NAGY IMRE                                                                                                                          ECHO 2008. december 4.

Friedrich Schiller színműve
a Janus Egyetemi Színházban

A dráma klasszikusainak művei közül Schiller polgári drámái számára különösen kedvezőtlen ez a mai kor. Az erény és a kötelesség étosza, amely oly tisztán ragyog az Ármány és szerelem dialógusaiban, nagyon távol ál jelenkori társadalom önző, fogyasztói szemléletétől. Messziről derengő, halvány fény csupán az elsötétült láthatáron. Egy mai Ferdinánd nem biztos, hogy a kis Lujzát választaná a szép és gazdag Lady Milford helyett. Ez pedig, a visszavonulás helyett, alighanem érvényesítené hatalmát, „kapcsolati tőkéjét” és, nem utolsó sorban szexuális vonzerejét.

A kemény tartású városi zenész, aki képes kiutasítani házából az őt megsértő, teljhatalmú minisztert, bármi lesz is ennek a következménye, idegen marad egy kompromisszumra mindig kész világban, helyette sokkal inkább a felesége, a felfelé tekingető, sznob Millerné áll közel hozzánk, akit az író a gesztusaival is sokatmondóan jellemez. Amikor például elkezdődik a játék, otthonukban látjuk a házaspárt, Miller úr éppen félreteszi csellóját, amellyel addig foglalatoskodott, Millerné pedig kávét iszik. Schiller mindkét cselekvést jelképes, a jellemet tükröző gesztusnak szánta, különösen az utóbbit. Megértéséhez tudni kell, hogy a kávéfogyasztás abban az időben az előkelő körök szokása volt, újmódi és meglehetősen költséges divat. Efféle polgárok nem nagyon engedhették meg maguknak, hacsak nem akarták az urak utánzásáva „rongyot rázni”. Millerné kezében a csésze: fontos üzenet. Még egy szó sem hangzott el, Schiller máris kulcsjelentőségű információval szolgál nekünk hőséről. Persze, csak akkor, ha ismerjük a luxuscikkek, így a kávé művelődéstörténeti szerepét. Elvárhatóe ez a mai nézőtől, aki ötvenszáz forintért egy automata készülékből bármikor hozzájuthat e frissítő italhoz? Azt gondolom, hogy nem. Egyszóval, nehéz ma Schillert játszani.

Annál dicséretesebb Mikuli János és a Janus Egyetemi Színház vállalkozása, az Ármány és szerelem színre hozatala. Egy szoba nagyságú színpadi térben, ötnegyed óra alatt, azaz hetvenöt percben. Az adott paraméterek között a dramaturgrendezőnek szigorúan (és, bizony, kegyetlenül) meg kellett húznia a szöveget. Nála Millerné nem kávézik, elmaradnak az elmélkedő dialógusrészek és a korabeli német viszonyokra történő utalások. Csak az marad, ami közvetlenül kapcsolódik a dráma címében említett két fogalomhoz, örökzöld dramaturgiai motívumhoz, az ármányhoz és a szerelemhez. Az így lecsupaszított szöveg mégsem csontvázként funkcionál. Inkább olyan, mint valami térhatású lézerkép, hologram, amely arányosan plasztikus, s bár eredeti súlyát elvesztette, ám azt hozzáképzelhetjük a látványhoz. Vagy olyan vázlat, amelyet Mikuli János és munkatársai, valamint a nézői képzelőerő kitölthetnek részletekkel. Mert a vázlat körvonalai pontosan kirajzolódnak Az intrikus szál, a kicsikart levéllel kapcsolatos bonyodalom vonulata világosan követhető, a szerelem hevülete is megfelelő hőfokon sugárzik. Ferdinánd (Bozó Tamás) minden mondatát emocionális tűz és nemes eltökéltség intonálja (meghúzott szövegében az árnyalatok kevésbé érvényesülnek), Lujza (Szomora Lívia) makulátlan tisztasága akkor is jól érzékelhető, amikor – szülei védelmében – egy percre megtörni látszik.

A rendező munkatársai közü díszlettervező Mikuli Dorkát kell kiemelni, aki remekül értelmezte, és tovább is gondolta a meghagyott szöveget, amely ezáltal új, olykor a hiányzó részeket is pótló árnyalatokra tett szert az általa konstruált színtérben. A sokszögalakú fémszerkezet, amelynek cikkelyei ki és beforgathatók, felemelhetők és lehajthatók, a geometriai kereteket kitöltő felületeket pedig négyzetesen szőtt fémháló alkotja, hol körülzárta, hol elválasztotta a szereplőket. Egyaránt fel tudott idézni pókhálót, ha Wurm mozgott rajta a másik szereplőt bekeríteni látszó mozdulatokkal, s adott esetben a jelképes börtönrácsokat is. Ha a vívódó Lady Milford hanyatt ráfeküdt, szinte kínpadnak láttuk, nézői tekintetünk szinte a hős lelkébe hatolhatott. Amikor a nyitójelenetben e szerkezeten ülve pillantottuk meg Milleréket, instabilnak tűnő, félig lecsúszott helyzetük kiszolgáltatottságukat jelezte. Amikor viszont a Miniszter fellépdelt rá, a rendelkezésére álló hatalmi apparátust juttatta eszünkbe. A kellékek többnyire egyszerűségükben is jól illeszkedtek a játékhoz. Csak a végzetes citromos vizet tartalmazó edénnyel nem tudtam első látásra megbarátkozni. Meghökkentett, hogy a szerzői utasításban szereplő pohár helyett Lujza egy jókora műanyag vödörfélét hozott be. Aztán a céltudatosan irányított fényekkel kiemelt páros jelenet szemlélése során megérteni véltem, hogy a Mikuli János „plánváltást” alkalmaz, mintha közelképen hozná elénk – felnagyítva – a poharat, miálta benne lévő tetemes mennyiségű folyadék alkalmasint a sorsot tenné anyagszerűen láthatóvá. Ezt az értelmezést hangsúlyozták a szerelmesek azzal, hogy az edényt a fejük fölé függesztették egy horogra. Nyilván csak bele fognak kortyolni a mérgezett italba, töprengtem, de akkor, a jelképes szerepen túl mire való a többi. Okoskodó kérdésemre csakhamar választ kaptam, amelyet el kellett fogadnom. Amikor felülről rájuk ömlött a víz, az egyszerre volt a fátum zuhataga egy immár szimbolikus térben, és a túláradó szenvedélyből fakadó, pusztító és önpusztító tett bűnét lemosó, megtisztító keresztvíz. A háttérfüggönyön ezután már egy makulátlan szerelmespár nem evilági, táncoló alakját láttuk feltűnni.

Az egyes szereplők játékának értékelése előtt közölnöm kell, hogy ez a kritika a november 12i előadást tükrözi. A Millert játszó Tóth András Ernő volt a leginkább schilleri figura. Amikor elmondta a házába törő Miniszterhez intézett, sokszor idézett szavait („De ez itt az én szobám! Ha folyamodványt nyújtok be excellenciádnak, majd kifejezem legmélyebb tiszteletemet, de a faragatlan vendégeket kihajítom az ajtón... kegyes engedelmével!”), meg lehetett sejteni, hogy ez a darab valójában miről is szól. Pásztó Renáta Millernéje őszinte anyai tónusokkal egészítette ki a családi tablót. E bensőséges kör játékát keményen ellenpontozta a szereplők „udvari csoportja”. Inhof László Minisztere tankszerűen nyomult, s minden mondata ütésként hatott. Kormos Balázs (Von Kalb) a rendelkezésére álló szavakon túl leleményes mozgással leplezte le az üresfejű udvaroncot. Ez a kimunkált „biomechanikai” koreográfia a Wurmot alakító Czéh Dániel játékában érvényesült leginkább, akinek az előadás egyik kiemelkedő alakítását köszönhetjük.

Külön kell szólni az est Lady Milfordjáról. A parancsoláshoz szokott kegyencnő kihívó viselkedése mögött László Virág igyekezett érzékeltetni a szerelemre lobbanó asszony érzelmeit, ám dikciójának váltásai nem voltak eléggé árnyaltak. Nem is lehettek azok. Erre a szerepre meg kell érni, s olyan tapasztalatokra szert tenni, amelyekke fiatal, tehetséges László Virág nem rendelkezhet. Jakabfi Edina (Sophie) kevés szóva Lady környezetének felidézésére törekedett.

Várady Zsóka takarékosan egyszerű, kifejező jelmezei hozzájárultak a jellemek rajzához. Összefoglalva: az ármány dramaturgiája dinamikusan pergett, a szerelem tisztasága részvétet ébresztett. Az előadás volt olyan színvonalas, hogy a többit a kapott jelzések alapján hozzáképzelhettük.