GÁL ÁGNES
KOVÁCS KRISZTINA
P.MÜLLER PÉTER
VIZSY KATALIN

1971. március 29–31. között egyetemi-főiskolai színjátszó találkozó zajlott Pécsett.
A résztvevő együttesek közül a Szegedi Egyetemi Színpadot Paál István, az Universitas Együttest Ruszt József, a Pécsi Tanárképző Főiskola Színpadát Vincze János vezette. Az akkori találkozónak a Doktor Sándor Művelődési Ház adott otthont, a Déryné utcában, mely ma — ismét — Mária utca, s az épületben jelenleg a Bóbita Bábszínház működik.
Huszonnyolc év után, napra pontosan az egykori találkozó idejében a pécsi Janus Egyetemi Színház (JESZ) országos fesztivált szervezett a mintegy egy évtizedes pangás után újjáéledő egyetemi színjátszás mai helyzetének felmérésére, a működő csoportok bemutatására, szakmai megmérettetésére és tapasztalatcseréjére.
Pécs és a JESZ azért lehetett házigazdája ennek az egyetemi fesztiválnak, mert minta és példaértékű az a munka, amely itt az egyetemi színjátszás terén folyik.
A JPTE vezetése által biztosított játszóhely, támogatás és infrastruktúra a működés tárgyi feltételeit, a BTK színházi specializációja a szakmai hátteret biztosítja. Mindez azonban nem lett volna elegendő a találkozó lebonyolításához. Segített a Pécsi Kulturális Központ, mely a találkozó során a szakmai tanácskozásoknak, a zsűri elemzéseinek, az ünnepélyes megnyitónak és a díjkiosztónak helyt adott. Segített a Pécsi Nemzeti Színház, a Bóbita Bábszínház, a Pécsi Egyetemi Klub azzal, hogy színháztermeit és infrastruktúráját az előadásokra kölcsönadta. A rendezvényt anyagilag támogatta a Nemzeti Kulturális Alap, a JPTE, az Alternatív Színházi Műhely Alapítvány, és Pécs Város Önkormányzatának Kulturális Bizottsága.
A fesztivált dr. Visy  Zsolt, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára nyitotta meg, és dr. Ujvári Jenő, Pécs város alpolgármestere zárta be.
Az előadásokat a zsűri (Balikó Tamás, Bérczes László, Nánay István) másnap délelőttönként két-két órában elemezte-értékelte. A programban két tanácskozás is szerepelt, az első a hatvanas-hetvenes évek egyetemi színjátszásáról szólt (résztvevők: Jordán Tamás, Katona Imre, Nánay István, Solténszky Tibor, Sólyom Katalin); a másodikon a mai helyzetet és feltételeket járták körül az együttesek vezetői.

Az első nap

A hosszú szünet után első találkozó lévén, nem beszélhetünk tendenciákról. Nem tudni még, hova tart egy-egy csoport, előadás, rendező. Amit láttunk egy helyzetkép, pillanatfelvétel 1999 egyetemi, főiskolai színházairól. Tíz csapat tizenhárom előadása három napban. Az első nap négy: két budapesti, egy debreceni és egy veszprémi előadás.

A preprofesszionalisták

A Színművészeti Főiskola előadásai versenyen kívül szerepeltek a fesztiválprogramban. A csoport a „preprofesszionalista” színjátszást képviselte, ahogy azt Balikó Tamás találóan megjegyezte. A fiatalok hamarosan bekerülnek a kőszínházi verklibe, így szükségük lesz azokra az elsajátított technikákra, ábrázolásmódokra, klisékre, arra a színészi eszköztárra, amelyet már az itt látott előadásaikban is — két új Spiró György darab: Honderű és Kvartett — használtak. Jobban ismerik a színházi nyelvet, ezért artikuláltabban tudják elmondani azt, amit szeretnének, de a profizmus előttiség sajnos, nemcsak jó, hanem rossz értelemben is érezhető, értelmezhető játékukban.
A darabválasztással és a párosítással egyben a színpadi megvalósítás irányát is kijelölték: a műfajt bohózatra mérték. Játékuk a közönség felé fordult, nekünk játszottak. A gegek és poénok közötti lélegzetvételnyi szünetek is nekünk szóltak: számunkra jelölték ki a nevetés helyét.

A Honderű öregjeit már kizötyögte magából az idő. Megforgatta, megsanyargatta, majd — mint elhasznált bútorokat — maga mögött hagyta őket ez a század. Körülöttük a világ többszörösen kifordult magából, de ők látszólag erről semmit se tudnak — vagy csak nem vesznek róla tudomást — és összejárnak nosztalgiázni, párbajozni. A mai rohanó, habzsoló mentalitást a régi kor erényeivel szemben egy végrehajtó, Vancsura (Vranyec Artúr) képviseli a darabban, akinek újabb áldozata Annamari (Mészáros Sára). Az öreg hölgyet barátai — a párbajozni érkező volt cisztercita diákok — mentik ki a menedzser lelkű fiatalember karmaiból.
A mű a Kvartetthez hasonló egyszerűséggel képezi le a társadalom különböző csoportjait, tipizálva azoknak egy-egy alakját. A humor forrása a típusok ütköztetésének kudarca, lehetetlensége.
A főiskolások előadásának műfaját megalapozza és híven jellemzi az, ahogyan az öregséget ábrázolják: ruházatukkal, őszre festett hajjal, remegő mozdulatokkal, motyogással. De azáltal, hogy játékukkal nem töltik fel az ily módon megcsinált kereteket, a rizsporozás öncélúvá, nevetségessé és értelmezhetetlenné válik. Nem hisszük, nem is hihetjük el nekik, hogy öregemberek. Könnyen lelepleződik e megoldás valódi célja: az öregemberi látszatot a komikum létrehozására használják. S ez felveti annak a kérdését, hogy vajon fiatalok csak úgy adhatják-e elő a műveket, hogy bohózatként közelítik meg azt. Az általuk használt szcenikai eszközök iróniát akarnak sugallni, de ez a szöveg bonyolultabb megközelítését igényelné. Az ő előadásukban azonban a bohózatiság kioltotta a szöveg életét, csak eltávolított a megjelenített szituációtól, nem segítette a befogadást.
A főiskolások másik előadása, a Kvartett is a bohózati regiszterben marad. Pécsiek számára ismerős ez a mű, hiszen a Harmadik Színházban másfél éve mutatták be Vincze János rendezésében (szemlézve: Echo 1998/1). A fiatalok előadása energikus és lendületes, ugyanakkor élesebben, elnagyoltabban ábrázolják a figurákat, mint a pécsi előadás színészei. Az Öreget megformáló Kocsis Gergely az egyetlen, aki kicsit mintha maga is bele tudna nevetni a szerepébe. Nála látható igazán finom, reflektált játék. Folyamatosan fecsegő feleségére nem egyből mordul rá, a kezdetekkor csak halk szemrehányásokat, pisszegéseket présel ki magából, majd a Vendég (Fábián Gábor) rendületlen zaklatására fokozatosan felerősödik hangja. Az Eszméhez ragaszkodó ősszaki nemcsak a rendszeridegen gondolatokkal küzd meg, hanem azok kimondásával is, így Kocsis nyelve beletörik például a mérnök vagy a gladiátor szavakba.
Az előadás másik három szereplője közül a Feleség (Mészáros Sára) vásári komédiát idéző játéka áll legközelebb ahhoz a tipikus bohózati regiszterhez, amit Fábián Gábor — éppen mert a szerepe minősége (mélysége?) nem engedi — nem talál meg, mégis nevettetni akar. Így azonban nem járja végig csalódásának útját, megsemmisülése nem érezhető.
Az előadás lezárása a történettől, annak belső konfliktus jellegétől idegenül hat: elsőként az Öreg, majd azt követően a Vendég is, kilép a díszlet szabta térből, s az első nézőtéri sor előtt a színpad széléhez dőlve a színész magára marad a karakterrel és összegzi, felfedi annak lényegét.

A félprofik

A Szkéné Színház — bár a Budapesti Műszaki Egyetemtől kap helyet és némi költségvetési támogatást, nem egyetemi színház abban az értelemben, hogy társulata nem egyetemistákból áll — leginkább alternatív színházként definiálható. Ők, a színművészetisekhez hasonlóan versenyen kívül vettek részt a fesztiválon. A társaság tagjai az amatőrségen jó értelemben túllépett, gyakorlott, de általában nem intézményi keretek között „kiképzett” fiatal színészek.
A Don Quijote kalandjairól szóló tekervényes történethez a szkénések szokatlan mesélési módot választottak: az előadás nem tart ki egy műfaj mellett, hanem folyamatosan, jelenetről jelenetre változik a játékstílus, a mesélési mód. Vészhelyzet, Mélyvíz, rock-koncert, western és szappanopera sztereotip helyzeteit, párbeszédeit, különféle játék- illetve filmtípusokat ironikusan megidéző epizódok kerülnek egymás mellé, amelyek között van jobb is, rosszabb is. Az örökös idézettség miatt ki-be közlekedünk a történetben és a történet színházi terében. A „narratív” színpadi létezést pillanatok alatt szertefoszlatja egy hanyagul odavetett félmondat, hétköznapivá lefokozó ironikus reflexió.
A Don Quijote sztori alkalmasnak látszik erre a színpadi adaptációra, noha joggal felróható, hogy a tulajdonképpeni történet, a regény cselekménye elvész a humoros jelenetek ötletforgatagában. De ez a műfaj nem a történetről, nem annak elmesélhetőségéről szól, miközben persze erősen visszahat a történetre magára. A szkénések játéktechnikája érezhetően épít az improvizációra, ami a színészi jelenlét hitelét erősíti, és szépen simul bele az ötletdramaturgiába.
Az előadás Don Quijote (Dióssi Gábor) köré épül fel, az őt szolgáló többi szereplő nem egyénített figura: ők a regény hőseinek sűrítményei, párlatai. A főszereplő érti és élvezi szerepét, annak iróniáját, a túlzások humorát. A nagyotmondásba beleőszült réveteg poszthobó mellől hiányzik Rosinante, a hű paripa, így csak rozzant biciklijével vándorol kalandról kalandra a hosszúkás színpad út-terében. Valójában azonban a kivénhedt csataló is ő lesz: együtt abrakolnak Sancho Panzával (Thuróczy Szabolcs) fejüket hol összedörgölve, hol a vályú vagy a vizes vödör fölé hajtva.
A konzekvens dramaturgia, pontos gondolatvilág és nézővezetés ellenére az ötletek szövedékéből elfogy a történet, és nem születik erős lezárás. De — ahogy az a másnapi értékelésen is elhangzott — talán nem is születhet jó lezárása az olyan színpadi történésnek, amely éppen epizodikussága miatt bárhol megszakítható.

Az imitátorok

Ezt követően két valóban egyetemi színházi produkció következett, amelyek már nem feleltek meg sem a professzionális történet-kifejezés, sem a professzionális önkifejezés elvárásának. Hogy a kettő bizonyos értelemben fedi egymást, de nem ugyanaz, azt jól bizonyítja, hogy az előbbi a főiskolások, az utóbbi a szkénések előadásáról mondható el. Balikó Tamás szerint az amatőr színjátszók a professzionális önkifejezésnek lennének az imitátorai. Jó lenne, ha nem így lenne, de az első nap két amatőr színházi előadása után elgondolkodtató ez a meglátás.
A debreceni Kalipszis Egyetemi Színpad két előadással érkezett a fesztiválra. A király mulat keletkezési sorrendben a második produkciójuk, de a programban elsőként szerepelt.
A nézői pozíciót erőteljesen meghatározó gesztussal indul az előadás: a rendező fehér emelvényen állva közli, hogy mit fogunk látni, pontosabban azt, hogy hogyan akarják elmesélni a Victor Hugo-regény történetét. Nem a szereplők beszédéből fog kialakulni a szöveg, hanem a már megírt szöveg konstruálja a színpadi figurákat. A Játékmester (Simon Attila) kezeli a szövegkönyvet, ő indítja be és állítja meg a játékot, ő szólítja fel a szereplőket a színpadra, az erősen stilizált térbe, úgy, hogy általában besúgja nekik szerepük első mondatait. A Játékmester a hátára húzott kitömött párnával együtt Triboulet, a púpos udvari bolond szerepét veszi fel. A ki-belépés a történet szituációiból a színházi alaphelyzetbe és vissza, szigorú szabályok szerint folyik. A színészek eszközhasználatban betartják a konvenciókat, de játékukban nem tudnak éles határt vonni a két világ között.
A történet, s így a játék feletti uralom is lassan-lassan kicsúszik Triboulet keze közül, és már mindenki más beleírhat a szövegbe vagy kitörölhet abból. Az előadás második részében győz a történet az elmélet, a koncepció felett és végre teret kapna egy-egy színpadi szituáció, de most sem tudunk belépni egy jelenetbe, mert nincsenek kidolgozva a szereplők közötti viszonyok, esetlenek a gesztusok, a színészi játék szárnyaszegett. A csoport megtanult és jól használ egy színházi jelrendszert: egyenként megfejthető, hogy mit, mire használnak, hogy egy tárgy kit vagy mit jelölhet, de az okos, agyban kódolt előadást — mert nem enged közel magához — nem tudjuk dekódolni a színházban ülve. Az izgalmas szellemi kaland elmélet marad, mely elmondva vagy olvasva könnyebben értelmezhető, mint színházként.
A Veszprémi Egyetemi Színpad nem az eredeti Jean-Paul Sartre drámát, a Legyeket játssza. Tíz új szerző, társszerző is jegyzi a művet, köztük Golden Dániel, a rendező. Az előadás arra a kérdésre nem tud választ adni, hogy az Elektra-történetnek miért ezt a feldolgozását — egy fogalmilag újrarendezett szöveget — választották a színrevitel alapjául. Az ízléses és tisztességes feladatmegoldáson túl nem derült ki  a téma- illetve darabválasztással kapcsolatos közlési szándékuk.
A kimért, tiszta előadás nem tudott kitörni a klasszicizáló merevségéből, az egyetemistáknak az egyszerű, díszlet nélküli teret nem sikerült élettel megtölteniük. A körszínházi formát idéző dobogókon álló színészek között csak szövegként hangzottak el akciók, interakciók, a szövegen túl nem éltek gesztusok. Puritán, erősen lefojtott játékmódjukat leginkább a testükhöz szorított kezük és fakó szövegmondásuk jellemezte. Mindezekért az emberek közötti viszonyok, kapcsolatok nem tudtak kibomlani, nem formálódott meg a színpadi nyelv segítségével a történet finom szövete, s így nekünk, nézőknek a befogadással — kivált a figyelem összpontosításával olyan késői órán — igencsak nehéz dolgunk volt.

A középső nap

Egy fesztiválnak mindig a közepe a legjobb. Már túl vagyunk az elején, a bemelegítésen, a ráhangolódáson. Már mindenkit üdvözöltünk, és a legfontosabb híreket, pletykákat kicseréltük ritkán látott kollégáinkkal. Tudatosul bennünk, hogy hol vagyunk és miért, végre belesüppedhetünk a színtiszta műélvezetbe.
Még akkor is így van ez, ha, mint ahogy az a pécsi találkozó esetében történt, az indító nap versenyprodukciói inkább elkeserítik, mintsem doppingolnák  a műértő nézősereget. Az éjszaka elmúltával korábbi fesztiválokról belénk rögzült unalmat jósoló reflexeink is szertefoszlanak, és már alig várjuk, hogy rávethessük magunkat az új nap izgalmaira. Hál’ Istennek, a fesztivál zsűrijében ülő kritikusok délelőtti értékelésnek nevezett „döngölésükből” sem vonnak le messzemenő következtetéseket, s ez igazolni látszik pozitív várakozásainkat. Teljes nyitottsággal ülünk hát be a nap első előadására, a szombathelyi Ferrum Színházi Fórum Tolnai Ottó: Könyökkanyar című produkciójára.
Még tart az ülőhelyekért való küzdelem, amikor minden figyelmeztetés, elsötétítés nélkül egyszer csak elindul az előadás. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a színpad jobb szélén egy ágyban, hálóruhában ülő nő, kezében a falról leesett képet tartva, beszél. A képről, a képen „történő” eseményekről, az emlékeiről, a múltról. Fogalmam sincs, miért beszél, nem tudom, hol vagyunk, nem értem, hogyan, mitől eshetett ki a kép az ágy fölött lévő keretből. Megnézem a műsorfüzetet, rögzítem az érthetően és érdekesen beszélő színésznő nevét, Németh Gabriella, elolvasom a címet, de nem ismervén a művet, nem is értem, mi az, hogy könyökkanyar. És mégis, a monológ alatt, szépen „bevonódok” az előadásba. Ráhagyatkozom  a szereplőkre, és hagyom, hogy fokozatosan — egy-egy jelzéssel, elejtett megjegyzéssel — megértessék velem az alapszituáció abszurditását, miszerint a könyökkanyarban lévő házba az éjszaka folyamán beleszaladt egy kamion, és ez igazából a történés pillanatában senkinek sem tűnt fel. A másnapi kritikusi elemzésen hibaként említett, az alapszituációt a darab elején, azonnal érzékeltető, erős felütés hiánya, számomra inkább pozitívum. Nem azon kínlódok, hogy mikor veszik már észre, mi történt, hanem nekem is fel kell fedeznem, meg kell értenem — a szereplők játékából, az elmondott szövegekből — a történéseket. Külső szemlélőből, nézőből, részesévé válok a cselekménynek. A fokozatos ráébredés közelebb áll az emberi természethez: mielőtt felfogom a tragédiát — a kamiont a nappalimban, a gyűjtögető idegeneket a konyhámban és a kertemben, a medvét az ágyamban — már túl is éltem azt. Pillanatnyi problémák foglalnak le: kiesett a kép a keretből, kitekerik a libám nyakát, megeszik a mézemet, hogy ne vegyem észre a körülöttem történő események iszonytató voltát, amelyekre nekem, mint egyénnek, nincs ráhatásom.  A környezet az van, olyan, amilyen. Borzasztó, de lehetne rosszabb is. Nincs fal, de van kamion, ami megtartja a házat, hogy le ne omoljon az egész házsor. Elvették a házamat, de kaptam egy jóságos, érzékeny medvét társamul. Minden elviselhető, túlélhető, feldolgozható, megbocsátható, csak egy dolog nem: a háború. Az előadás végén az addig egymástól nemzetiségben, életstílusban, értelemben, világfelfogásban, társadalmi pozícióban nagyon különböző emberek a színpad elejére egy sorba állnak — még a medve is — és a kívülről érkező biciklis ember végigborotválja őket. A háború egyenáldozatai. Kész, sötét. Döbbenet. A kritikusok által oly sok darabon számon kért színpadi elem, a színházi hatás Prikazovics Ferenc rendezésének jóvoltából itt tökéletesen működik. És a lassan ocsúdó néző az előadás minden vélt vagy valós hiányosságát megbocsátja: a realista és stilizált díszletelemek keveredését, a rendezői balról történő színre lépés helyett a takarásból való besunnyogást, a cincárok túlságosan cigányosra vett figuráját, az időnként egyenetlen színészi játékot. Mind-mind nem számít. A fájdalmasan aktuális színházi előadás elérte célját: hatott.
A következő előadás a házigazdák versenyen kívüli produkciója volt: Parti Nagy Lajos Ibusár c. műve Mikuli János rendezésében. (Korábban szemlézve: Echo 1998/2) A szűk játszóhely adta különleges lehetőségeket maximálisan kihasználó előadás egyszerre tudott önfeledten szórakoztatni, és fájdalmasan belénk hasítani. Az előadásban minden hanglejtés, minden gesztus, minden mozdulat és testtartás a helyén volt. A túlpödört bajuszok, a „túlsütött” pillantások, a túlfeszesített huszárhátak és bokaösszecsapások még nevetségesebbé tették a szövegében zseniálisan komikus darabbéli huszerettet, és egyben fájdalmas ellenpontot teremtettek a darab tulajdonképpeni történetének realista játékmódjával szemben. Az előadás tele volt ötlettel a rendezéstől a mozgásokon keresztül egészen a díszletig. A darab elején a zenészek utasokként való behozatala a játéktérbe, a sötét zökkenőit zömében kihagyó, a színváltásokat folyamatos ki-bejárással egybekötött átdíszletezéssel jelző rendezői megoldás, a darabbéli darab túlgiccsesített koreográfiájával szemben a kerettörténet egyszerű, természetes mozgásvilága, az oldalak nélküli fakerettel jelzett pénztár könnyen és gyorsan a színen megvalósítható, romantikus kerti hintává való átalakítása mind olyan elemek, amelyek roppant komikusságuk mellett végigvezetik az előadáson az elfojtott szomorúságot, azt, hogy egy ilyen Isten háta mögötti, szörnyen unalmas helyen még álmodni is csak földhöz ragadtan lehet. A mocsárból az operettek csillogó világába felröppenni pedig lehetetlen. A művészetnek, a fennköltnek ezen a vidéken semmi értelme.
Szerencsére a Szegedi Egyetemi Színkör, Genet: Cselédek c. művének előadása nem támasztja alá ezt a tézist. A rendezői és látványötletekben nem dúskáló produkcióban remek, profi színészekhez illő jellemformálásokat látunk. Meixner Veronikának és Major Ivettnek (a Claire-t és Solange-t alakító színészpalántáknak) sikerül a darabban oly fontos szerepjátékokból adódó nézői zavart hosszú időn át fenntartani, és igazából csak az ébresztőóra első megszólalása okozta riadalomban derül ki, hogy a Madame-ot hazaváró cselédek játékáról van szó. Ami nem is annyira játék, mint inkább keretek között tartott lázadás: a megváltoztathatatlanból, a lelki nyomorúságból, csupán néhány pillanatra történő kitörés. Genet darabja szerint a világ nem általában rossz, csak a szegényekhez és szerencsétlenekhez kegyetlen, mégpedig éppen azért, mert látni engedi nekik, hogy vannak gazdagabb, szerencsésebb emberek, akiknek még a jóság is megadatik. Ellenük lázadni nem vezet eredményre: a Madame hazatérve nem issza meg a halálos mérget tartalmazó teát. A magunkban hordozott sors iszonyata ellen tenni csak két módon lehet: megölni a nyomorultat magunkban, és végleg benne ragadni álomvilágunkban, vagyis megtébolyodni, vagy kiszállni az egészből, azaz öngyilkosságot elkövetni. A darab végén Solange Madame szerepében megissza a halálos teát. A cselédeket alakító lányok színészi alakítása a Madame távozása után egyre kifejezőbbé válik. Visszafogottan, finoman képesek érzékeltetni a nézőkkel azt az iszonyú feszültséget, ahogy visszatérő szerepjátékukban egyre jobban megvilágosodik előttük a vég tragédiája. A Madame-ot játszó Solange cselédruhájában issza meg a teát, s miközben lassan, nyugodtan, megtisztultan hanyatlik hátra a Madame heverőjén, elsötétül a szín. A rendezés szép, megrázó pillanata, így érezteti a befejezés kettősségét: a lelki, vagy a fizikai halál lehetőségét.
A Kalipszis Egyetemi Színpad második előadása, Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski c. regényének feldolgozása inkább délutáni, mint éjszakai előadás. Fáradtan beülni a nézőtérre életveszélyes, különösen a darabról írni szándékozónak. Még akkor is, ha a délelőtti kritikusi vitán a színkör előző előadását elemzők kifogásaira a rendező által adott válaszkomplexum alapján nyilvánvaló, hogy részletesen elemzett, újszerű darabértelmezéssel, és ezt hűen tükröző, pontosan átgondolt rendezői koncepcióval fogunk találkozni. A várakozás tehát nagy, és eleinte úgy tűnik, most sikerül Tóth Csabának az, ami előző nap Victor Hugo: A király mulat c. művének színpadra állításakor nem: érdekes, ötletes, meglepő elemeket tartalmazó, igazi színházi előadást létrehoznia. Egy valamit azonban feltétlenül sikerült bizonyítania, hogy a nagyszínpadi produkcióban a szerepekkel kínlódó fiatalok most, a jóval intimebb térben, igazi színészi alakításokra képesek. Sajnos számomra mindez már az előadás első húsz percében kiderült, és onnantól már sem a történetek poénjain, vagy poéntalanságain hangosan hahotázó közönség, sem az egyébként felfrissülést szolgáló szünet nem tudott kellő éberségi állapotban tartani. Amit nagyon sajnáltam, mert érződött az előadáson a kimunkáltság, és hogy egy tehetséges, lelkes, és hittel dolgozó csapat kemény munkájának eredménye a produkció. Örömmel konstatáltam, hogy óriási előrelépés történt az előző napi színházi próbálkozáshoz viszonyítva, ami nyilván azt jelenti, hogy az együttes képes a fejlődésre. Nagyon meg is lepődtem a rendező másnapi bejelentésén, miszerint az éjszakai előadás készült korábban, és szerinte előrelépést éppen a nagyszínpadi darab jelent. Ez szomorú. Mert ezzel szerintem a rendező nem mondott mást, mint hogy a fejlődés útja az érzelmek teljes kivonása a színházi előadásból, a produkció színtiszta gondolatokra és technikákra való lecsupaszítása. És mivel a színház, közhellyel élve, mégiscsak a világnak tart tükröt, ha ez egy gondolkodó fiatalember elképzelése a színházról — és a nagy siker alapján, amit az előadás a fiatalok körében aratott, hihető, hogy általános véleményről van szó —, szörnyen ridegnek, elutasítónak és üresnek érzékelheti környezetét a fiatal generáció.
Elgondolkodtató, hogy a fesztiválon bemutatott szinte minden produkció, de a második nap különösen, a megváltoztathatatlan, rajtunk kívül álló borzalmas világról szól, és arról, hogy igazából nincs is más kiút, csak saját magunk piciny, átlátszó hazugságokkal való becsapása, vagy az önpusztítás.
Ezekkel a gondolatokkal éled újra tetszhalott állapotából az egyetemi színjátszás, ami paradox módon a darabok témájának ellenére mégiscsak a lelkeknek dob mentőövet, és ad menekülési útvonalat az abban játszóként vagy nézőként résztvevőknek.
 

Az utolsó nap

Szerdán négy órakor lépett fel a Bóbita Bábszínházban a Kör-Deszka Csoport. 1997-ben alakultak újsághirdetésre jelentkező budapesti egyetemista fiatalokból. Korábban lakásokon próbáltak, mára sikerült a József Attila Művelődési Központban a „Gyertyafény” nevű énekes klubbal osztozva egy termet bérelniük.
A fesztiválra James Saunder: Ami a színház valójában c. darabjával jöttek. Tíz színész az üres térbe érkezve hosszan elemzi státuszát. Bentley definícióját ismételgették, miszerint A megtestesíti B-t, miközben C nézi. De amint a színész elkezdi mondani a „Lenni vagy nem lenni” monológot, akkor már nem XY színész az üres térben, de nem is Hamlet, hanem a nézőtől függ, hogy kicsoda: talán a kettő folyamatos egymásba játszása... A színházi jelentést tehát nem megtaláljuk, hanem az a színpad és nézőtér viszonyában jön létre.
Az egyik színész kabátot magára öltve a mesélő szerepét veszi fel s számomra egy drámapedagógia-szerű „órát” vezényel le, kontextusépítő (térmeg-határozás, állóképek, tablók) és narratív konvenciókkal riportkészítés, szigetet kettészelő fal, mint szorító körülmény).
Végül nem tudták feloldani a mesét s egy szimbólummal zártak. Szerepcserékkel, ruhák levetésével, a mesélő játékba olvadásával a színészek megtalálták helyüket, csak a néző — az igazi — maradt kielégületlenül...
„A totális világban gondolkodásunk is totálissá válik. Abban is, amit „erkölcsileg jónak” lehet nevezni és ami erkölcsileg rossz. Mindenütt totalizáló, totali-tárius tendenciák rajzolódnak ki. Még a szabadságnak is totálisnak kell lennie, másféle már nem számít a jobb társaságban. Totális szex, totális egyéniség. A totalitárius magatartás paradoxona az, hogy a partikualizmus elleni harc nevében fellépve ő maga is partikularizmusba zárkózik... ”— írja Mrozek Levélkék című írásában s akár ez is lehetne a Bábszínház kamaratermében öt órakor fellépő Wataridori Színkör Mrozek: Ház a határon című írására épülő improvizációjának mottója.
Az 1991-ben alakult, lelkes fiatalokat tömörítő társulat produkciója egy hasonló szellemű szituációval foglalkozik: mi történik, ha eljön a világbéke?
Megérkezik a sajtó, a politikusok és a katonák, és mindent tönkretesznek a totális béke nevében.
A katonák kordont húznak, őrséget tartanak és ölnek.
Rövid, kegyetlen, groteszk játék, kevés szöveggel. Körömi Gábor rendező elmondása szerint csak a szituációt őrizték meg, a textus nincs rögzítve. Ez a teljes szabadság néha a játék rovására ment, a szövegkezelés hiányosságai miatt a nagymama haláláig tartó folyamat állomásait nem sikerül megvalósítani.
A tér intim, ami előnyére vált az előadásnak, hiszen még „közelibbé” hozta a történéseket és a játszókat, akik — mondhatjuk — érintve voltak, határontúliakról lévén szó.
A kamaraterem kicsinysége miatt azonban egy, másfél méterrel meg kellett kurtítani az eredeti játékterüket, így a lehető legláthatatlanabb helyen halt meg a nagymama...
Jól kidolgozott, világos keretet adott az előadásnak a nyitó-, és zárókép: családi tabló, a tv-képernyő kék vibrálásában. Meghal valaki és nem történik semmi.
Múltidéző filmvetítés kezdődött „Másszínház” címmel a Pécsi Egyetemi Klub emeletén este kilenc órakor. Saár Tamás és Solténszky Tibor által szerkesztett riportok a hetvenes évek alternatív színjátszásának állítottak emléket. Jordán Tamás, Halász Péter, Katona Imre, Ruszt József, Lengyel Pál, Fodor Tamás és még sokan mások emlékeztek vissza, sokszor könnyeikkel küszködve ezekre az időkre.
A film szorosan kapcsolódott a keddi és szerdai tanácskozáshoz; színészek, rendezők primér élményeiből az érdeklődő fiatalok számára lassan kirajzolódott egy letűnt, sokszor keservekkel teli, mégis boldog, összetartó, nosztalgikus kor képe.

Tíz óra után vette kezdetét a budapesti Improvizációs csoport, a MÉTA bemutatkozása. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészet-tudományi Karának tanár szakos hallgatóiból 1998 februárján alakult társaság nem színdarabbal, hanem a tanításban használható játékokkal jött el Pécsre. Régebben a közoktatás feladata az volt, hogy felkészítse a fiatalokat leendő munkájukra, az alapműveltség megszerzésének elősegítésével, megismertetve őket a „nagy könyveknek” tartott művekkel és némi ismerettel a tudományos alapelvek köréből. Az, hogy mit sajátítottak el a tanulók valójában, továbbá a tanulás fontosságának tudatosítása sohasem volt a tananyag része. Mára a fejlődés megváltoztatta az iskolai munka természetét. Az újraértelmezett világnak olyan emberekre van szüksége, akik alkal-mazkodóak, rugalmasak, empatikusak, intelligensek és felelősségtudóak.
Az új helyzetek megteremtése, elősegítése az iskolákban a drámatanárok feladata.
Szerdán este Színházi sportok címmel ebből a világból kaptunk ízelítőt. Az öt-hatféle dramatikus gyakorlati tevékenység valójában bevezetője lehetett volna egy drámafoglalkozásnak. A „stop-játék tárggyal”, a Molnár és Nádas szövegeket használó „szövegkönyv-játék”, az „ABC-játék” a közvetlen tapasztalatszerzést, intonációt, testtartást célozta, egyéb művészetek formanyelvének bevonásával.
A lezárt, rövid, szabályokban rögzített tevékenység folytatása a dramatikus játék lenne, amely már folyamatjellegű, egy kontextus által meghatározott.
A dráma ezen az estén tanítási összefüggésrendszerben szerepelt tehát, s elsősorban nem a színházi mesterségekhez kötődő készségek átadására, hanem a képzeletbeli közegben létrejövő tapasztalat befolyásolására koncentrált.

A JESZ a fesztivál harmadik napján két előadással indult, az első a Na’Conxypanban hull a hó című, mely — ha megengedhető ennyi személyesség — azért kedves szívemnek, mert gyermekkorom esős estéit idézi... Az eleinte félelmetes hangulatú bakelitlemez (Horgas Béla: „Egy éj a Holdon is túl” c. mesejátékáról van szó) csodás világa jutott eszembe, Bolboll anyóval, Pulipull bátyóval, Tafkó Birguttal és a többi furcsábbnál furcsább nevű szereplővel. Gyerekként hosszan elnézegettem a borítón Gulácsy festményét és elképzeltem a kávéházat, az égbe nyúló létrát... Készülni szerettem volna az előadásra, újra meghallgatni, de tehetetlenül álltam öreg Tesla lemezjátszónk előtt, mely már egy ideje felmondta a szolgálatot. Hiába kutattam emlékeimben valamilyen szüzsé után, csak hangulatok, színek jutottak eszembe. Kicsit olyanok, mint amilyeneket ezen az előadáson láttam. Pasztell színek és kötelek. Hihetetlenül kemény, másfél órás fizikai munka, Gulácsy szövegekkel és improvizációval. Nagy művészi erőről vall az előadás, hiszen a festő titokzatos, gazdag, őrült világát hasonlóan tudja megjeleníteni.
Veszélyes játék, zavart keltő előadás. Az állandó zene mellbevágó, szuggesztív. Szabó Attila szinte a transzig mozgatja szereplőit, az őrület határáig, ahol a gesztusok érvényüket vesztik, csak a monotónia pulzál. Testek támadnak, egymásbagabalyodnak és szétcsúsznak. Kicsit már hosszan, egyhangúan, de szép, amit csinálnak.

A szerda estét, és az országos egyetemi és főiskolai színjátszó fesztivált a JESZ Cocteau-darabja zárta.
Aki elég kitartó volt, éjfél előtt nem sokkal megnézhette a zsűri által csütörtökön legjobbnak ítélt pécsi előadást. Ideje volt elárulnom a végeredményt, a Janusosok találtattak a legjobbnak, de úgy érzem, mindannyian „nyertünk”. A játszók megmutatkozhattak, és láthattak másokat; a zsűrit pedig talán emlékeztette „valamire” az a hév, az a megszállottság, mely nélkül a színház lehetetlen...
Ezt a pezsgést, tenni akarást és energiát nem szabad veszni hagyni. Szakmai beszélgetések, találkozók kellenek, olyan színházi szakértők bevonásával, akik nyitottak az amatőr színjátszás felé.
Csak összefogva, közösen lehet létrehozni azt a csodát, amit úgy hívnak: színház.
Latinovits szavaival élve: „Az örök színház törvénye biztosítja a színház-művész mélyen közösségi voltát. Egyedül tehetetlen. Hasonlókkal, azonos rezdülésekkel együtt verhetetlen, ezért ösztönös, vagy tudatos munkálkodása mindig az összefogás, a csapatmunka felé hajtja. Minden ízével a céh-egység felé, a kollektív munka, a közös játék felé törekszik. A Fény felé.”

Jordán Tamás
„Nem hiszek abban, hogy a generációk különböző tehetségűek, hogy vannak nagy generációk vagy kis generációk. Más a világ.
Azt hiszem, hogy a fiatalság eredendően mindig tehetséges és a társadalomhoz való viszonya dönti el, hogy mi az, ami kiváltódik belőle. Mindig más a kor. A hatvanas években, abban a szörnyűséges, erőteljes Kádár-diktatúrában bizony fontos szerepe volt minden művészeti ágnak, talán a legfontosabb a színháznak, mely közvetlenül tudott hatni.”

Nánay István
„Ma nem lehet elvárni, hogy ugyanazzal a lobogással, hittel, ugyanabból az alapállásból csináljanak színházat, de azt gondolom, hogy csak így lehet színházat csinálni.”

Katona Imre
„Huszonkét éves lehettem, amikor láttam a Karnyónét, és egészen egyszerűen saját tengelye körül fordult meg velem a világ. De az meghasonlás volt. Ez olyan, hogy ez megtagad mindent, minden eddigit, amit ismertem, s amit a színházról tudok.
A Karnyónét játszották. Kezükben volt egy szöveg, amit konvencionális eszközökkel nem lehet eljátszani.
Itt jött a spontán zsenialitás, hogy a tulajdonképpeni színházat, egy teatralizált színházat, amit akkor nem ismertünk, egészen egyszerűen feltalálták. Teljes fegyverzetében jelent meg. Egészen egyszerűen, nyilván semmilyen tapasztalatuk nem lehetett róla, de feltalálták a commedia dell’arte-t.”

Jordán Tamás
„Mint egyetemista jártam az egyetemi színpadra és az akkor egy életforma volt. Életformát jelentett, amellyel nem tudtam szakítani. Volt egy hely, mert talán a hatalom tudta, hogy kell egy szelepnek lenni. Nem lehet mindent betiltani. Legyen akkor egyetemi színpad, ott jöjjenek össze és összejött az értelmiség.
Ma már nem lehetne olyan est, hogy egy Tesla magnón szól a Beatles és benn ül ötszáz ember, hallgatja és szabadnak érzi magát. Úgy érzi, hogy több, mint a falakon kívül levők.”

Solténszky Tibor
„Nagyon jó volt színházat csinálni a szegedi egyetemen, mert volt közönségünk. Iszonyú mennyiségű. Fontos tett volt, hogy színházat csinálunk... csináltunk egy előadást, s nagyobb közönsége volt, mint a Szegedi Nemzeti Színháznak.”
 

A fesztivál díjazása

Fődíj: Janus Egyetemi Színház:
Cocteau: Az Eiffel-torony násznépe

Rendezői díj:
Tóth Csaba (Kalipszis Egyetemi Színpad)

Szabó Attila (Janus Egyetemi Színház)

Körömi Gábor (Wataridori Színkör)

Színészi alakításért különdíj:
Rosner Krisztina (Janus Egyetemi Színház)

Kiváló színészi alakítás:
Simon Attila ((Kalipszis Egyetemi Színpad)
Csáki Szabolcs (Kalipszis Egyetemi Színpad)
Jóljárt Anita (Kalipszis Egyetemi Színpad)

A Pécsi Nemzeti Színház különdíja:
Köles Ferenc (Janus Egyetemi Színház)

Különdíj: Szegedi Egyetemi Színkör: Genet: Cselédek