Burleszk sétája a színpadra

Lorca: Buster Keaton sétája (Janus Egyetemi Színház, 2009

,Fekete-fehér és vörös – avagy a némafilm különös találkozása Federico García Lorcával. Burleszk és szürrealizmus, filmszerűség és színházi minta már-már hallucinogén hatású előadássá fonódva: Buster Keaton sétája.

2009. február 2-án, 3-án avagy 5-én láthattuk a JESZ Határsáv-sorozatának legújabb előadását, a Buster Keaton sétáját. A rendező, Mészáros Péter, a szürrealista García Lorca egyes drámáit, és a máig népszerű Keaton burleszkjátékait gyúrta egyetlen, egységes vízióvá. Populáris filmszerűség és szélsőséges avantgárd pedig úgy tűnik, nagyon is jól megférnek egymás mellett. Bár az előadás egysége e kettősség miatt helyenként fel-felfeslik, mégis, e kísérlet a művészetek két ellenpólusának integrálására kétségtelenül díszes pozícióját vívja ki mind a Határsáv-sorozat, mind a JESZ-előadások sokasága között.
A darab a meghirdetett időponthoz képest félórás csúszással kezdődik; mondják, a marketing zagyva el-elnézései miatt, nekem mégis úgy tűnik, ez a fél órácska már az előadás szerves részét képezi. Az előtérben a „fapofájú nevettető” A generális című filmjéből tekinthetünk meg egy nagyobb részletet. Jó hangulatban és nosztalgikus nevetések kíséretében sétálunk át ezután abba a térbe, ahol maga az előadás zajlik majd.

Nekünk, nézőknek e színpadképben a kukucskáló pozíció jut, frontálisan, szemben helyet foglalván magával a játéktérrel, melyet egyelőre vörös függöny választ el tőlünk, s jobbján egy különös figura figyel minket. Hamarosan kiderül, ez a figura (Juhász Mátyás) a varieték ismert „porondmestere”, a komédiás hangulat megalapozója, egyben narrátor, producer, a rendező bevallása szerint pedig akár szerzői utasításként is értelmezhető ez a különös alak. A porondmester – nevezzük most így – az előadás egyik kulcsfigurájának tekinthető: egyfelől kapcsolatot teremt a nézőkkel, bevezeti őket az előadás varázsos világába, másfelől segíti is azt. Magyarázza, kiegészíti a darabot, olykor akár kellékekkel is.
E színpad, melyben maga a játék zajlik, valóban varázsos hangulatot, egyfajta ambivalenciát teremt. A függöny elhúzása után ugyanis rájöhetünk: a színházra jellemző hús-vér elevenség mellett, melyet a porondmester is megelőlegezett, tulajdonképpen mozivásznat (is) látunk, melybe mintegy befurakodott a kétdimenziós szereplők harmadik kiterjesztési síkja, s melyet megkoronáz a főszereplő, Buster Keaton (Czéh Dániel) „kinyúlása” a vásznon. A Keaton-i nevettetés metódusait zseniálisan eltanult színész ugyanis egyik jelenetében banánnal kínálja a közönséget (melyet volt szerencsém jóízűen elfogyasztani), így karja úgymond áthatol e negyedik falként épített virtuális vásznon, s közvetlenül teremt kapcsolatot a nézőkkel. Hatása – talán kicsit annak is köszönhetően, hogy együtt rágcsálhattunk Buster Keatonnal – fenomenális.
Maga az előadás építkezése is afféle „kinyúlások” sorozata. A nevettető burleszk jeleneteket kezdetben ugyan darabosan követik az álomszerű epizódok, ám később ezek funkciói egybeolvadnak, egymásból és egymásba nyúlnak, s automatizmust sejtető hallucinációt eredményeznek. A darab szürrealizmusa tehát leginkább ebben nyilvánul meg, jóllehet az eredeti, Keatonnal körülbelül kortárs irányzat szélsőségeihez képest közönségbarát, tiszta és érthető kontúrokban.
A vízió mindenesetre magával ragadja a kíváncsi nézőt; atmoszférája elrepíti, képei az értelmet megelőző intuícióhoz szólnak. A színészi játék pedig e minőséggel karöltve sétál. Czéh Dániel és Juhász Mátyás munkájáról már beszéltem, ám ne feledjük el a többi színész teljesítményét sem. Hollósi Orsolya kifelező megszólalásai, kecses mozdulatai átlényegülést sugallnak, akárcsak Kiss Andrea marionett-mozdulatai, s celluloidszemű, kissé erotikus fellépése. Ügyes színészi megoldásokkal találkozhattunk Bozó Tamás, Horváth Krisztina és Molnár Tamás alakítása során is.
Mészáros Péter a közönségtalálkozón elmondta, hogy már régóta foglalkozik a Lorca-szövegekkel, melyek végre előadás formájában is testet ölthettek. A rendező filmes háttere persze vitathatatlan és letagadhatatlan: maga a burleszk és szürrealizmus egymásra montírozása, majd ezek montázsba illesztése egyértelműen erről árulkodnak. Összességében az egész megjelenítés filmszerű: a színészek fellépése és viselkedése, a jelmezek, s maga az egész szcenográfia. Vörös függönyök, keretes, síkszerű dobozszínpad, nagy, fehér kulisszák, stilizált díszletek és a mindent meghatározó vörös lufik tömege. Fekete, fehér és vörös. S hogy miért éppen ezen színek dominálnak? A kérdést felvető néző kérdésére válaszolván a rendező elmondta, a kettősség szimbólumai ezek. Filmé és színházé. Keatoné és Lorcáé.