Echo 2006/március

V. GILBERT EDIT
Ez igen!
Molière: Tartuffe
Janus Egyetemi Színház
2005. november 3.

Ez az! Bravo! Csak így tovább!
Esetleg: „Valahogy így!” — mondhatnám akár kollégám, a jó tollú publicistaként s éles szemű, ám igazságos kritikusként ugyancsak ismert Kálmán C. György szavaival is, aki irodalmi hetilapunk hasábjain egy, az angol regényről írt monográfiát vezetett be ezzel a címmel.
Az életkori rétegződést tekintve vegyes összetételű közönséget ugyanis, amikor én láttam egyként lenyűgözte a JESZ Tartuffe-előadása. Megtörtént a színházi csoda: székhez szögezve, lélegzet-visszafojtva követtük a színpadi cselekmény minden pillanatát.

Klasszikus, nagy alkotó darabja, ha úgy vesszük: kötelező tananyag került színre, amelybe a jelenlévő középiskolás korosztály is belefeledkezett. Van tehát remény; a Nagy Könyv mozgalomnak is sikerült valamit eltalálni, ebben az előadásban pedig átütő erővel érvényesült sokunk meggyőződése, hogy a nagynevű régieket nem szükségszerű unalmasan játszani. Most már talán a középiskola sem képeskönyvszerű illusztrációt vár a színháztól, a diák pedig nem zanzásított, semmitmondó, halott kivonatot. Nem szolgálóleánya a teátrum az irodalomnak. Autonóm, zajló, jelen idejű művészeti ág; tétje a létezés élményének felismerése.

Irodalomelméleti és általános esztétikai tételeink is megelevenednek a Mikuli János rendezte Tartuffe láttán. A bölcsészek folytonosan napirenden lévő kérdései közé tartozik ugyanis az aktuali-zálás mibenléte. Sokan tanulmányozzák, hogy a régmúlt egy-egy alkotása miként íródik át mai horizont-ra, minek köszönhetően kerülhet be az érvényes kánonba. Ennek feltétele — teóriáink szerint — a műnek az a képessége, hogy dialógusba bocsát-kozik az adott (jelen)korral. Hogy kínálkoznak számunkra felületei, amelyek meg-, hangjai, amelyek felfoghatóak. Látószögek, ahonnan közelíthetünk hozzá, s fel tudjuk tenni neki mai kérdéseinket.

Úgy látszik, a Tartuffe ilyen.
Vagy talán az egész Molière.

A klasszikusok tehát (azaz, attól klasszikusok egyes szerzők, hogy) valóban időtlenek (vagy időt-állóak), s szólnak a változó korokhoz. Talán nem minden óriás esetében mondható ez ki ilyen egyértelműséggel. (Tapasztalom, hogy vannak Goethe-, Thomas Mann-, Shakespeare-hívők, akiknek a halmazai nem esnek egybe, s akik nem is feltétlenül tartoznak az adott kultúrkörhöz.) A vígjátékszerzővel, gondolom, az egyes történeti koroknak könnyebb dolga volt, még ha vitriolja nem is kenegette azok hiúságát, akiket érintett, sőt. Első színre kerülésének botrányai után tartottak tőle más uralmi rendszerek is, amelyek — nem véletlenül — magukra vették kritikáját. Megértési probléma viszont, minthogy túlzottan is működött az áthallás, kevesebb adódhatott a jellem- és helyzetkomikumra épülő, mint a más konstrukciójú drámai műfajok esetében.
A Tartuffe mégis kínál alternatív megfejtéseket. Korabeli, 17. századi értelmezésében sokkal na-gyobb nyomatékkal esett latba az antiklerikalizmus, mai szögből viszont a korrupció mechanizmusa meghatározó. Az állam intézkedő képességébe, kompetenciájába, hatékonyságába vetett bizalom alapvető hiánya uralkodik benne most. Ehhez viszont meg kell születnie egy ilyen értelmű kreatív olvasatnak, ami után egyértelmű: igen, erről szól ma, és nem is kellett megerőszakolni ahhoz, hogy belássuk, ilyen rejtett szólama már akár tegnapelőtt is volt.

Ez itt és most a pécsi Tartuffe, amely a korhűség és a jelen-be-vonat rendkívül sikeres kombinációja, amelyben úgy alakítják a darab lezárását, hogy bár szerencsés pillanatban bukkannak fel a terhelő dokumentumok és még időben, a dramaturgiai csúcsponton érkezik meg a felsőbb utasítás, mégsem hisznek abban az érintettek, a csalás formálisan immár rehabilitálható áldozatai, hogy megvédi őket az állam, hogy valódi kárpótlásban részesülnek. Hiába derül ki időben a szemfényvesztőről: körözött bűnöző, jobb, ha jelenlegi akciójának érintettjei (biztos, ami biztos, mégiscsak s bármi áron) visszaszerzik tőle az ajándékozási szerződést. Mire a hatóságok érvényesíteni tudnák ellenlépéseiket, mire mindenkihez eljutnak a szükséges információk, rájuk akár még (ha átmeneti) kilakoltatás is várhat. S nem tudhatni, hova ér el még a keze, mit hozhat az ügymenet, mire vezetne a jogi procedúra, mivel járnának a fellebbezések, hamis tanúzások... mondatja már a 21. századi közép-európai nézővel, a friss demokrácia polgárával a rossz tapasztalat. Az igazságszolgáltatás csődjéről, az ártatlant védelmező, jogszerű állam totális illúziójáról, a jogbiztonság képtelenségéről, folya-matos lelepleződéséről szól ez a rendezés, s többek között ettől oly hátborzongatóan korszerű.

A fordító, újrafordító, dramaturg, rendező általi változtatások mértéke mind kardinális kérdései a művek autentikus jelenének. E produkció bizonyítja, hogy erőszakos, sarkos kiszólások, csavarások nélkül is kortársunkká válhat egy több, mint háromszáz éve keletkezett mű. Nem írtak hozzá, általában nem is változtattak meg sorokat, inkább (különösen az imént említett zárlatban) összevontak és elhagytak, hogy a színpadi akció, a színészi gesztusok és a szavak összjátéka a kívánt célt érje el. A verbális közlés így jelentésmódosuláson megy át (a fent említett kollégám nevéhez is kapcsolódó beszédaktus-elmélet mintapéldájaként).

Ügyesen játszik a két fordítással a rendezés (alapvetően Vas Istvánéra épít, egyes sorokat vesz át Petritől). S különös erénye a színészeknek, hogy végre róluk is szó essék: a versbeszédben is remekelnek. Győzik a sok szöveget, érthetően adják azt át. Nem hat erőltetetten sem a klasszicista-szentimentális korstílus, sem a mára szokatlan, könnyen modorosságba csúszó veretes verselés sem. A molière-i sorok frissek, tartalmasak, kifejezőerőtől duzzadnak, előadóik természetessé tudják tenni azokat, testjátékukkal ötvözve egységes, teljes jelenlétté.

Érdekes kettősség nyilvánul meg a jelmezekben és a díszletekben. Míg a kosztümök (Szabó Zsuzsa, Váradi Zsóka) korhűek, cifrák, a díszlet (Németh Pál) jelzésszerű; itt aztán a legjobb formájában mutatkozik meg a szegény színház, a keretek ajtóként, asztalként, különféle eszközökként egyaránt funkcionálnak. Kézbe vehetők, játszanak, élnek, szerepük van. (Nem tudom, a JESZ mennyire szegény a valóságban, nincsenek illúzióim. Mindemellett az a szentimentális, bosszantó, mazochisztikus kelet-európai közhelyünk, miszerint a szerény külső feltételek kompenzálásaként nagy erővel tör elő a kreativitás, mintha az ő előadásuk kapcsán is beigazolódna...)

Azzal, hogy a színre állítók a korabeli pompázatos ruhák (ezen nem takarékoskodtak!) és az eredeti stílusú-verselésű szöveg (a művet ugyan a dramaturg-Mikuli ollója megrövidítette, egy tömény órába sűrített mindent) mellett voksoltak, zsigeri tapasztalattá tették a csak egy-egy kegyelmi pilla-natra megtestesülő művészet-elméleti tézist: hogy van esély egy másik kor megszólaltatására. A régi nagy mű egyes szintjein változatlanul hagyva sem idegen a mától, van esély köztü(n)k a dialógusra. Még radikális átírás, provokatív alul- vagy túlértelmezés nélkül is.

Vajon eleve él ez a szöveg, s így könnyeden kelt-hető színpadi létre? A művek egy részét a kiváló fordítások teszik elevenné, olykor esetleg gyengébb alapanyagba is lelket lehet lehelni megfelelő rendezéssel, határozott koncepcióval, erre természetesen Molière nem szorul rá. Ugyan mindegyik fenti esetre lehet példát találni, a pécsi előadás a legsze-rencsésebb csillagzat alatt született. Semmi nem volt didaktikus, a címet sem kellett lefordítani álszentre, szenteskedőre, hízelgőre. Még az sem dönthető el: történeti vagy mai olvasatot kapunk (összeolvadtak a korok horizontjai! ld. Gadamer), a lemeztelenített színpadi akción ugyanis az dereng át, az az elméleti evidencia lesz hús-vér élménnyé, hogy a történelmi korokban ugyanúgy szerelmeskedtek, féltékenykedtek, lótottak-futottak, csalták egymást és féltek, izzadtak — testben éltek az emberek. Egyedivé, közvetlen tapasztalattá lett itt az általános emberi. Nyers, pajzán testiség, naturális kontaktusok, vérbő, erőteljes szexualitású, közeli gesztusok, jól megkomponált, a tér, szöveg ritmusához illeszkedő mozgások (Bognár József) tanúsítják például: akinek van képe hozzá, mindent megtesz, s aki nem akar látni, a szemének sem hisz.

Az összjáték kiváló, még ha a csapatból ki is emelkednek néhányan (az Orgont játszó Tóth András Ernő, a Tartuffe-ot alakító Rajnai Attila), kissé halványabb az ifjú szerelmespár.
Nagybetűs színésznőt avathatunk viszont. Különleges tehetség alakítja a komornát. Hollósi Orsolyának hívják. Elnézve, ahogy cikázik, ravaszkodik, csűr-csavar, érzéseket vált, sokszínű egyéniségével, gazdag, kifinomult eszközrendszeré-vel, ezer porcikájával játszik, hihetetlen a ritmus-érzéke s mindent elhitet a nézővel, örülünk, hogy itt van s hogy méltó partnerekre is talál. A színpad él, mindenütt zajlik valami, sűrű az előadás (időben és térben is), a teljesség ritkán megtapasztalt érzésével állunk fel.

Bandukolunk kifelé, s Lovasi András zenéje, dalszövege kísér, egy keserédes, fanyar ív: hogy akkor most már minden jó lesz?! A pár együtt maradhat, a csalótól megszabadultak, az apa szeméről is lehullt a hályog, megküzdöttek a töré-keny egyensúlyért, egymásnak feszülve, riadtan várnak, amikor vége szakad, s üvölt a dal.
A mai dalok és dallamok a produkció egyetlen nyilvánvalóan aktualizáló szintje. Érzéki élmény, de abban részesít a testbeszéd is, amit szinte a bőrünkkel érzékelünk, s a költészet verbalitása sem cseng ódonan. Lovasi–Leskovics zenéjével, e már kendőzetlenül jelenkori hangzás- és szövegvilággal még egy dimenziót kap viszont az előadás. Tobzódunk intellektuális, mélázó hangulatában, fülbemászó, slágerszerű, de a hangerőtől és a szavaktól mégis nyugtalanító atmoszférájában. Az előadás alatt többször megszólaló ének szervesen illeszkedik a jelenünk számára más eszközökkel is teljes mértékben befogadhatóvá tett történethez és problematikához.

Remélem, már elterjedt, mi történik itt, s szeretném hinni, hogy a Janus Egyetemi Színház kisszámú Tartuffe-előadásának mindegyikén tülekednek a nézők közt a gimnazisták, akiknek társaik hírül vitték, hova kell kibuszozni, hogy ők se maradjanak le — bár itt nincs büfé, ruhatár, színlap, igaz, belépőjegy sem. Olyan helyre kell eltalálniuk az egyetemi campus sarkában, ahova az, aki közülük el- és be is jut, örökéletű darabbal kerül kapcsolatba. Mellékesen egy kötelező szerző ismeretével felvértezve, a lényeget tekintve azonban a színház mindörökre szenvedélyes szerelmeseként távozhat innen.