ROSNER KRISZTINA

Az irodalmi vonatkozású emlékévek egyik nagy kérdése, hogy el lehet-e kerülni a „rendhagyó irodalomóra” és az „eszmei mondanivaló” rémképeit, el lehet-e mosni a didakszis éles kontúrjait annyira, hogy a néző ne csupán a kidolgozandó érettségi/szigorlati tétel illusztrációját lássa. A Janus Egyetemi Színház legújabb bemutatója a József Attila emlékév hivatalos zárása után, február 6-án került színre. Ha eltekintünk a halvány gyanútól, hogy a csúszást külső — és a közönségre nem tartozó — körülmények (vizsgaidőszak és társai) idézték elő, akkor a késői időpont pozitív jelképpé is válhat: jelezheti azt a törekvést, hogy az egyetemisták József Attila előadása nem akar betagozódni az ilyenkor szokásos, verses szavalóestek sorába, hanem egyéb formáját keresi a megemlékezésnek.

A másik nagy kérdés, hogy sikerül-e megszólítani a „célközönséget”, közel hozni a — jelen esetben — egyetemista korú nézőkhöz az aktuális emlékév ünnepeltjét. Tóth András Ernő ezt úgy oldja meg, hogy nem a „huszadik század jeles költőjének munkásságát” dolgozza fel, hanem a huszonéves József Attila életéből emel ki egy-egy eseményt, a fiatal költő Vágó Mártához fűződő szerelme köré szervezve a jeleneteket. A szövegvázat Vágó Márta emlékezései és levelei alkotják, ehhez kapcsolódnak Jung, Benedek Marcell és Illyés Gyula írásai. A visszaemlékezések színpadra állításának módja heterogén: a szereplők leveleket olvasnak fel (talán ez a legkevésbé sikerült megoldás), majd modern nők mondják el a pszichológiai szakszöveget, intelligenciájukat fitogtatva beszélik ki a távollévő költőt. Az előadásban azok a szövegek működnek jól, amelyek dramatizálva lettek: ilyen az Orosz Anna-jelenet, vagy Vágó Márta látogatása József Attila lakásán. A jelenetezés töredékes, a hosszabb-rövidebb egységeket filmes sötétek választják el egymástól, amikor dübörögnek a századelő bécsi modernjeinek zenéi: Schönberg, Webern, Berg.

A JESZ egyébként is stúdió méretű terét tovább szűkítik azzal, hogy az U alakú nézőtér közepén székek és egy, a térnek majdnem felét elfoglaló asztal áll (több helyszínt jelenít meg, Vágó Mártáék, illetve a költő otthonát, vagy éppen a kávéházat), amelyet a darab elején megterítenek: fekete tányérokon sült csirke, borospoharak. A játéktér fekete, kopár és nyomasztó — méltó az asztaltársaság füstös modernségéhez. Az asztalnál ülők néha kimennek a szoba ajtaját jelző két vascső mögé, majd leülnek egy hosszú padra, mint fecskék a drótra. Szép, ahogyan ott kint gubbasztanak.

Mindenki lehet József Attila öt percre: az előadás Andy Warhol elhíresült mondásának színpadi parafrázisa. Az előadásban nincsenek rögzített szerepek, József Attilát és Vágó Mártát mindig más-más pár testesíti meg. Ez egyrészt izgalmas, mivel a különböző párok eltérő karaktereket, és így eltérő viszonyokat villantanak fel, másrészt azonban hullámzóvá teszi az előadást az a tény, hogy nem mindenki képes ugyanolyan meggyőzően megmutatni az általa megjelenített alakot. (Egyetemista színészekről lévén azonban szó, mindenképpen hasznos számukra ez a gyakorlat.) A montázstechnika ezekben az esetekben megkönnyíti a színészek dolgát, hiszen az „egyik jelenet — sötét — másik jelenet /másik J.A. és V.M.” mechanikus váltással van idejük átállni az aktuális szereposztásra. A nézők szempontjából ugyanakkor sokkal érdekesebb az az átmenet, amely az utolsó asztali jelenetben történik, amikor sötét nélkül, magában a jelenetben „megy át” a szerep egyik színészről a másikra, mintha láthatatlan labdát dobnának egymásnak a színészek. Ezen az estén a Molnár Tamás – Szomora Lívia duó kamaszos vibrálása, Jakabfi Edina nőies Mártája, valamint Keczán Pál alakítása volt a leginkább meggyőző (bár Keczán esetében nem annyira József Attila, hanem Illyés Gyula szerepe volt erős).

„Játsszunk, Attila!” A kritikus pillanatokban mindig a játékhoz folyamodik Vágó Mártáék asztaltársasága: játszanak farkasszemet, kitalálósdit, szonett-versenyt. A legjobb és legizgalmasabb ezek közül az a játék, amikor Mártáért küzdenek: az győz, akinek nyomorúságosabb a sorsa (talán nem kell megneveznünk a győztest). Molnár Tamás és Kormos Balázs szépen építik fel az egymásra lici-tálás fokozatait. A többi játék esetében azonban az a probléma, hogy a szereplők ritkán töltik meg fe-szültséggel a csöndeket, így ezek a játékok, amelyek kiemelkedő pillanatai lehetnének az előadásnak, bizonyos esetekben súlytalanná, tét nélkülivé válnak: a közönségnek nincs módja arra, hogy átérezze a kockázatot (farkasszem). (A feszültség hiánya ezeken a pontokon vélhetőleg csak eseti hiányosság volt és a későbbiekben jobban fog sikerülni: betudhatjuk ezt a szokásos premier utáni „másnaposságnak”, minthogy jelen kritika a második előadást elemzi.)

A JESZ működése során bevett gyakorlat az egymást követő generációk szerepeltetése egy adott darabban. A rangidősök táborát ebben az előadásban Inhof László képviseli, akinek az a feladata, hogy markánsan felvázolja a fiatalokkal szemben álló mindenkori atyai/intézményi/szociális hatalmat, a felnőtt racionalitást. Meg is oldja. Korrekt felnőtt módjára, pontosságával segítve partnereit.

A középső generáció reprezentánsa a Horváth Krisztina – Kiss Andrea páros, akik nagyon koncentráltan, nagy egymás iránti figyelemmel dolgoznak együtt. Esetükben a rendező mintha a „győztes csapaton ne változtass” elvét követte volna: Tóth András Ernő előző, Brecht, versek, dalok című rendezésében már láthattuk őket szinte ugyanebben a helyzetben, amint a játéktér két oldalán, egymással szemben, erős összpontosítással hol egyszerre, hol szinte kánonban mondják szövegeiket. Míg azonban az általuk elmondott, a gyermekgyilkos Marie Farrarról szóló ballada a Brecht-est egyik fénypontja volt, a mostani előadásban nehezebb dolguk van Vágó Márta leveleinek felolvasásával, mivel a papírok kezelése, maga az olvasás aktusa széttördeli azt a feszültséget, amelyet egyébként ők meg tudnak teremteni.

Az előadást záró, Getto Ferenc által elmondott monológ-epilógus — József Attila ars poeticája — ügyesen egyensúlyoz a tanulság összegzése és a személyes vallomás között. Az addig impulzív, csapongó, sértődékeny József Attila figurája ko- mollyá, kristályossá válik: izgalmas ellentét, hogy a legfiatalabb színész szájából hangzanak el ezek a szavak. Mozart zenéjével fejeződik be az est (hiába, az emlékévek köteleznek...), a diszharmónia harmóniába olvad, a közönség pedig kifelé menet még kiállítást is nézegethet: a vitrinben fiktív és nem (vagy csak részben) fiktív ereklyék láthatók, zseb-óra, fényképezőgép, levelek másolatai, a társulatról készült fotográfiák.

A cím első része „Ez a mi munkánk” — látlelet a megközelítés lehetőségeiről, nehézségeiről, arról, hogy üggyé tud-e válni egy feladat. Az pedig már legyen „a mi munkánk”, nézőké, hogy József Attila 2005 után idén is ügy maradjon, ne tétel, amit fel kell mondani. Pontosan, szépen.