November 16-án tizenhét harminc h-kor Sárbogárdi Jolán megjelent
a róla elnevezett vasútállomás kultúrvárójában, népes gyülekezet előtt,
melyben a helyi állomásfőnök, Sárbogárd apraja-nagyja (vasúti takarítótól
gimnáziumi tanárig), több pécsi felsőfokú és (mé)diák (pl.: Univ
TV), továbbá fővárosi hírességek (így: Sándor L. István kritikus, Töreky
Zsuzsa színésznő, Závada Pál író, valamint Parti Nagy Lajos, aki egyfelől
Jolán maga, másfelől Jolánnak a nemzője, és még sokan mások) is helyet
foglaltanak. Tizenkilenc h-ig e zsúfolásignál is zsúfoltabban megtelt vasúti
csarnokban színre került a Janus Egyetemi Színház elővezetésében Parti
Nagy Lajos Ibusár című zenés-táncos huszerettje (bemutatva márciusban,
szemlézve: Echo 1998/2), színházi kuriózumként, zajos sikerrel. A hely
szellemének és az aszúvá érett produkciónak a különös zamatát a közönség
összetétele és az esemény egyszerisége tovább fokozta. Miközben a télikabátba
burkolózott, műanyag székeken és tornapadokon zsúfolódó nézősereg egyfelől
a pénztárosi létét és kapcsolatait operettbe álmodó amatőr írónő színi
dramolettjét (amolett: fogyi-zás) operetti reagálással övezte, vagyis hát
jelenetről jelenetre, mint a parázs elevenedett meg a taps a közönség tenyerében,
másfelől (fül)tanúja lehetett a sárbogárdi (Pécs-Budapest viszonylat) vasútállomás
éppen ezen előadási időkeretek között zajló életének (a restiből, a peronról,
a sínekről s a hangosbeszélőből beszűrődő zajoknak). E két világ találkozásának
elegye ebben a nyálkás, télelőtti estén az állomás akol melegűvé langyosodó
kultúrtermé-ben a színház ritka, megismételhetetlen pillanataival ajándékozta
meg a nézőt, értőt és értetlent egyaránt. Mert mi ott együtt összelélegeztünk,
s a színházat sohasem látott és az attól megcsömörlött együtt volt boldog,
egyszerre érzett torokkaparást és egyszerre nevetett. A nézőtéren olyan
távoli rétegek váltak egylényegűvé, mint amilyenek a darabot is felépítik.