Április 16–19. között rendezték Pécsett a II. Egyetemi és Főiskolai Színjátszó Fesztivált. A találkozóra tizenegy előadást neveztek és a fellépések mellett szerepelt egy tanácskozás is a programban. Az Echo következő száma a fesztivál részletes elemzését hozza. Gilbert Edit írása a JESZ egyik előadását értékeli.

Büchner Leonce és Lénáját az egyetemi színjátszók fesztiválján láttam, már új környezetben: a PNSZ próbatermében, amely befogadta mind a Janus Egyetemi Színházat, mind a fesztivált. Már egy tavalyi, a bemutatót beharangozó plakátjukon is köszönetet mondanak a pécsi egyetemi színjátszók a város kőszínházának (s a MOKI-FA Bt.-nek), amiből azt vélem kiolvasni, hogy nem mostantól datálódik a két színház jó kapcsolata. Az új helyet úgy igyekeztek berendezni, ahogyan sajátjukat; kialakították azt a fekete szobás szűk teret, amely most még inkább (a belmagasság különbsége révén is) a beszorítottság érzetét keltette. A fiatal színjátszók előadásain megszokott mozgalmasság, a keskeny folyosón zajló eseménysor, a négyzetcentiméterek kihasználása tehát a koncepció része. A színészek sikeresen oldották meg a feladatot, jól tájékozódtak, alig volt fennakadás. Csak a néző kapkodja a fejét, mert kapkodtatják vele: hol itt, hol ott van akció, s a szalagok, narancsok és léggömbök, meg még néhány díszletelem, ruha vagy éppen testrész (a lábakat meglehetősen nehéz volt időben elhúzni a színészek útjából) közvetlen közelünkben surran el.
Szerencsés kombináció, hogy a darabban oly hangsúlyos szöveg is nagy nyomatékot kap az előadásban. A szereplők többsége szépen beszél, idő is van arra, hogy elmondják monológjaikat, s azalatt kiválóan működik köztük a nem verbális kommunikáció. Jók a párjátékok (Valerio: Domonyai András például igencsak karakteres kísérő). Különösen szépek a címszereplő Leonce: Köles Ferenc jelenetei, de a többi alakítás is kidolgozott. Első pillanattól lebilincselő Köles befelé figyelő tekintete. A darabban tematizált: akcionalizált és verbalizált unalom emlékezetes, dinamikus megformálása kötődik hozzá. Elmélkedik róla, s (az előadásban kifejezetten izgalmasan alakított) Rosettával (Rosner Krisztina) hirtelen megszakított vagy befejezett ágyjelenettel is a dolgok szerethető unalmasságát fejezi ki. Érdekelt volna, hogy a szóban elismert ásítás vajon tényleg megtörtént-e a színen, de az (immár a földön heverő) ifjút az első sorban ülőkön kívül csak a két méter felettiek láthatták.
Elgondolkodtató, megéri-e így. A padok, a fejkapkodás, a „nézőpontváltás”-nak is titulálható, a határozott udvarmesteri felszólításban (Vidéki Péter) artikulálódó „pozícióváltás” nem rossz ötlet, használható színházi klisé, gyakran vonják be főleg alternatív színházak a nézőt ily módon az előadásba. Valóban minden sarkot és minden oldalt ki lehet ezzel a fogással használni, a szükségből erényt lehet kovácsolni, csak most egy kicsit sok a kényelmetlenségből. A fullasztó levegőtlenség és az igen szűk hely, valamint az örvendetesen nagy érdeklődésnek köszönhető nézősűrűség mind gátja a forgolódásnak. Persze a néző számára is járhat némi kényelmetlenséggel a műélvezet. Azon morfondíroztunk utána, hogy miért is voltunk mi: a közönség oly passzívak. Arra jutottunk, hogy a szokáskultúrán azért nem tudtunk túllépni, mert erőtlenek voltak az annak megszegésére biztató megengedő, felhívó gesztusok. Az egyetemista nézők vajon szabadabbak? Tőlük inkább elvárható lenne ennyi öntevékeny kreativitás? (Segítsen magán, ahogy tud...) És  a szakmai közönségtől? Azt hiszem, a nézők többsége nemhogy szerepelni nem szeret, de felállni sem mer, ha nem lát. S talán nem csak begyöpösödöttségből. A konvenció jó értelemben vett elővigyázatossági illemszabály: a kíváncsi néző sem kockáztatja, hogy belefusson egy szereplő. Valami még kellene, hogy elfogadjuk s bátrabban használjuk demonstrált partneri helyzetünket.
A színészek bátrak, érzékenyek, ilyen Szilágyi Eszter Anna rendezése is. Érzelmi kitárulkozásaikban sokat megmutatnak magukból. Mernek beszélni is, láthatóan hisznek abban, hogy a költői szövegnek súlya van, így hatása lehet. (Amit nem látunk, legalább halljuk.) Az érthető szövegmondásnak köszönhetően is meditatív lesz az előadás. A filozófiai dimenzió már ezért sem sikkad el. Több szinten jól érvényesülnek a német idealizmus tételei, például az (a darab által is erősen kódolt) iskolai leckefelmondás kényszere és humora is ott munkál az előadásban. Igényesen megoldott, jó ritmusú jeleneteket láthattunk végig, funkcionált a díszlet (Szilágyi Eszter Anna, Herczig Zsófia), pezsdítő és ellágyító, sőt magyaros asszociációkat keltő Weber Kristóf zenéje, elementáris a Varga Péter koreografálta tánc-játék. Talán csak a köztes idő tűnt néha hosszúnak. Rendkívül hatásos a kifejlet: a kínosság jelenete. Az, amikor a hercegi esküvő kényszere alól elbujdokolt, majd erőszakkal visszatérített, halálosan búsongó szerelmespár a másikban éppen a neki szánt fenséges párra ismer. A szabad akarat és a determinizmus itt összeér, s ennek jegyében feszeng, izzad hosszú perceken át a leleplezett, nem tudni, végső soron ki által becsapott pár. Szerepük szerint arroganciában és meseszép lírában oldják fel helyzetüket, s bármilyen bizarr is, Leonce és Léna (Nagy Lilian) megint tudnak álmodni. n
 

G. Büchner:Leonce és Léna
Rendezte:Szilágyi Eszter Anna

Szereplők:
Leonce — Köles Ferenc
Léna — Nagy Lilian
Péter király — Ács Norbert
Valerio — Domonyai András
Lotte — Várnagy Kinga
Udvarmester — Vidéki Péter
Rosetta — Rosner Krisztina

Díszlet, jelmez —Szilágyi Eszter Anna, Herczig Zsófia
Zene — Weber Kristóf
Tánc-játék — Varga Péter
Festmény — Silaro