|
ZÁBRÁDI
MARIANN
ECHO
2006/6 Romulus Janus
Egyetemi Színház Az utolsó nyugat-római császár, Romulus szavait hívom kezdésnek segítségül, amikor azon gondolkozom, hogy a 2006-ban éppen fennállásnak 10. évadát ünneplő Janus Egyetemi Színház ünnepi évadában látottakhoz honnan is közelítsek elsőként. Sajátos, összetett a helyzet az évfordulók tömörülése okán, hiszen az 1956-os forradalom 50. évfordulója is ez az év, amely nyilvánvalóan a JESZ alkotóit is megemlékezésre ösztönözte. Mikuli János két előadást is rendezett az ünnepi alkalomból, az egyiket nyilvánvalóan ebből a célból, a másikat nem tudom, de nekem összecseng, ha véletlen is, nagyszerű véletlen. Mindkét előadás a hatalomról szól, annak elnyomó képviselőiről, végül annak megdöntéséről. Mindkettő valóban megrengette a világot, a maga helyén és idejében nem jelentéktelenül. A róluk szóló jelentésem remélem, nem izgatja fel a világot, hírnöki szerepemben mindössze a tudósítás és a jó hír közvetítése a szándékom. Romulus a gyermekcsászár, aki a maga korában is teljesen jelentéktelen történelmi szerepet töltött be, bábuként uralkodott Róma végnapjaiban, méltán távolította magától a hírnököt, hiszen ő semmit nem szeretett volna tudni a körülötte forrongó világ valóságtartal-mából, az ő célja egyetlen dolog volt, hogy a maga fiktív életterében, a vidéki birtokon a gondosan nevelgetett tyúkállomány tojástermését nyomonkövesse. A jól tojókat azzal jutalmazza, hogy reggelire megeszi tojásukat, a gyengén tojókat pedig azzal bünteti, hogy egyszerűen megsütteti szakácsával. Még kis fűszert ad a történetnek az a nem elhanyagolható körülmény, hogy minden tyúkot egy császári elődjéről nevezett el, szegény tyúkok sorsát ezzel komolyan megpecsételve. A nagy Romulus című Dürrenmatt dráma történelmietlen történelmi komédia műfaji megjelöléssel kíméletlen társadalomkritika, mely ha csak a római birodalom bukásáról szól, az unalmassá vált és hosszúra nyúlt ókor végéről, melynek kapuján bár kéretlen vendégként, de erőteljesen dörömböl a középkor, akkor is nagyszerű szórakozást nyújthat közönségének, miközben történelmi ismereteit felfeszegetve nagy-nagy igazságok lelepleződését találja meg benne. Humora, szövege a komédia minden eszközét briliánsan kihasználja, éppen ezért színpadra alkalmazása hálás feladat lehet. Ha azonban mélyebbre ásunk akár a szövegben, akár a Mikuli János által értelmezett előadásban, azonnal kitűnik, többről is van itt szó. Kortól, kosztümtől elvonatkoztatva a vázolt hatalmi helyzet sokszor megismételte magát a történelemben, egészen napjainkig ismerős viszonyok, viszonyulások és groteszkebbnél groteszkebb szituációk mutatják Dürrenmatt drámájának örökérvényűségét. Az ország első embere idióta, látszatmegoldások kedvelője, sajátos élethazugságok halmazán trónolva vegetál, miközben udvartartása lépten nyomon becsapja, válságban elhagyja (természetesen az államkassza kifosz-tása után). Mindenki megpróbál mellette még előnyösebb pozícióba jutni, mert aki közel van a tűzhöz, az könnyedén kerülhet még közelebb, csak arra kell vigyáznia, nehogy valamely szeszély áldozata legyen, pl. ne próbáljon „felvilágosító”, felzaklató híreket, főleg nyilván rossz híreket közvetíteni az uralkodó felé, mert azokra nincsen szükség. Tudják, „a jelentések csak felizgatják a világot”! Mikuli rendezése a parányi színházban nagyot szól. Kicsit komolyabb marketinggel a középiskolásokon, a hazai pályán túli civil felnőtt közönséget is érdemes volna vele jobban megcélozni. Szólni kell Németh Pál díszletéről, mely éppen annyi és éppen olyan, amire itt szükség van. Ötletes, funkcionális, hibátlan. S a színészek. Megannyi kivétel nélkül tehetséges fiatal és rutinosabb kiváló érzékkel fogta meg, s alkalmazta a groteszk színjátszás kellékeit, talán csak Köles Ferenc alakítása más kicsit, hiszen az ő szerepe rendkívül sajátságos a darabban is. Ő az a hódító germánok fogságából hazatérő zsoldos, Romulus lányának, Reának szerelme, aki a tragédiát, az ellenpontot képviseli a darabban, az ő sorsa döbbent rá minket, virgonc nézőket is, hogy ennek az egész hatalmi marháskodásnak egy vesztese lehet csupán, az ember maga. Köles ezt jól, pontosan és átütően hozza. Tóth András Ernő kiválóan alakítja az infantilis császárt, aki egyben a legjobb önvédelmi fegyverrel, a strucc-politikával megáldott diplomata is, jól harmonizál vele partnere Horváth Krisztina. Az előadás két nagyszerű színfoltja a Pécsi Nemzeti Színház két művésze Bánky Gábor és Urbán Tibor, akiket rég láttam ilyen örömmel, felszabadultan játszani, gondolom a fiatal, inspiráló közeg megtette játékukra jótékony hatását. Hollósi Orsolya a császár lányaként, Domonyai András, Juhász Mátyás és Inhof László udvari alkalmazottakként nagyszerű megtestesítői a rájuk rótt szerepnek. Külön érdekesség Keczán Pál alakítása a műkereskedő szerepében. Gyakorlatilag az ő lelkén szárad az antikvitás felmérhetetlen műkincseinek elkótyavetyélése, pedig ő csak a dolgát teszi, jókor jó helyen alkuszik. Keczán szellemesen, mégis fájdalmas felhanggal alakít. Friedrich Dürrenmatt A nagy Romulus — történelmietlen történelmi komédia — Fordította: Fáy Árpád díszlet: Németh Pál jelmez: Szabó Zsuzsa zene: Rozs Tamás asszisztens: Gáspár Alida dramaturg, rendező: Mikuli János Személyek Romulus Augustus, nyugat-római császár – Tóth András Ernő Julia, a felesége – Horváth Krisztina Rea, a leánya – Hollósi Orsolya Isauriai Zénó, kelet-római császár – Bánky Gábor Aeamilianus, római patrícius – Köles Ferenc, Tullius Rotundus, hadügyminiszter – Domonyai András Spurius Titus Mamma, a lovasság prefektusa – Juhász Mátyás Pyramus, a császár komornyikja – Inhof László Apollyon, műkereskedő – Keczán Pál Caesar Rupf, germán – Urbán Tibor |