Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél
Örök kérdés: politizálhat-e az író, rendező, színész? Sokak szerint nem, az a politikusok dolga. A kritikus meg azt kérdi: De hisz miért ne? Tudjuk, már a görögök is..., azaz az ókori görög drámák is telítve voltak politikai aktualitásokkal. Ezek eredeti, történelmi szituációit az idő mára már elmosta, de az emberi arculatok, karakterek, az erkölcsi mondanivalók megmaradtak, és e darabok tartalmi rétegei átplántálhatók más történelmi korszakokban élő nézők számára tanulságként. Vagy megfordítva: más, modern, mai politikai-társadalmi aktualitásokat projektálhatunk korábbi történelmi korszakokban írt színművek által teremtett közegekbe. Aiszkhülosz Perzsák című darabjának mondanivalója örök: az ellenség is ember, az ellenfelet is lehet becsülni. Shakespeare, Molière darabjainak társadalomkritikái, politikai utalásai közismertek. Ma is sorra születnek a történelmi-politikai darabok, rendezések, elég, ha a kaposvári színház határozott és karakteres rendezőjének Mohácsi Jánosnak munkáira utalok.
2007-ben a pécsi Janus Egyetemi Színház igazgató-rendezője, Mikuli János gondolt egy merészet és a nyári szabadtéri játékokra megrendezte a világhírű román szerző, Ion Luca Caragiale vígjátékát, Az elveszett levél címűt. A darabot a JESZ társulata idén felújította és a Pécsi Szabadtéri Játékok Anna udvarbeli színpadán ismét eljátszotta. A rendező merészségét azért említem, mert egyrészt Caragiale-t nem ismeri a magyar és a pécsi közönség, másrészt a szerzőnek e méltán világhíres darabja tömény politikai szatíra. A vígjáték a 19. század végi román politikai-társadalmi viszonyoknak állít torz tükröt, de játsszák Európa városainak színpadain, mert jelenetei bármilyen liberális, polgári demokratikus politikai berendezkedésű országban könnyen érthetők.
A magyar köztudatban nem ismertek Románia történelmi viszonyai. A magyar történészek is kevéssé vizsgálták az 1918 előtti Románia történetét. A két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva Cuza fejedelem alatti perszonáluniója (1859-től), majd 1862. évi egyesülése után, a román hadsereg részvételével zajló orosz–török háború idején a román parlament 1877. május 9-én kikiáltotta Románia függetlenségét, melyet az 1878. évi berlini kongresszus elismert. Romániában I. Károly uralkodása (1866–1914) alatt erőteljes kapitalista fejlődés indult meg. A társadalmi feszültségek azonban egyre nőttek, különösen a nagybirtokosok és a polgári földbérlők és a velük szemben fellépő, kevés földdel rendelkező parasztok között. A politikai hatalmat a konzervatív és a liberális párt gyakorolta az európai klasszikus parlamentarizmus elveinek formális betartásával.
A polgári liberális politikai-társadalmi rendszer ellentmondásait a magas színvonalú román irodalom és színházi élet jelenítette meg. Ekkor írt politikai cikkeket a román társadalmi reformok szükségességéről a románok nagy költőfejedelme, Mihai Eminescu, és ez időben írt kiváló vígjátékokat a román társadalmi élet anomáliáiról Ion Luca Caragiale.
Az 1852-ben, egy színész család sarjaként született, Ploestiben középiskolát végzett író kalandos életében számos foglalkozást űzött, volt színházi súgó, házitanító, korrektor, tisztviselő, tanár, igazgatta a bukaresti Nemzeti Színházat, közben színműveket írt. Ellenségei plágiummal vádolták, a per során tisztázták, de meghurcolása miatt elhagyta hazáját, 1904-ben Berlinbe költözött, itt is érte a halál 1912-ben. Vígjátékaiban a román polgárság karikatúráját rajzolta meg, a (román) 48-as eszmékhez ragaszkodó liberális polgárság jelszó-demagógiájáról, a felemelkedni vágyó kispolgárok úrhatnámságáról. 1884-ben írta Az elveszett levél című szatirikus vígjátékát, melyet a román irodalom legjelentősebb műveként tartanak számon. Másik ismert vígjátéka, a Farsang, mely a bojári-nagypolgári életformát utánzó sznob kispolgárságot teszi nevetségessé.
Az elveszett levél jól felépített dramaturgiájú darab, mely politikai poentírozásokkal bőven ellátott párbeszédek pergő ritmusú váltakozásaival végig felkelti a néző érdeklődését. A darabban szereplő politikus figurák közül egy sem marad a történések során maradéktalanul tisztességes, a prefektus és ellenzéki ellenfele kortesmódszerei hasonlítanak egymáshoz álszentségükben, erkölcstelenségükben. A liberális demokrácia eszközeit a korrupt, pénz- és élvhajhász kisszerű politikusok és hozzátartozóik saját egyéni érdekeiknek megfelelően eszmei tartalmukból kiforgatják, s önző egyéni céljaik érdekében használják fel. A darab jelenetei a fiatal demokráciákra jellemző politikai hibákat és bűnöket illetik kemény bírálattal. A 19. századi román politikai állapotok és az 1990-es rendszerváltás utáni magyarországi demokrácia viszonyai közötti nyilvánvaló hasonlóságot persze nem nehéz a nézőnek felfedeznie. A magyar politikai elit egy (nagy) részében eluralkodott korrupciós, zsarolási, jövedelemhalmozó, bűnelfedő technikák kísértetiesen hasonlítanak az 1880-as évek román demokráciájának mindennapi realitásaira.
A darab szövege számos alkalmat kínál a korabeli román és a közelmúltbeli és jelen magyar politikai állapotok jellemzésére. „Árulás szaga van a dolognak... Azt én nem bánom, felőlem legyen árulás, ha egyszer a párt érdeke így kívánja”; „Már az is elszomorító, hogy az emberek gondolkodnak.” (Farfuridi ügyvéd). A leghatásosabb Farfuridi kortesbeszéde a 2. felvonás elején: „... ha kellő mérsékletet tanúsítunk, nem esünk végletekbe. Méghozzá egy olyan horderejű kérdésben, amelytől az ország jövője és nem kevésbé a múltja függ (derültség a nézőtéren). Figyelembe véve, hogy Európa folyvást rajtunk tartja a szemét...”. Mert, ha csak azt vesszük, mi történt minálunk ’48-ban és ’56-ban, ’68-ban, nemkülönben ’89-ben, ’90-ben és ’94-ben...”
Ez utóbbi évszámok a pécsi Anna udvarbeli előadáson hangzottak el, az eredeti műben a román történelem kulcsévszámai szerepeltek. A változtatás a rendező, Mikuli János leleménye, aki mint dramaturg más szövegeknél is húzott, változtatott. A legtöbb helyen a román történelemre vonatkozó konkrétumokat, tényeket hagyta ki, módosította. Általában a darab előnyére váltak e változtatások, de nem mindenütt. Kimaradt például a Románia hátrafelé tekintőit bíráló párbeszéd. Kérdés lehet az is, hogy egyáltalán helyes volt-e a román történelemre utaló szövegrészek elhagyása? Hiszen a néző ezekkel is vette volna a lapot! Mégis, a rendező elképzelése is járható út.
A rendező-dramaturg más módosításokat is végzett (felvonás-, szerepösszevonások), dramaturgiailag helyesen. Különösen szerencsés rendezői ötletek sora váltogatja egymást a második felvonás elején. A színészek beérkezve a színtérre megszólítják a közönséget, szórólapokat osztogatnak a „választópolgároknak”. Kiváló ötlet a választási gyűlés résztvevőinek ruháira tűzött kokárdák, szalagok kék-sárga színe, mivel akár Pécs megyei város helyhatósági választásán is érezheti magát a néző. Jó ötlet, mert halmozza az álellenzék és a civil szféra kifigurázását Catavencu ügyvéd egyesületének neve: „Nemzeti Gazdasági Ébredés Enciklopédikus Társas Egylet”. Egyes nézők talán túlzott aktualizálásnak veszik, de a kritikus igen találó élénkítő eszköznek tartja a szereplők szövegei-ben az utalásokat a mai és közelmúltbeli magyar politikai életre. Néhány példa a sok közül: Catavencu (2. felvonás, 1. jelenet): „Miket beszél? Ekkora böszmeséget még életemben nem hallottam.”; Zoe (4. jelenet): „És azt tudja, hogy ezt elkúrta...”; Dandanache (6. jelenet): „Képzeljék, az én családom már negyvennyolc óta benn ül a parlamentben...”. Finom kis erotikus hozzáadás Zoe asszony testi felajánlkozása (nem a szövegben, hanem látványként) célja elérése érdekében, ez az eredeti darabban nem szerepel, itt azonban fokozza a szituáció súlyát.
A színjátszók jól értik a politikai helyzeteket és poénokat – ez a rendező érdeme is –, és láthatóan élvezik a szöveget és a játékot. Tóth András Ernő (Zaharia Trahanache) különösen hatásosan ábrázolja a balek férjet, a legjobb pillanatait pedig a naiv, de ugyanakkor régimódian konzervatív, autokrata, többszörös bizottsági elnök apparátcsik megformálásával hozza. A prefektust játszó Köles Ferenc egy mai magyar politikusra jellemző módon könnyed, lezser és hitelesen svihák. Az ellenzéki vezér Catavencu ügyvédet játszó Keczán Pál igen tehetséges: meggyőző, jól érti a figura sokszínűségét, ha kell, erőteljes, harsány, ha kell ravasz módra alázatos. Bánky Gábor korrekten valósítja meg Fafuridi ügyvéd hálátlan szerepét. Várnagy Kinga üdítő jelenség, igazi nő, aki egyáltalán nem tartja bűnnek félrelépéseit, reneszánsz stílusú vérbő, eszes és ügyes asszonyt mutat be a (főleg férfi) közönség örömére, minden megnyilatkozása és mozdulata nőies, tehetséges. Inhof László úgy láttatja Dudu rendőrt, hogy nevetségessé teszi ugyan figuráját, de ugyanakkor romlottságát és ostoba gonoszságát is magától értetődően ábrázolja. A részeg polgár Juhász Mátyás érzékeltetni tudja a politikán kívülálló közember felelőtlen linkségét, de ösztönös elit-kritikáját is. Fekete András hitelesen jeleníti meg a korrupt rutin-politikust.
Várady Zsóka kiváló jelmezeivel a rendező és a színészek egyenrangú társa, ruhái jellemeznek, karikíroznak, korabeliek, de egyúttal maiak is. Jó ötlet Farfuridi ügyvéd varjú-feketéje a bohém módra színes politikai korteskedők között, és telitalálat a választási gyűlés kék-sárga kavalkádja. Németh Pál díszletei funkcionálisan szolgálják a darab mondandóit, különösen a választási kortesjelenet körítése sikerült jól. Rozs Tamás zenei anyaga hangulatteremtő erőt ad, finom balkáni és kelet-közép-európai utalásaival értékteremtő módon járul hozzá a frivol politikai miliők megteremtéséhez.
Az elveszett levél Mikuli János rendező ötletes darabválasztása, a Janus Egyetemi Színház csapata pedig nem egy elveszett társulat.