikus érvényű útkeresését.

Az egyre hangsúlyosabbá váló jelentéskör a zárójelenetben teljesedik ki, amikor a szereplők kilépnek a képzeletbeli utazás fikciójából, “civilben” elénk állnak, és halkan, személyesen nekünk mondják a Kassák-sorokat: “Minden csak humbuk, semmi… Mert én már láttam sok szép dolgait a világnak… De úgy rendeltetett, hogy törjek össze magamban minden tükröt.” Az ehhez hasonló, újraolvasásra és felfedezésre késztető Kassák-szövegekben rejlik az előadás kulcsa és legfőbb ereje.