Echo 2000/3

Lorca: Yerma
Janus Egyetemi Színház
2000. május 29.

Kovács Krisztina

Babagond

Fentről hatalmas átlátszó nejlon ereszkedik a nyers fából ácsolt lejtős színpadra. Kezdetben idegenkedem tőle: más anyag; más „szaga” van, mint a deszkáknak, az oldalsó pasztellszínű drapériáknak, más, mint az előadás visszafogott, lefojtott alaphangulatának. Ez a nagy nejlon, ami most Yerma szoknyájaként beborítja szinte az egész színpadot, olyan, mint az a néhány kiugróan harsány jelenet (a mosónők éneke vagy a zarándokok tánca), amelyek merész színpadi megoldásaik, tág asszociációs tereik miatt könnyen ütköznek nézői elutasításba.
Amikor szétszakad a nejlon, olyan, mint az elrepedő magzatburok, csakhogy szárazan zizeg, terméketlenül, élettelenül. Nem életet ad, hanem eltemet: Juant borítja be, őt fojtja meg. Yerma így öli meg a gyermekáldást megtagadó férjét.
Szabó Attila tőle szokatlan módon kész drámai műhöz, sőt mi több klasszikushoz nyúlt, amikor a Yermát állította színpadra. Korábbi rendezéseinek (Tényleg szeretsz...?, Na’Conxypanban hull a hó) előadásszövege egy hosszas próbafolyamat rögzített színészi (és rendezői) improvizációinak terméke volt. Hogy a színházi munka egy magasabb szintjét, a rendező fontos előrelépését jelenti-e ez a váltás, talán nem feladatom megítélni és szerencsés esetben nem is az adott előadáson, hanem a próbafolyamaton érezhető a különbség.
A Yermánál másképpen van. A Lorca-rendezés nagyszínházi előadás a szónak jó és némi rossz értelmében is. Profi produkció technikai kivitelezésében (noha az általam látott előadás folyamatos világítás-problémákkal küszködött), jelmezeiben (Herczig Zsófia) és zenei (Rozs Tamás) világában egyaránt.
Bozsó Nóra tervező munkája nyomán megszülető egyszerű díszlet, mely egy csupasz és lényegében mindvégig változatlan deszka-tér, észrevétlenül rafinált megoldásokkal — a padlón kinyíló apró csapóajtókkal, oldalsó kis ablakokkal —, részleteiben alakul át belső és külső terekké. De nem is a helyszínváltások jelzésében van a legnagyobb szerepe ennek a szinte mindenhol kinyitható és átjárható díszletnek: emberek — nők és férfiak — lesnek be az ablakokon, bármikor, bármelyik kinyílhat és meglepetésszerűen megjelenhet (távozhat) valaki, és tárgyak — mosdótál, labda — kerülnek a színpadra ily módon. Yerma magába szorítaná, eltitkolná vágyait, falakon belül tartaná családi gondjukat, férje élhetetlenségét, de a falak mögött, a padló alatt ott lapulnak kíváncsi és éhes szemek, akik véleményeznek, beleavatkoznak, színre lépnek vagy csak megfigyelnek. Yerma minden monológjának, dalának (az előadás világán belüli) hallgatósága van. És ha mindez így van, akkor nem pusztán egy szerencsétlen asszony vergődéséről, hanem egy követelőző közösségről, elvárásokról, megfelelési rendszerekről, alkalmazkodásról, idomulásról, sorsmintákról és azok felrúgásáról van szó.
A pszichológiai realizmusra épülő színészi játékot időről időre felváltja egy öntörvényű (mondhatni öncélú), szürreális képi fogalmazásmód. A kétféle színházi nyelv talán működhetne egymás mellett, egyenrangúan a produkcióban, de ebben az esetben a szövegtől vezetett, lélektani hitelességgel megformált jelenetek erőtlenebbek mint a szabadon burjánzó közös játékok. Az előbbi érezhetően próbára teszi a színészeket. Szalmási Gabriella Yerma-alakítása — bár számos ponton megkapóan szép —, vagy a férjet játszó Domonyai András játéka nem elég érett a lélektani hitelesség megteremtéséhez. A fiatal színésznő el- elbotlik a szüntelenül sóvárgó, kielégítetlen nő finomabb rezdüléseinek, belső lelki fejlődésének ábrázolásában. Vidéki Péter Victorként vagy Gelencsér Tünde Fiatalasszonyként — talán mert kisebb szerepek nyugodnak a vállukon — magabiztos játékukkal pontos és tudatos szerepértelmezést sugallnak. A többiek, akik leginkább az együttes játékokban jutnak szerepekhez, bátran, élvezetesen játszanak. Érezhetően ezek a szabadabb, kicsit szürreális, kicsit játékos pillanatok állnak a legközelebb az alkotókhoz (színészekhez, rendezőhöz, zeneszerzőhöz és jelmeztervezőhöz egyaránt): több innovatív gondolat, kreativitás, erő és élet van bennük, mint a valósághoz közelebb álló, az érzelmeket mélységükben megmutatni akaró részletekben.
Az előadás számomra legkedvesebb és legizgalmasabb jelenete a folyónál mosó asszonyok éneke. Az egyre erőteljesebben éneklő és hatalmas hasukat riszáló nők végül felfedik, hogy mitől dagad deréktájon a szoknyájuk: egyetlen hosszú vörös kötéllel, köldökzsinórral — mely egymáshoz láncolja őket is — kispárnák vannak a hasukra kötözve. A terhességet színlelő nők csalásának színpadi megmutatása ugyanabból a szimbólumkészletből, ugyanannak a jelrendszernek a jeleit használja fel egy tartalmi elem kibontására, mint a leereszkedő és a férjet becsavaró nejlon-magzatburok.

Federico Garcia Lorca: Yerma
Rendezte: Szabó Attila
Szereplők:
Szalmási Gabriella, Domonyai András, Rónai Orsolya, Vidéki Péter, Gelencsér Tünde, Szabados Tímea, Nagy Lilian, Várnagy Kinga, Siklósi Anikó, Varga Péter, Köles Ferenc, Ács Norbert

Jelmez: Bozsó Nóra, Herczig Zsófia
Zene: Rozs Tamás