JELENKOR, 2007. június - színházi szám

MIKLÓS MELÁNIA
A behelyettesíthetetlenség allegóriái

Katona Imre: Arisztophanész madarai – Janus Egyetemi Színház

A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő pécsi Janus Egyetemi Színház (JESZ) februárban három előadással vendégszerepelt a budapesti Szkénében. Az Én, Kassák Lajos, a Pisti a vérzivatarban és az Arisztophanész madarai című előadások mindegyike koncepciózusan kötődik az immár legendássá vált egyetemi színjátszás hetvenes évekbeli hagyományához. Ez a tradíció állandó viszonyítási pontként határozza meg az előadások beszédmódját, “nyelvét”, és talán túlságosan befolyásolja a nézés, az értelmezés mikéntjét is. A JESZ mint a színházi struktúrán kívül egy évtizede folyamatosan működő és nemzetközi viszonylatban is sikereket elérő műhely méltó büszkeséggel vallhatja magát e folytonosság hordozójának – legitimálva ezzel saját helyét, identitását, módszereit –, a múltidéző ünnepi produkciók kapcsán felmerülő legfontosabb kérdés mégis az, hogy a létrehozott előadások mennyire képesek a hagyomány megújítására, “maivá fordítására”, azaz egyszerűen szólva: meg tudják-e szólítani, és ha igen, hogyan, éppen azt a közönségréteget, amelyik ezt a hagyományt legfeljebb csak hírből ismeri.

Az Arisztophanész madarait 1973-ban mutatta be az Universitas Ruszt József rendezésében. A darabot az együttes művészeti vezetője (a Pécsi Nemzeti Színház későbbi dramaturgja), Katona Imre írta, aki az óriási érdeklődést kiváltó, fél év elteltével betiltott egykori előadáshoz hasonlóan a JESZ idei bemutatójaként szintén bohócjátékként vitte színre a szöveget. A darab Arisztophanész Madarak című vígjátékának alapötletére épülő, többszörösen összetett parabola. Felhőkakukkvár megalapításának ókori története a hatalomnak való kiszolgáltatottság közismert allegóriája, melyet a cirkuszi szituáció, a karneváli fordított világ játékos szabadsága a maga konkrétságával és eltúlzottságával egyértelműsít. A zárójelenetben jelmezeikből a színészi “civilségükig” vetkőző bohócok vallomása szerint ugyanis ők velünk ellentétben nem azt játsszák, hogy nem játszanak, hanem éppenséggel játsszák a játékot, “hogy ne lássék, hogy játék a játék”. (Így lehet például a két athéni ifjú, akiknek tanácsára a madarak országot alapítanak – kihasználva, hogy az istenek és a földi halandók közötti végtelen terület birtokosai – Pityi és Palkó nevű Akárki-bohóc.)

Az arisztophanészi történetet csak motívumaiban követő előadás a játékmester által felkonferált 7 “tablóból” áll, amelyek az emberi kiszolgáltatottság alaphelyzeteit ábrázolják. Az egyes tablók tulajdonképpen az élet, halál, szerelem, munka stb. témáiból indított nyelvi asszociációs szövegfolyamok – szólások, közmondások, jelmondatok stb. kontaminációs szójátékai. A közhelyszerű igazságok politikai áthallásokkal terhelt szövegáradata (“Hamarabb meghalunk, hogysem mindent tudunk, avagy eszi a nép egyik a másikat, mint rozsda a vasat! … Már csak ilyen a világ, kinek szoros, kinek tág…”) talán az élettapasztalat- és nyelvhasználatbeli generációs különbségekből adódóan nehezen értelmezhető és élvezhető. Így a felújítás gesztusa leginkább színháztörténeti vonatkozásában nagy jelentőségű.